A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-16 / 33. szám
Lajosról is, aki azonban a kifejezések, szókötések, frázisok jóval szűkebb körében ragadt meg. A Nem lehetsz más-beli „atomkor“, „A tánc, a tánc az őrült forgatag“, „talpig fehérben“, „hol táncot ropnak“, „hamvas szirmú ékes virág“ stb. féle már más versekből ismert alakokra gondolunk elsősorban. A szószegénység gondolatszegénységet rejt, s frázisok ilyen frázis-mondanivalót hordanak: „— szól a kor — enyém vagy, megváltottalak!“ S tisztában kell lennünk a szavak súlyával és adekvátságával is. Ugyanis, ha egy valóban értékes, lelkiismeretes irodalmi munkás ( mint amilyen Tóth Tibor volt) vitathatatlan érdemeit túlértékeljük, s ilyesmit írunk róla, hogy: De lelked itt leng e földi téren, táplál, frissít, mint hüs esti szél. Bennünk, van, mint megszelt kenyér az ebédelő munkás görcsös tenyerében — könnyen az ellenkező hatást érhetjük el, a titanista jelzők a verset paródiába fordítják. A vers címe „És végül“ ... s kár az elhibázott versszakért, mert a két első versszak hibátlan és szép Fecső Pál legjobb verseire valami naiv életérzés s természetszemlélet jellemző A Fórum 27. és 30. Számában megjelent két verse (Ember és a szél, Ha lehunyom szemem) azonban egyszerűen gyenge. Bántó rímek (pillecsillagok-reflektorok stb.) elemi stilisztikai hibák („röppennek sugarak“ röppennek a sugarak helyett stb.), teszik élvezhetetlenné az egyik amúgy is lapos mondanivalóját s példabeszéd ízű iskolás verssé a másikat. Elsimítom a ráncokat, felgyűröm az ingujjat legényesen, végzem a munkám, mint a favágó, vágom a gondot, s jóra váró szívvel űz a szél. Az ilyen s hasonló sorok a költő és a vers komolyságát egyaránt elveszik. A második csoport felsoroltjaira egyébként egyként jellemző az egyszeriség, a versen túl mutató koncepció, s szélesebb világkép hiánya. Ezeket a verseket nem lehet rendszerbe foglalni, mert nem kapcsolódnak a költő előbbi tematikájához és arculatához, s nem lehet rajtuk mit fogni, mert egyszerűségükben széthullnak az ember kezében. A Fórumban jelent meg a közelmúltban a reneszánszon átmenő Ozsvald Árpád két verse is. A két el§ő kötete hlapján tematikai és eszmei beszűküléstől féltett Ozsvald a Föld közelben és a Kép és keret című versekben érdekes fordulatot vett. Korábbi magatartásából csak a nyugodt derűt, a- meditáló hajlamot tartotta meg (végképp elhagyta a korábban annyira kedvelt életképeket és helyzetképeket), s szemléletét a történelem és a természet felé tágította. Az így megépített ozsvaldi valóságlátás számára a történelem és a természet szimbólumrendszer, s a mindennapi valóság közt cseUő-botlő ember egyetlen biztos fogódzkozőja rendszerezhető anyaga, amelynek egyetlen mai tanulsága a „vastörvény-rend“ A Fórumban megjelent Méhek rendjé-ből idézzük az alábbi sort: „Táncuk nem az öröm indulata — de törvény“, — ez e megtalált törvény ad csendes derűt és méltóságot az újabb Ozsvald verseknek. Az-llyen indítású versek közül ugyan a Méhek rendje s ugyancsak a Fórumban közölt Laterna magica nem a legszerencsésebb példák. A Méhek rendje hellyel prózába csap, s a természet itt már annyira „szimbólum“, hogy valami ezópuszi tanmesét idéz. A Laterna magica első része nagy kompozíciót, vallomást, sorsot ígér. de a két középső '«ersstak csak