A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-09 / 32. szám
VIFTNäM Útközben, míg ballagtam a Hat-Phong-i Iskola felé, azon töprengtem, vajon hogyan fogom megértetni magam. Franciául nem tudok — angolul meg nyílván ők nem tudnak. Lesz, ami lesz — döntöttem végül, mert az iskola elé érkeztem. Az iskola több épületből áll. Az épületek egy tágas udvart vesznek körül. Az udvaron gyermekek futkosnak, kergetőznek. A főbejárat előtt egy asszony áll elém. Valószínűleg a portás. Igyekszem tudtára adni, miről van szó. Nem tudom érti-e, de int, hogy kövessem őt. Apró helyiségbe vezet. Ez bizonyára a fogadószoba, gondolom és türelmesen várakozók. Néhány perc múlva alacsony harminc év körüli nő lép a helyiségbe és bemutatkozik. Magyaráznám neki a dolgot, de a tanárnő (a. professzor szót jól értettem) nem tud sem angolul, sem oroszul. Végső kétségbeesésemben előhúzom az igazolványom. Ez segít. A csehszlovák újságíró-igazolvány láttán mosolyogva bólint és mond valamit a portásnőnek. Minden bizonnyal tolmácsot hívat, gondolom. Addig megtekinthetem az Iskolát! Egyszercsak zajongó, nevetgélő leánycsoportot veszek' észre. A lányok már messziről integetnek, úgy mosolyognak rám, mint valami régi ismerősükre. Valami tévedés lesz gondolom enyhe zavarban: nem ismerem őket. — Dobry defí (Jó napot) Hét ez meg mit jelentsen? Hol tanultak meg csehül ezek a lányok? — Önöknél: Csehszlovákiában — válaszolja a legmagasabb leány. — Hogyhogy? — érdeklődöm. — Nemrégen jöttünk vissza Csehszlovákiából. Ott éltünk a Liberec melletti Chrastav üdülőben. — No és hogyan kerültetek oda? Megtudom, hogy az iskola leányainak többsége árva, szüleik a francia leglonáristák támadásainak estek áldozatul. Meghatódva hallgatom az egyik vietnami kislány életének szó morü történetét. Nyolc éves volt, amikor elvesztette szüleit és hároméves húgát. A hegyi falucska lakói közül csupán ő maradt életben. A kis vietnami árvákról egy ideig a csehszlovák kormány gondoskodott. — Milyen emlékeitek vannak Csehszlovákiáról? — Igazán nagyon tetszett nekünk Csehszlovákia. Sok pajtásra, barátnőre tettünk szert. Látogatásom igen barátságos hangulatban zajlott le. Ez három évvel ezelőtt történt. A következő években leginkább nyugaton jártam. Ám néhány hónappal ezelőtt újra alkalmam nyílt felkeresni kis barátnőimet. Izgatottan ballagok az ismert úton. Vajon itt vannak-e még. — Dobry deft — köszön rám valaki. — Talán bizony bár meg sem ismer bennünket... ? Örömmel fordulok hátra, ök azok. Első, akit megpillantok közülök: Nga. De hogy megnőtt! — Igen, igen — mondja — ón vagyok az: Nga. Nagyot nézek: — Nga? — Igen. így ejtjük. Itt ülünk hát ismét a kis fogadószobában és... emlékeinket idézgetjük. A kilenc kislányból, akikkel három évvel ezelőtt találkoztam, már csak öten vannak itt. — Ügy hallottam, Novotny elvtárs, csehszlovák köztársasági elnök is meglátogatott benneteket. Ki beszólt vele közületek? — Mindnyájan. — No és .. . mit kérdezett tőletek? — Hát... hogy hogyan tanulunk, vannak-e csehszlovák pajtásaink és hasonlókat. Én magam is remélem, hogy őszinte barátság van köztetek és csehszlovákiai ismerőseitek között. Ha jól emlékszem Nga a vinodoli Mirko Culíkkal levelezik. — Igen — mondja Nga — nemrégen kaptam tőle levelet. — S végül: mit üzentek a csehszlovák fiataloknak? — Üdvözöljük őket és kívánunk nekik sok sikert a következő tanévben. 5
