A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-08-23 / 34. szám

Gál Sándor: Arc nélküli szobrok

Űjabb versisskötet a csehszlovákiai magyar irodalom könyvespolcán. Ha a versekről általában mondanánk véleményt, félreérthetetlenül Babitsos igazolnánk, aki Az európai irodalom története című tudós könyve előszavában azt írja, hogy „az író olyan művész, aki a saját életének anyagából dolgozik“. Gál Sándor verseiben határozottan meglelhető és kimutatható az a sajátos életanyag, amely csak az övé, amellyel csak ő rendelkezik. Mi, akik közelebbről és személyesen ismerjük öt, tudjuk, hogy huszonöt éves szemmel nézi a világot, ezt különben verseiből is megállapíthatjuk. A kétely teháj: helyénvaló: nem szegényes-e ez az életanyag, nem hamis-e az a tükör, amellyel önmagát és önmagán keresztül a valóságot mutatja?

Élményvilágában, szemléletében, az ötv'enhét versből öszszeállított kötet létjogosultságában nem csalódunk, és ez örömmel tölt el. A fiatal költő első verseskönyvével higgadtnak, forai szempontból magabiztosnak mutatkozik be. Nagy előnye az első költői nemzedékkel szemben, hogy hátában a huszadik kongresszus segítő és termékenyítő szelével indult, és ez. rányomja bélyegét költeményeinek szerkezetére, alkatára, szókimondó bátorságára és szemléletére. Szenvedélyesen szereti mindazt, ami életünkben szép és szenvedélyesen gyűlöli a foltokat a tiszta fehér ruhán. „En szétkíabálom, ami fáj, ami bánt, átlépve törvényt, ideológiát, dogmákat, a kultuszpoklot, s hozzámérem a századokhoz a mánkat és a holnapunkat." Frázist, semmitmondó sorokat csak elvétve ejt a tolla. Verseinek túnyomó többségében lírai és gondolati töltésű a hangvétel. És ami nagyon fontos a szívek meghódítására induló költőnél, hogy legterjedelmesebb verseiben sem lazul a szerkezet.

Tömören fogalmaz és jellemzően. Művészi és gondokozási szintje kiegyenlítődik írásaiban. A megérkezés himnuszában „hit-háborúkon, faj-háborúkon keresztül ér a mába", ősei „jobbágyok és cselédek és részaratók“. Egy másik versében (Partok! ars poeticának is beillő az indítás. Érdemes tűnődni a képen és a benne megbúvó gondolaton: „Egy csepp a víz — benne alszik a tenger, Egyedül vagyok, de minden ember bennem él, sír, örül, szeret: Állok a büszke partok felett S érzem a lüktető, lázas időt.“ Ahogy az egy csepp víz magában hordja a tengert, úgy hordja a költő magában az emberek örömét, bánatát, szeretetét. Igen találó és kifejező hasonlat. De ha tovább tűnődünk a kötetbe foglalt költemények gondolati és formai egységén, arra is rájövünk, hogy az első és a második költői nemzedék a társadalomhoz való viszonyulásában közös alaphangot üt meg, csupán a szemléletben és a költői eszközök használatában mutatkozik eltérés.

Gál Sándor egyéniségével nem bírnak a kijelentő mondatok, a jelszavak. Meggyőződés és művészi erő természetesen és hitelesen ötvöződik verseiben. Az ő költeményeiben „életünk növekvő, karcsú pálma! s a csendet csipkés szélű, zengő kalapácsok törik darabokra", majd

