A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-23 / 34. szám
Laacóné ep7fi Teamreres I BOLUS í N»fri 41 asszony <» r Ügy mérte végig az unokatestvérét, hogy annak libabőrös lett a háta. Aztán kihívón megkérdezte: — Nagyon kíváncsi vagy, mért jöttem el Sztregovárói? Megmondhatom neked: „Meguntam ott a második helyet, A szabályos, egyhangú életet...“ — ..; No most már tudod. Meg még valamiért. Azért, hogy: „Csak azért is dongó, Csak azért is dongó... Ej, haj, diri-dongó... Kacagva . nézett az óraláncával zavartan babráló Fráter szemei közé. — Milyen mókás kedved van, Erzsi. Az asszonyból kitört a sóhaj: — Kedv!... Móka!... Hová futottak tőlem. Egy pillanatig maga elé bámult, aztán kinyújtotta kezét Fráter keze után, maga mellé húzta az ágy szélére s úgy suttogta neki: — Te, Balázs, most megmondom néked, amit még senkinek sem vallottam be, hogy mért csaltam meg Emit. Mondd, jól ülsz? Le ne essél attól, amit hallani fogsz! Azért csaltam meg, mert féltékeny voltam. Halálosan, megbocsáthatatlanul... És tüdőd, kire voltam féltékeny? Ide figyelj: a hazára voltam féltékeny, Balázs... A hazára . . Mert éreztem, hogy azt még nálamná! is jobban szerette... ! — örült vagy! — Lehet... De én az uramat teljesen akartam. Magamnak, csak magamnak. És ö otthagyott engem a hazáért... Egy évig raboskodott miatta s én ott reszkettem * 0 sztregovai kastély hideg falai között, anyósom kémlelő, szúrós tekintete alatt... Óh, hogy gyűlöltem én azt az asszonyt! Te.. — mos! egész közel hajolt a férfi-' i hez, akit körülfelhőzött az asszonyból ‘ ki! áradó verbénaillat — Balázs! Tudod e, hogy Hanzélyi Ferit is azért engedtem közelebb magamhoz, hogy az anyósomat . bosszantsam, hogy megtörjem a gőgjét? Fráter visszaült a székre. Érezte, ha még tovább is Erzsi közelében marad, elveszti a fejét. Úriember volt, szavát adta Ritoóknak, hogy a lelkére beszél ma az unokanővérének; lesütötte hát a szemét, hogy ne lássa az asszony elővillanó, fehér bőrét s mintha a padozat deszkáit számolná, mormolta: — Ritoók azt is mondta, hogy tekintettel kellene lenned az urad nevére is. Hogy az ország legelsői között emlegetik ... Irt valami könyvet... Erzsi szeme olyat villant, min! nyári éjszakákon a fellobbanó villám a viharfelhő fodrán. Aztán elsimította kigöndö- J rített haját boinlokábő! s rekedtes hangon megkérdezte: — Azt mondta: könyvet írt? — Úgy beszéli a fáma, hogy valami költeményt ... Ámbár én nem hiszem, hogy úriember ilyesmivel bíbelődjék. — ti/Iit? Te nem hiszed? — kérdezte, kihívóan. — Hát győződjél meg róla. A párnája alá nyúlt s egy könyvet vett ki onnan s Fráier szemé elé tartotta Az meglepődve nézle a nyomtatott hetüket s mint aki nem akar hinni annak, amit lát, lassan, szótagolva olvasni kezdte a címlapot: Madách Imre' „Az ember tragédiája.“ Drámai költemény Meglepődve nyúlt a kicsi könyv után 12 — Ejnye, — mondta csodálkozva — hát mégis igaz? Ezt sem tételeztem volna fel arró.l a kis szelíd emberről. Add csak ide, hadd lapozzam át. Erzsi ám a kezére vágott. — Hozzá ne nyúlj! — kiáltotta. -— Be ne mocskod!! Nem való az bihari parasztnak. Meg aztán — tette hozzá szelídebben — hiába is olvasnád el... Ügy sem értenéd meg. Elhallgatott. Fráter kényelmetlenül fészkelődött a helyén. Nem értette Erzsit... Elvált az urától — a könyvét a feje alatt tartja... Könyv nélkül tudhatja az egész költeményt, mert az utóbbi időben folyton szaval, tegnap is valami olyat mondott a Báránkában, hogy, ő „méregből s mézből van összeszűrve“. — Bolond ez az asszony, tisztára megbomlott, — gondolta. — itt is hagyná, csak ne lenne olyan észbontóan kívánatos. — S a szeme mohón tapadt az asszony alabástrom, gömbölyű karjára. Erzsi meg a hátára feküdt s elkezdte nézni a mennyezetet. Aztán csendesen, mintha csak magának beszélne, megszólalt: — Ű a költészet tisztaságába menekült bánatában, én a váradi kiskocsmákba ... Ennyi a különbség közöttünk. Elhallgattak mind a ketten, s a beállott csendet csak egy légy zümmögése zavarta meg, mely átrepülte a szobát, nekivágódott az ablaküvegnek, aztán az is elhallgatott. 