A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-23 / 34. szám
A gyermek előre merészkedik s illedelmesen meghajtja magát. Hanem hát, ahogy a lámpa fénykörébe kerül véznr kis alakja, bizony mindenki észreveszi maszatos arcocskáját, cipőnélkíili, sovány kis lábát. — Hogy nézel ki?! — förmedt rá az apa. — Hogy mersz így bejönni? — Ugyan, Józsi, hagyd! Fráter-lány... mezítláb is érkeserííi, ippi, rogozi és bélmezei Fráter marad! —. mosolyog Baranyai bácsi, aztán karjába kapja a kicsit, kiáll a szoba közepére s forogni kezd vele: szava: „így van az, aki anya nélkül nő fel ... “ Fenn, a feje felett ragyognak a csillagok. Agnes, a játszótársa azt mondta egyszer, hogy minden csillagból egy meghalt ember szeme tekint le a földre. A kislány kiválasztja a , legfényesebbet: „Édesanyám ... “ — suttogja a sziporkázó égitest felé és összekulcsolja maszatos két kezét. > 6. „Happáré máié ugorj ki görhe, enyém vagy édesem vedd fel az én bekecsem.“ A kislány sikongat örömében, az urak nevetnek s a cigány újra — meg újra elismétli ezt a különös bihari dalt. Hanem, amint leteszi a bácsi Erzsit s az apja szemének egy intésével kiparancsolja a szobából — sírva fakad. Hová menjen? A szobájában sötét van, egyedül fél oda bemenni, a szolgálók a boros üvegekkel szaladgálnak — vele nem törődik senki. Ott áll egyedül, gyámolatlanul a feljáró pilléréhez támaszkodva. A kert fái közé már besurrant a szürkeszárnyú éjjel, a falu alacsony házaiból ide pislog a sárgafényű mécses s ő áll mezítláb a tornác hideg kövén s eszébe jut a parasztasszony Cseng-bong a cséhtelekl templom kis harangja. Messzerezgö hangja végigszárnyal a falu sikátorain, besuhan a zsúpfedelek alá s körülzengi a gémeskutak táját. Csengő szava a most feltörő nappal belopódzik a Fráter-kastély vasrácsai között, a kettős ablaktáblán át a derengő szobába — s az alvó lányka ocsúdik álmából. — Megvirradt — motyogja magában s kidörzsöli az álmot a szemessarkából. — Reggelt harangoznak. — Egy-kettőt még nyújtózik fejletlen kis teste a puha, meleg ágyban, aztán lerúgj'a magáról s kiugrik az tgyból. A reggeli hűvösség megborzongatja. Egy pillanatig habozik a vizeslavór láttán — megmosakodik-e, de aztán mégis csak bedugja a kezét az eresz alatt gyűjtött esővízben. — Nem hideg! — állapítja meg s mosni kezdi két kezét, orcáját. Még pereg róla a víz, mikor a fodros viganóba búvik, mely ott hevert az ágya elé készítve egy széken. Fodor, csipke van elég a ruhán, csak a vasaló nyoma nem látszik meg rajta s szakadt a szalagja. A gyermek ám ezt nem veszi észre s azt sem, hogy hiányzik a magasszárű cipelőbői a sárga cipőpertli... A haját csak úgy, futtában simítja egy csorba fésűvel hátra s már is siet a nagy ebédlő felé friss fejecskét inni. A hoszszú asztal mellett azonban nem talál már senkit. Csak egy összegyűrt asztalkendőt s a féligtelt szilvóriumos üveg mutatja, hogy édesápja megreggelizett már s most valahol a falu határában kémleli a kalászba szökkenő búza szűkülését... Az .asztalon aranyuzélű címeres tányéron szalonna, szárazkolbász és juhtúró kináltatja magát, az abrosz sarkában hímzett öt-: ágú korona ékeskedik a család kezdőbetűi felett, a tányérok mellett kiszóródott barna bors és pirosló paprika... A kislány óvatosan lefújja a paprika porát, aztán leszel egy darabot a szárazkolbászból s egérfogaival jó apróra rágja. Egyedül van, hogy nem figyeli senki, önt hát egy kis pohárba egy kortyra valót a pálinkás üvegből. Egy darabig vár, hogy nem jelenik-e meg mégis valaki a tölgyfaajtóban, aztán, hogy a körülömlő csendet nem zavarja semmi, a poharat a szeméhez emeli, nézi, szemléli a szilvórium színét... majd meg beleszagol Fanyar, húzós a pohárból kiáramló illat — összefut tőle szájában a nyál, de azért hirtelen mozdulattal belekóstol .... Az ital tüzes, mint a forró parázs, marja, égeti a száját s könnyet peregtet végig az orcáján. — Brrr! ... — mondja és összerázkódik. Most kinn, a folyoáő kőkockáin lépések konganak, valaki erre tart. Megijed s a pohár hangos csörömpöléssel kiesik kezőből és az üvegszilánkok csillogva szóródnak szét a dumaszt-: abroszonf Erre megrémül, egyhajtásra kiossza az előtte álló. csészéből a számára odakészített forralt bivalytejet és szélvészként szalad ki a kastélyból, kertből, udvarból, kifelé —■ az iskola felé. Hozzá ugyan délutánonként oktatásra eljár a rektor úr, ő azonban jobban érzi magát hasonnövésű leánygyermekekkel egy padban s felhasznál minden alkalmat, hogy az iskolába szökjön. Mert irtózik mindentől, ami különbséget von közte s a többi gyerek között. Nem érti, miért az a megkülönböztetett tisztelet, mely láthatatlan szárnyakkal születése óta körüllengi, — terhesnek találja a kastélyból kiáramló levegő, mely távoltartja a vén" szilvásuk zeg-zugos útjairól a falu gyermekeit. Bosszantja, hogy gyengédebben szól hozzá a rektor uram, mint a zsellérgyerekekhez s nem érti, hogy mórt nem öltöztetik ojyan ruhába, mint a többi cseh-, teleki kislányt? Szaladva fut a szűk utcák során. Az iskola kerítésénél megáll és hátranéz: nem követi-e a kastélyból egy cseléd? De nem, otthon eszébe sem jut senkinek, hogy utánanézzen, felkelt-e már a kislány s (mit csinál? A falu népe hajnal óta kinn izzad a forró tarlók felett, — kihalt most az utca, csak egy kismadár csicsereg egy vén bodzafa ágán. Erzsi a fehér virágú, lombos fa felé tart, onnan mégegyszer »visszanéz — aztán, mint a gyík, fürgén la sűrűbe oson. Ott leül egy kiálló Indára s előbb a jobb-, majd a ballábáről • »húzza le a cipőt s elrejti a vén fa árnyétkos tövében ... Nevetve nyit be a zajongó osztályba — s most, hogy mezítláb áll ő is pajtásai iközött, azt hiszi, hogy a lehúzott cipőkkel levetette a társaitól elválasztó korlátot: az »lett, mint a többi... Csak most tanulja a betűvetés tudományát, de már gyűlöl mindent, ami különbséget tesz ember s ember között. Piciny lénye lázadozik minden kötöttség ellen, ami formaságon nyugvó korlátozást jelent a számára ... Az Úr hatalmas. Dudva között is bimbóba pattantja a virágot, a lánygyermeket meg hajadonná serdíti akkor is, ha nem dédelgette azt az anyai szeretet fúvó »széltől is óvó gondoskodása Fráter József is egyszerre csak azon vette magát észre, bogy szemei megakadnak kislánya formás derekán s azon a két kis halmon, mely érett almaként domborította elő a fehér blúz fodrai^ \ (Folytatjuk) 13