14

tovább valahol lányok kötik kévébe a boldogságot. Nála az emlék deszkaszemű vak ablakával áll a jelen mellé. Az izgatja, az foglalkoztatja, képzeletét, ami napjainkban körülötte végbemegy. Azt mondják, a költő az élményből él, amit első húsz évében átélt. Gál Sándor rácáfol erre a feltételezésre. Leírhatnám című költeményében azt mondja — és így válik értelemmé „deszka-szemű vak ablaka“: „Utánam vannak a gyermekévek: Ami volt, Leírhatom két rövid sorba, De az életünk ezer sorba se fér bele.“ Az a kor érdekli, amelyben él. Az a társadalom foglalkoztatja fantáziáját, amely erényeivel és hibáival az övé. Szenvedélyes élniakarás jellemzi verseinek egy részét. „Ha háború lenne, tengerré nőne a vérünk, Es belefulladna a világ", majd tovább: „ezért kell kiáltani, hogy a vér piros maradjon, hogy a hús hús maradjon, hogy a csók csók maradjon, hogy az ember ember maradjon“. Hatásosan és találóan állapítja meg Atomkor c. versében, hogy „A félelem s a közöny útján kering a jelen. A vágy képlete semmivel se jelölhető“. S ahogyan a költő látja, az olvasó is azonosulni tud vele: „A csúcsok és mélységek között lengő ember-ingák próbálják összekötni a két világot.“

Fény és árnyoldalak együtt jelentkeznek a fiatal költő verseiben, ezért érezzük teljesnek, igaznak a kötetét. Éjszaka című versében csak így buggyanhat ki belőle a vallomás: „Néha úgy érzem,

mintha árnyék volnék, s a testem átsuhanna minden kis göröngyön, minden bánaton, könnyön, s mégis, mintha a bánat s a könny elérne hozzám.“ Vagy idézzük falvaink állapotát jelző, józsefattilás tömörségű versszakát: „Faluk pihennek a mindenség alatt, hótól roskad'ók, gondtól roskadók, rendek zátonyán megrekedt hajók.“ Az utóbbi félmondaton van a hangsúly. A költő egyetlen képben vetíti ki a döbbenetes mondanivalót. így látni, láttatni itt, ennél a pontnál kezdődik minden költészet. Gál Sándor belülről azonosul napjainkkal, dicsér és marasztal: „Tovább látunk, mint az

apáink, de falun még kevés a betonjárda, s a fejőgulyások gumicsizmában hordják életüket.“ Az Égre írt betűk ben „Nagy közömbösség uralja a jelent, bólintó fák és bólintó emberfejek: ez dühít!“ Nyugtalanítja, sőt undorítja „a tenyésztett arcok szénrajz-vonása“. Szerelmes verseiben is új a hang és a szín: csillag is lehettél volna, melynek fénye alatt dadog az értelem“, Csodaforrás c. versét egészében kellene idéznünk, olyan friss, olyan üde: „Kiröppen a kalitkába zárt értelem. Szeretsz-e? Soha nem kérdezem. Ballag az élet az ég szirma alatt: Lányok, fiúk, s fehér galambcsapat. S egy kismama — kocsit tol, benne Fájdalma bére, élete, szerelme ...“

Persze, nem járnánk el helyesen, ha elhallgantnánk mindazt, ami az Arc nélküli szobrok ban bántja a szemet, zavarja az értelmet. Imitt-amott szemünkbe szúrnak a „mert sokszor még az agy mást akar, s a kéz mást tesz“, „Higgyétek el a jelszavak nem igazítják ki a különbségeket“ -hez hasonló szürke prózai sorokat. Anyja emlékét örökítő Novemberi játék című költeményében szinte fájnak az ilyen költőietlen, marasztaló sorok: „Nem is tudom, miért szeretlek ilyen kegyetlenül“! Vagy a Tűnő napok nyomában: „a faluvégen modern, négyszögletes házak- nőnek, tetőkön antennák gyökere mar a fába, emberek járnak, dolgoznak, pihennek a házban“. Ez már annyira közhely, hogy prózából is kilógna, a kifejezés pontatlanságáról nem is szólva. Egy

költőnek, akinek Ilyen magabiztos a hangvétele: „Ere helyett kristály pohárból

iszom. A csobogás lesz a ritmusom, s a hegyek visszhangja visszaadja a hívó rímek elveszett párját“, — nem szabad szürke, prózai sorokba csúsznia.