modernkedő kénkapcsolásaival bat („Röntgensugarak nőid fénye szűr meg, — zörgő antennák váza a csontom, dugattyúk olajos karja lendül — szuper-rakéta robban a holdon“ stb.), az ígért vallomás helyett eléggé üres látomásokat kapunk, s a sióp utolsó rész pedig korán fejezi be a verset, s így nem tud azokhoz közvetlen kapcsolódni. A váltás állapotában, kutató indulatoktól sarkallva írnak az „egy kötetesek“ (Cselényi, Gál Sándor, Zs. Nagy Lajos, Tőzsér) is. A „váltás“ legszembetűnőbb Zs. Nagy Lajosnál. A népi ritmikából és képrendszerből induló és táplálkozó költő nagyot lépett a szabadvers s a groteszk epika felé. Az Irodalmi Szemle júliusi száma három verset közölt a költőtől, amely három vers hűen tükrözi ezt a „váltást“. A régi Zs. Nagy Lajos van még jelen a „Tavaszi szél vizet áraszt“ feszes ritmikájában, élesen metszett képeiben, dei az „Ezerkilencszázhatvannégy“-ben már erősen küzd a lírával az epika. A befejező rész ugyan ilyen lírai kép: Észreveszi hogy fakad a völgy tisztásain a fű tudja már hogy rokona a vadgalamb s a keselyű a hűvös űrben lehever a sápadt csillagok közé és forró tenyerébe vesz egy pörgő égitestet, de pár sorral feljebb nagyon is csillogás nélkül (s talán valami keserű fintorral, amelyet még az "felőbbi verseiből mentett át a költő) biztatja fiát, hogy legyen majd boxoló és üsse ki egykori háziurát, aki őt egyszerűen azért tette ki szobájából, mert szüksége volt az egész lakásra. S ez a folytatás: A sajtóban akkor oldottuk meg a lakáskérdést szerkesztőségi asztalokon állomások büdös lócáin aludtam s azt gondoltam legkésőbb holnap visszaköltözöm a pálmafákra. De jött anyád s nem engedett — már a mai, epikával próbálkozó Nagy Lajos. Nagyon emlékeztet ez a verseiési mód Sotoláék „valóság-költészetére“, tárgyi szemléletére, csak míg ők a kifejezések, tárgyak tömegével adják a valóság összetettségének és végtelenségének a látszatát, addig Nagy Lajos (s részben Gál Sándor is) az egyes kifejezések határainak végtelenbe tágításával igyekszik ugyanezt elérni S ezzel egyidejűleg tanúi lehetünk Nagy Lajos esetében egy természettel-azonosulási folyamatnak is („a hűvös űrbe lehever a sápadt csillagok közé“). Korábbi képi látásmódját a képek tárgyával, a természettel való azonosulás váltotta fel. Egy fajta természetszeretet, sőt — imádat látszik kárpótolni a társadalom perifériájára szorult költőt a magányért. Kiharcolt, tiszta, de persze kényelmes magányának hajlandó védelmére kelni is. Ilyen szenvedélyes védelem a Fórumban megjelent Főtárgyalás. De ebben szinte ki is merül a költő társadalmi érdeklődése. Nagy Lajoséhoz hasonló „azonosulást“, felszabadulást érezhetett Gál Sándor is, mikor leírta: Most már mindent megformálhatok mert feloldódott bennem az Idő átlátok a korok kőredős ablakán s mint a tenyerem ráncait olvasom a világ szívoersét Ez a „feloldódott idő“ minden költészethez szükséges, a „nincs lehetetlen“ érzése nélkül nincs vers. Csakhogy nem mindegy, hogy kiben mennyi idő oldódik fel. Gál Sándor a világ-idő feloldására és felmérésére készült és indult, konkrét költészetet művelt. Most egyre inkább magát leltározza, s ha epikát ír is, magáról beszél. A befelé fordulás nem hiba, csak befelé fordulni a világ bírása nélkül — kétes kimenetelű vállalkozás. Gál Sándor befeléfordulása indulatosabb, rapszódikusabb