4. Erzsi tekintetes asszony már harmadik napja nem mozdult ki albérlet! szobájából ... A zsalut behúzva tartotta, az utána érdeklődő udvarlóinak ajtót mutatott — csak Marit tűrte meg maga mellett, ki félóránként rakta a hideg borogatást aszszonya nyugtalankodó szívetájékára ... Még a jó öreg Spitzer orvos urat sem engedték be. akit Klotusiczky azzal küldött hozzájuk, hoöy nézze már meg, mi van Erzsivel, csak nem jött rá újra a bolondóra? ... ' Mari elállta az orvos útját az ajtóban. — Psszt! — suttogta, szája elé emelt ujjal. — Ne tessen befáradni. — S megfogva az öregúr süjtásos atilláját, barátságos nógatással kifelé tuszkolta. — Nincs a tekintetes asszonynak különösebb baja, csak az emlékezés marcangolja. Gyakran megesik ez mostanában szegénykémmel, A gyermekei képét mustrálja unos-unta-. lan, azt nézegeti és sírdogál mellette. A ki-, esi lány fényképét mán egész elkoptak ta.., alig látszik a sok csókdosástul a kis Ara arca. A vén felcser fejcsóválva tovább állolt. Mari meg lábujjhegyen visszalopakodott s benézett az ajtón. Asszonya lehunyt szemekkel feküdt az ágyban, feje felett meg csengő bongó tangón muzsikált a sztregovai óra ... Mari csendesen behúzta maga után az ajtót, ráfordította a kulcsot, hogy senki be ne jusson. Erzsi meghallotta az óra csilingelő hangját. A szeme lassanként nehéz lett, a szíve bánattól terhes — s az óra úgy csengett, mint a cséhteleki templom kisebbik harangja ... Az óra csengett-bongott és a sírásban kifáradt- asszony könnyharroatos szemére ráröppent az emlékek szivárványos színeiből szőtt jótékony álom — s Erzsi tekintetes asszony visszaálmodta elkallódott, örök útvesztőbe torkollt, boldognak induló, elmúlt életét. 5. Igen, ez a cséhteleki templom harang-, szava ... Este van már, ködöt szitálnak a bihari hegyek s az ég peremén felragyog egy csillag... Az úton izzadt homlokú, barnaarcú parasztok közelednek kaszával, batyuval a hátukon — s ő ott ül az út szélén és virágokat szed. De nem köti cso^ móba, — szétmorzsolja őket, aztán frisseket szakít. — Mit csinálsz, te gyerek? — kérdi egy mellette elhaladó asszony. — Mért téped le a virágot, ha rögtön eldobod. A kislány rájuk néz s csak akkor isme-, rik fel. — Te vagy az, Erzsók? — kérdi az előbbi asszony barátságosabban. — Meg sem ismertelek. Gyere szépen haza, késő van már, ilyenkor otthon a helyed. — Felemeli az árokpartról a gyereket, megtörüli ke-: zével a száját, kézenfogja s viszi magával. A mellette haladó asszonynak meg odasúgja: — „Így van az, aki anya nél-. küi nő fel, akár úr, akár paraszt... Me-; zítláb, egyedül csatangol az árva.“ A kislány figyel, hallja jól, amit beszélnek, de nem szól egy szót sem, csak jól esik neki, hogy valaki fogja a kezét s törődik vele. Á Fráter-portánál megállnak, a jó asszony elereszti a kezét s bekiált egy, ácsorgó cselédnek: — Mossák meg ennek a kislánynak az arcát. Összemaszatolta magát a porban. — ló, jó ... — dünnyög a kerítés mögül egy hang. — Majd ha ráérünk ... Nem hallja, hogy vendégek vannak? A címeres vöröstetejű kastélyból cigány-, muzsika szűrődik ki... A kislány örömé-, ben tapsolni kezd — befut az udvarra. A napégette, munkában fáradt emberek meg-megállnak a kivilágított ablakok alatt, — Megint elisznak az éjjel egy két ba-. rázdát, — mondja egy kajlabatuszű magyar. — Az, isznak, kártyáznak — teszi hozzá görbe pillantással egy fiatalabb. — Nekünk szalonna is alig jut, ők együltökben eliszszák-eszik vagy tíz mázsa búza árát, oszt reggelre meg kihánynak mindent. A kis csoport elhallgat, tovább halad, — a kislány meg szalad, szalad a kert kacskaringós útján, fel a kiugró tornácon át az ebédlőbe, hol apja, meg a társasága mulat a Margittáről hozatott cigányok muzsikája mellett. Vastag beszéd, tréfás nóta járja a hosszú megterített asztal mellett. Az urak dohánytól sárgult fogaik kö-. zott csibukot tartanak, a vacsorának vége, már csak isznak, pipáznak, a sikamlós beszéd, éle követik egymást, — észre sem veszik a kislányt, ki csillogó szemekkel figyeli őket. Azt, hogy miről folyik a szó, nem érti ... — de örül a derűnek, a muzsikaszónak s mikor a cigány elkezdi játszani a „Két szem szilva duráncai“-t — hangosan felkacag. — Hát ez a tücsök hogy került ide? — fordul a házigazdához Baranyai, micskei földesúr s a gyerek felé mutat. Fráter József csak most veszi észre a hivatlan vendéget, egy pillanatra összeráncolja a homlokát s ki akarja küldeni, de aztán felébred benne az apai büszkeség s oda inti Erzsit. — Gyere ide, kislányom, köszön] a bá-: csiknak, illendően.
