A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-05 / 27. szám
Megsarkanytúztam a lovamat, vágtatok a templom télé, itt egy újabb meglepetés. Vagy harminc német bukkan fel hirtelen előttem. Lerántom a sapkámat és vágtatok vissza, amerről jöttem. A kocsma előtt újabb csapat, lehettek vagy tízen állig fegyverben, útra készülőén. No, isten veled, világ! Itt már semmi sem segít, mielőtt rájuk emelhetném géppisztőlyomat, lekaszálnak a lovamról. Ahogy a közelükbe érek, nem golyó fogad, hanem harsány köszöntés: — Heil Hitleri Egyszerre átvillan rajtam: nincs már semmi baj, ezek a fickók német tisztnek néznek. Felszegett, délceg fejjel nyihog alattam, beillenék versenyparipának pompás a nyerge, hosszúszárú csizmám fényes, mint a tükör — hajnalban tisztogattam — bőrkabát rajtam, vállamon meg német sátorlap, hogy a csepergő eső elől védjen. Beleizzadtam a nagy szerencsémbe, ilyen csak egyszer éri az embert — he elmesélem, talán el sem hiszik, mintha * Háry János mondaná. p Az erdő szélén osztagom vár rám. Nem szálltam le a nyeregből, úgy kiáltottam rájuk: németek vannak a faluban! Vecséra csodálkozva rám meredt: — Németek? Hát hamis volt a jelentés? — Nem volt hamis. Csák most jöhettek be, alighanem valami szétvert csapatrész. Ne engedjük őket megmelegedni. Óvatosan a falu széléig lopakodtunk, és a dombhátról géppisztollyal néhány sorozatot adtunk le a házak fölé. Innen a magasból látnunk kell, mi lesz a visszhangja, merik-e velünk felvenni a harcot vagy zavarukban meghátrálnak? A beálló csendben vártunk egy negyedórát, aztán az osztag egyik része a kertek alatt, a másik a házak mentén beljebb óvakodott. A kocsmánál egy német bukkant elő. Egyenesen felénk tartottr'Puskája a vállán, csöve a föld felé fordítva. A magasba emelte kezét és lassan közelebb jött — Maga tud németül, parancsnok úr? — Tudok Hol vannak a többiek? — Elmentek — mutatott hátra még mindig felemelt kezével. s Intettem, hogv tegye le. Vecsera egy mozdulattal lerántotta válláról fegyverét. Erre halvány képe el sül étedéit; Félelmet láttam a szemében — Miért nem mentéi velük? Kis idej'g hallgatott, mintha keresné a szól most formálná a fejében régóta megfordult gondolatot. —■ Elegem volt mindenből. A haiszából, meg a gyilkolásból — Leningrad óta csak futunk és ölünk. Nem mondott többet, nem fogta könyörgésre a dolgot — amint vártam —. hogy vegyük be magunk közé. Nógatnom kellett, mondja tovább, miért csak most szánta rá magát, hogy letegye a fegyvert? Szovjet földön elég alkalma lett volna átszökni az oroszokhoz. — Nem mertem, féltem tőlük. Évekig verték belénk, hogy felkoncolnak, vagy' visznek Szibériába, az ólombányákba. — Tőlünk nem félsz? — Tőletek nem!... Nekem különben mindegy már, ha meg is öltök ... Ha nem hisztek nekem, ne kínozzatok, lőjetek mindjárt agyon. Már tegezett, és én hagytam. Rám emelte szemét, most szomorúságot és kétségbeesést láttam benne. Vecserára és az emberekre pillantottam, mintha tőlük várnám a döntést: végezzük ki vagy vigyük magunkkal? Megnyerő a képe, nekem minden szava rokonszenves, én nem lőném le. Intettem, hogy kövessen, mire körülnézett, mintha nem hinne a szemének és a képe felderült. — Danke schön. Még ne hálálkodj, mondtam magamban. Én bízom benned, de nem én mondom ki az utolsó szót. Heimler doktor faggasson ki, majd ő dönti el, mi történjék veled. Vittük magunkkal egyenesen a komiszszár elé. Heimler doktor neheztelve mért végig, Ismerem a nézeteit, tudhatnám, a benne felgyűlt ellenszenv nem engedi, hogy higgadtan ítéljen. Vigyem az embert a