költészetet s egyben filozófiai igényt eredményez, csakhogy ez a filozófia, talán éppen az előbbiek miatt — legtöbbször nem átgondolt, következetlen, tehát csak' részleteiben ható. Az Irodalmi Szemlében megjelent Napéjegyenlőség c. versét pl. ígv kezdi a költő: „Végtelen távolság a keletkezés útja“, s ezzel a sorral mintegy meghatározza a többrészes vers alaptémáját: keletkezés-beteljesülés. A felvetett témát a napéjegyenlőség és a napéjegyenlőség-idézte szerelem: két ember találkozásának képe követi, de utána a költő mindjárt a vétkeiről beszél, amely már sehogy sem illik a gondolatsorba. Másodszor a végén törik meg a vers, mikor a „termő ősz“ képzete, s a „kiteljesedés izgató örömének“ óhaja után kellő előkészületek, utalások nélkül vág bele a „Most már mindent megformálhatok“ konklúziójába. Emiatt az átnemgondoltság miatt a- vers nem egyetlen mű, nem egyszerre hat valamennyi sora, hanem csak egymás mellett, töredezve, s így veszt a vers az energiájából. Nem úgy mint a Sebhelyek csillagrendszere, amely kerek kis egész, s így ereje és fénye is nagyobb. De ezek mögött a versek mögött a vitatható részek ellenére is érezni a küzdelmet, a költő kínját, amely fényt ad a szónak, meleget a versnek. De az utóbbi időben egyre inkább elszaporodnak nálunk a sző- és ötletversek. Ezekben a szavak szinte véletlen állnak egymás mellé, s a költő a jő sorsra bízza, hogy majd csak vers lesz talán belőlük.' Leírja a szót, mielőtt az még felolvadt volna benne, ragyogást, színt kapott volna. Ezek a versek minden látszólagos pompájuk ellenére is üresen zakatolnak, nem süt át rajtuk a költő kínja, a lélek. Sajnos, ilyen versek a Kétezer év előtti tájon (Gál Sándor, Fórum), s a Lábujjhegyen is (Nagy Lajos, Irodalmi Szemlel A Kétezer év előtti tájon-t a rutin írta: A költő már kiharcolt, vagy felszedett fordulatainak, szóhasználatának, mondatszerkesztésének' törvényei alapján („Csak mondogatom, hogv igen“, „Hihetetlen, hogy még senki sem vette észre milyen egyforma a szerelem és a halál“, „Tudjátok ti is mindannyian csak éppen nem bírjátok kimondani“ stb.) állt össze a vers Az eredmény: üres. Csak a harmadik részben izzik fel a szó, s süt át rajta a költő vére. Nagy Lajos Lábujjhegven-iében is külön hatnak a kép-ötletek („a verseit megették a gvíkok“ stb.). mint ahogy feltehetően külön-külön is születtek, s a költő csak utólag próbálta őket verssé fűzni. Sajnos, nem sok sikerrel A kének nem melegítik fel egymást, a vers száraz marad. A szóvers-kultusz bizonyítására persze nem a legszerencsésebben választottam meg a verseket, mert a két költőre éppen nem ezek jellemzők Sokkal inkább felosztásunk első csoportjának kezdő; élnek az ilyen szó-versekkel, de találunk bőven az idősebbek, dt' még saját arculattal nem rendelkező költőink versei között is ilyeneket, míg a harmadik, rendszerezhető, tehát irodalom-folytonosságukba sorolható csoport költői a keresés állapotát élik Végére értem elemzésemnek.’ Tizenegy költő huszonöt versét vettem sorra, egy hónap verstermését. Nem költészetünkről akartam írni általában, hanem inkább csak az irodalommá rendeződés folyamatáról és feltételeiről — véletlenül egymás mellé került versek tükrében. Törvényszerűen persze egész költészetünket érintő következtetésekre is jutottam TÖZSER ÁRPÁD 10
