A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-05 / 27. szám
ágakat, csak ezüst- és aranypapírba göngyölt cukorka neon lesz, no meg csillogó üvegdísz, gyertyát se gyújthatunk. A ránk vadászó fritzeket kéne rájuk aggatni üvegdísz meg gyertya helyett. Szilveszter éjszakáját zenével, harmonikaszóyal, énekkel ünnepeltük. Pohár is akadt, és sok tréfa közt sorra felköszöntőt mondtunk a távoli s körünkben lévő parancsnokra. Mikula kapitány reggel a brigádparancsnokságon járt Kozlov őrnagynál. Magához intette és elmesélte, hogy levelet vitt hozzá. Előző nap hozta fel egy közeli falu evangélikus lelkészének a fia. A németek küldték. Ha vonulniuk kell a hegyeken át, ne lőjünk rájuk, ne támadjuk meg őket lesből. Cserébe ők sem zaklatnak minket, beszüntetik az őrjáratokat, az ágyútüzet, egyetlen gránáttal nem lövik az erdőket. Osztagunk a fogságból megszökött szovjet katonákkal és hozzánk állt magyar legényekkel együtt alig tett ki kétszáz főt, de odalenn a német azt hiue, hogy ötezernél is többen vagyunk. Gondunk volt rá, hogy a lakosság ilyen hatalmas szájúmat tévessze meg őket. Alighanem ennek az ügyes propagandának köszönhettük a pecséttel és olvashatatlan aláírással ellátott, fegyverszünetet kérő „félhivatalos“ levelet. — Miféle választ kaptak? — kérdezte. — Nincs fegyverszünet. Harc nélkül senkit sem engedünk át. így döntött a törzs. Én ts helyeseltem, a harcnak tovább kell folynia az utolsó óráig és nem számít, miféle szenvedést mérnek még ránk az eljövendő hetek, ki éli meg közülünk a felszabadulás napját. Történt január havában Cudar, megveszekedett tél volt,' tengernyi bajjal, emberhalállal terhes. Szilveszterig még tűrhető volt a Tátra felől lenyargaló szél, aztán komiszabb lett a hideg. Borzongva átkozódtunk, szidtuk a világot, a nyomunkat Ismét kereső németeket. Hát nem tudnak észre térni, nem képesek abbahagyni ezt a meddő harcot! Minket elpusztíthatnak egy szálig, aztán ők kerülnek sorra, ügy kivesznek, hogy még írmagjuk se marad. Megbomlott, eszeveszett nép$ég ez, hogy ide is ágyút, aknavetőt hurcol, és srapneltűzzel áraszt el minden zugot. Máf éjszaka is alig jutott idő pihenőre, hegyi rőt hegyre vándoroltunk, hogv ránk ne bukkanjanak. Nem akadt már semmi szívderítő ebben az űzött életben, kalandos ízét elsöpörte, kiverte belőle a fagy, a színét is fakóra,feketére koptatta. Nehéz lesz átvészelni ezeket az utolsó heteket, de nem szabad most ellankadnunk, fásultan beletörődni a sorsba, hogy bekerítenek, végeznek velünk vagy elhurcolnak a Reichba. A kegyetlenségig könyörtelen élet volt; csaE az birkózott meg vele, akiben maradt még egy szikrája annjjk a tűznek, amely a hegyekbe parancsolta. Elkeseredetten, összeszorított foggal elviselem én is; azt hiszem, ilyen hallgatag,, kemény elszántság élt akkor mindegyikünkben. Kimondhatatlanul, mert az ember nem beszél testi kínjairól, és még nehezebben arról, mi az agyában kavarog, Eszterény, Gömörispánmező Lukovistye,Karaszkó a németek kezébe került, és Ratkőt is szorongatták. A dél felől közeledő front miatt nem tűrhettek a hátukban: tűzfészkeket. A hó közepén — pontosan emlékszem a dátumra, január 15-e volt — bekerítettek. A törzsparancsnokságon reg-! get óta folyt a vita, hogyan keveredheti nénk ki a bajból. Dél felé parancsot kaptam, hogy embereimmel induljak kikémlelni a terepet, keressem meg, hogyan csúszhatnánk ki Gömörrákos felé a szorosan körénk fonódó gyűrűből. Veszélyes,kockázatos feladatnak látszott, de én szívesebben vállaltam, mint a csontigható maró fagyban tétlenül és éhesen bevárni, mikor kezdik átfésülni a hegyet, Molnár Sanyit is magammal vittem, töviről hegyire ismerte ezt a dimbes-dombos vidéket, csaknem minden faluban akad rokona, ismerőse, aki útbaigazíthat, A rákosi