Szántok, szántok című költeményében azt írja, hogy „madarak röpte“ a vágya s „a messzeségek, hol nincsenek határok“. Tőzsér a maga helyét úgy határozza meg, hogy anyánk képén a világ ráma. S így ösztönösen vagy tudatosan menekül a kisebbségi irodalmak közös betegsége, a provincializmus hínárja elől. Gál Sándor annyiban rokon Cselényivel és Tőzsérrel, hogy ő is a világban látja mafeát, a világban érez és gondolkozik. Világ című költeményében mondja el, hogy „Csendes este küszöbödre ülök, világ. Ajtódon nem kopogok, de várom, az ajtód mikor tárul ki szárnyason előttem“. Igénye világigény. Költészetének színvonala viszont még alig több az átlagos színvonalnál. „Te az életem vagy, világ, s én a te életed“ — írja. józsef Attila másképp fogalmazott: „Nem én kiáltok,

a föld dübörög“, halld meg világ.“

Miért térek ki a második költői nemzedéket egyformán jellemző, felfigyeltető és elgondolkoztató tünetre? Mert sokkal gazdagabbak vagyunk programok kidolgozásában és meghirdetésében, mint az ars poeticánkat igazoló versek produkálásában. Feldobjuk a napot az égre, aztán észrevesszük, hogy a napunk alant repül, mint a fáradt madár. Másszóval, nem bírjuk szusszal. Nem tündöklő két sorok és négy sorok, fogadkozások és kijelentések határozzák meg a mércét, az önmagunkkal szemben támasztott igényt, hanem a versek. Ars poetica még sehol a világon nem eredményezett költészetet. Ahogy az első nemzedék költőinél sematizmus volt a hurrá-optimizmust hordozó szemlélet, Ugyanúgy Gál Sándor nemzedékénél is sematizmussá válhat a világgal való formális azonosulás. A költő soha ne követelje, de adja a világot, illetve teremtse meg a maga világát.

Ahogy így végigtekintünk a kötet ötvenhat versén, Gál Sándort mindenekelőtt a falu költőjének kell tartanunk. De — és ez meghatározója ilyen témájú verseinek — az emlék nála deszka-szemű vak ablakával áll a jelen mellé. Míg mások az emlékekből, tegnapi élményekből teremtenek költészetet, ő frappáns képekben csak utal a tegnapra: a mai falu érdekli. Ez határozottan új vonás! Persze a város is benne van annyira a verseiben, amennyire ő maga is benne van a városban. Témaskálája nem valami széles: falu, város, szerelem, katonaélet,

diákság, apjához, anyjához való viszonya stb. Formaérzéke kitűnő, hasonlatai és rímei választékosak. Rendszerteremtő ereje viszont elmarasztalható. Gyakran a kapkodás jellemző témáinak megválasztására, nem a tudatosság. A kötet töbszöri elolvasása után nem érezzük ki verseiből azokat a pontokat, amelyre további köteteiben építeni akar. iránytű nélkül pedig zátonyra futhat a legtökéletesebb hajó is. A kötetét záró Tovább című nagyobb lélegzetű versében azt írja:

„ ... vissza s előre, ismerni Homéroszt, a múltat, a tegnapelőttit, s megtámadni a Tejutat: a holnapot.“

Következő köteteiben közvetlen a költeményekből szeretnék megállapítani a tegnapelőtti, a tegnapi, illetvg a jövő bonyolult ismeretanyagának a birtokbavételét. S_ erre azért figyelmeztetünk, hogy a fiatal és tehetséges költői nemzedék - köteteire ne lehessen jellemző a falvainkról megalkotott kép: zátonyra futott hajók! MÄCS JÖZSEF