parancsnokhoz, Mikula kapitányhoz. Makacsul kitartottam amellett, hogy éppen ő folytassa le a kihallgatást, ő döntsön. Magyarul vitáztunk, a fogoly nem érthette, merev figyelő tekintetén mégis láttam, hogy valamit felfog a sorsáról folyó szóharcból. Csüggedt volt, csaknem megsajnáltam. A doktor nagyot sóhajtott, aztán intett az embernek, hogy lépjen közelebb: — Hova való? — tette fel az első kérdést, mintha nem is katonát, hanem civilt vallatna. — Bécsi vagyok, Rudolf Schreiber á nevem. A komisszár ingerült képe mintha egy árnyalattal megenyhült volna. — Tudja igazolni, hogy osztrák? — Tudom — felelte a fogoly, és zubbonya belső zsebéből egy kis bőrtárcát húzott elő. Tele volt iratokkal. Az eayikét odanyújtotta Heimlernek. — Tegye le az asztalra! ... Tehát osztrák!? nem hittem el, olyan képtelenségnek' tartottam. — Elhiszed neki? — kérdeztem kétkedve a komisszártól. Az arca komor volt,mintha sötét álarcot öltött volna magára Csak nagysokára felelt: — Én elhiszem ... nekem el kell hinnem. Aki másokhoz olyan kegyetlen, az övéihez sem lehet más. Ilyen az ő rendjük, összedől ne kegyetlenség nélkül. — És vele mi történjék? Mit határoztál? — Adjátok vissza a fegyverét. Harcoljon velünk.- Fellélegeztem. Keserves lett volna, ha nem így határoz. Schreiber vállára tettem a kezemet. — Magam mellé veszlek az osztagomba. Az osztrák lehajtotta felét és elferdült. A válla rázkódásán láttam, hogy sír. Hadd sírjon, nem a gyöngeség jele, nehéz órák után így enyhül a szíve. Kezébe nyomtam a szoba sarkába tett fegyverét: — Vedd, a tied! Visszafordult és rám mosolygott: — Danke schön. Jól jártunk Rudival és azzal a tíz magyarral is, akik december közepe táján szöktek át hozzánk. Nem messze tőlünk, a Rozsnyó környéki hegyekben egy magyar partizáinbrigád harcolt, talán sokkal nehezebb feltételek és súlyosabb viszonnyok közt, miint mi. Bányászok és csillések, géplakatosok és kézművesek, parasztok álltak itt a szökött katonák, a Szálas! bandának be nem hódoló tartalékos tisztek mellé. Céljuk ugyanaz volt, mint a miénk: ellenállni, rést törni a fasiszta bástya falán. Érzem, hogy ez így elkopott szólamként hangzik; annyiszor éltünk hasonló mondással, hogy tartalmatlannak, üresnek hisszük és kerülni próbáljuk, mintha szégyenkezni kellene értük, pedig van úgy néha, hogy éppen az elkaptatott sző jelzi a legmélyebb igazságot, hogy minden apró összecsapás élethalál harc volt, és aki megélte és átélte, tudja jól, mit rejt magába. Kitartást és szenvedést, halált és reménységet. Harc a vágányokért — ez lett most a jelszó. Ahol sikerült a közelébe férkőzni és nagyobb darabon megrongálni, legalább Úgy mondta ezt a komisszár, mint valami megkülönböztetést: ha nem vagy német, fele annyi a bűnöd. — De azért tagja a náci pártnak? — Ügy voltam, mint sóik más. Kényszerből. A doktor fitymálóan legyintett. — Mindenki ezt mondja. Ha akarom, elhiszem... Türelmetlenség fogott el, ha így vallatja tovább, sohasem szorítja sarokba. Ekkor váratlan fordulat történt. A komisszár pontosan ugyanazt kérdezte az osztráktól, mint én. Miért nem jutott eszébe korábban átállni az oroszokhoz? Miért ébredt fel oly későn a leik'ismerete? Schreiber most mást felelt, mintha megsejtette volna, hogy válasza dönti'-. el sorsát. A hozzátartozók, a szülők, a testvérek sínylik meg a szökés', gyűjtőíáborba hurcolják és megölik őket. Az a szörnyű háborús masinéria nem -ferner Irgalmat... Amíg él.t az édesanyja, gúzsban volt a keze. Augusztus végén meghalt, aznap temették, hogy őkttt Idehozták Ma tudom, hogy igazat mondott, akkor 12