fűrésztelep előtt egy dombalatti vízmosás jó menedéket nyújtott; abban bukdácsolunk étőre, míg sikerült a németek hátába jutnunk. A telep mögött is őr strázsált, jó meleg bekecsben, automata-puskával. Sanyi odakúszott hozzám, és megragadta a karomat, — Egyetlen golyóval elintézem! — Ne bolondozz! — intettem le. Sanyi mindig ilyen volt: heves és meggondolatlan. Sohasem számolt a következményekkel. Megrohanni, pusztítani őket tűzzel-vassal, hogy hírmondó se maradjon belőlük — a Donnál maradt öccséért szomjazta a bosszút, csillapíthatatlan volt, Hiba volna az őrt elintézni. Elég egy; lövés és tízannyian támadnak ránk. Néni lehetünk könnyelműek, észrevétlenül kell bejutnunk a faluba. Szerencsénk volt; a falu szélén lestük,hogyan mozgolódnak odabent. Alig húsz lépésnyire a kazaltól — ahol elrejtőztünk — elvonult egy szakasz. Benn a faluban izonyára hagytak őrséget de nem Lesz nehéz elintézni, kifüstölni; utána valami meleget ker.ítünk, egy kis ennivalót, akad itt Is néhány jótét lélek, aki ebben a szűkös világban kevés kenyerét megosztja velünk Akkorra lassan besötétedett; németül beszéltem Rudival, az osztrákkal, ha netán egy fritz meghallja, ne fogjon mindjárt gyanút. A templom előtt intettem, hogy menjen előre az iskola felé. Biztosra vettem, hogy az őrség ott tanyázik. Rudin német egyenruha, ha meglátják, semmi baj, németnek tartják. Rudi simán eljutott a kapu előtt ácsorgó őr közelébe, és rászólt, hogy emelje fel a kezét. Az őr elcsodálkozott, bamba arccal engedelmeskedett és hagyta, hogy Rudi bekergesse az udvarba. Odafutottam és elvettem géppisztolyát. Sanyi sem maradt tétlen: egv másik németet hajtott maga előtt. Elszedtem mindkettőjük derékszíját, töltényeit és kézigránátjait. egy napra leállt a forgalom,- megszakadt az utánpótlás. Súlya lett az ilyen akciónak, hogy dél felől közeledett a front és a németek itt is sietve erősítették védelmi vonalukat. Tetemesen megnőtt a számuk, csaknem minden faluba kisebb helyőrséget raktak, és abban az arányban, ahogy terjeszkedtek, beljebb merészkedtek az erdei övezetbe, egyre szűkült a körzetünk., Egy nap 'a szomszédos brigád rajonjában, Rimabánya felé cirkáltunk, amikor Kecege (Kodba) közelében az erdő sarkán egy magányos ház keltette fel a figyelmünket. Fegyveres őr bagózott a kapuja előtt. Nem volt nehéz az udvar felől a ház közelébe férkőzni. Egyszer csak látom, hogy Rudi furcsa fintorral a fülére, majd az ablakra mutat. Közelebb surranok, és már hallom, de látom is hogy odabenn német egyenruhások oroszul beszélnek. Mi a feme, iskolások ezek, talán leckét mondanak fel egymásnak? De folyamatos volt a beszéd és hanglejtése hamisítatlan orosz, (hogy német száj arra nem képes). Visszaintettem Rudinak, hogy füleljék le a ház előtt gyanútlanul ácsorgó őrt. Szempillantások alatt megtörtént, aztán más sem kellett, mint géppisztolyommal betörni az ablakot. Vecsera pedig benn termett: kezeket fel! Nem volt idejük fegyverükhöz kapni. Hamarosan kiderült, hogy német egyenruhába öltözött, megszökött orosz foglyokra törtünk rá. Egy morva fogolytáborból hurcolták őket ide árkokat ásni. Előző éjszaka sikerült fegyveres őrüket ártalmatlanná tenni, néhány puskát is szereztek és megszöktek. Nem állhattam meg, hogy rájuk ne pirítsak. — Könnyelműek vagytok, elvtársak. Hátha nem mi, hanem a németek lepnek meg titeket? Erre az egyik, a legidősebb, egy borostás álló, erősen kopaszodó, tartárképű öreg rám nevetett. — Ide ugyan nem jönnek. Félnek tőletek, mint a tűztől. Számukra ütött a szabadulás órája; velünk jöttek, közénk álltak. Közeledett a karácsony, és tréfásan mondtuk egymásnak: idén lesz elég karácsonyfánk, angyalhaj is bőven, hogy leesett az első hó és vastagon ülte meg az Szirotyák Dezső rajza (Folytatjuk) 12
