A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-02 / 31. szám
Katarina Hrabovská: A magyar színjátszásról a Vígszínház ürügyén /'b rg/ss/s s/ / 31 Legalább két tükör szükséges ahhoz, hogy egy színház arculatát megismerjük. Egyrészt egy jelenkori dráma tükre, másrészt egy klasszikusé, ha lehet Shakespeare-é. Csak a kettő együtt ad plasztikus képet. A kettő viszonya többet mond az együttes jellegéről mint a műsorismertetések tömege. A budapesti Vígszínházát csak az egyik tükörben láthattuk Bratislavában: Thurzó Gábor Zárórájában. A már eléggé ismert okokból Shakespeare! nem játszották. (S nem tudom elhallgatni: az okokat szinte megrázó érzéktelenséggel közölték. A rádió, az újságok s maga a színház is közzétették a színész megbetegedéséről szóló hírt s nem haboztak nyilvánosságra hozni még a diagnózisát sem, tekintet nélkül arra, hogy az ilyen közlés betegre károsan hathat, s befolyásolhatja egészségi állapotát és a gyógyítás lefolyását). A szembesítés lehetősége tehát h ányzik. Nem tudjuk mennyiben' „hátország" ás kulcs Shakespeare új értelmezéséhez a jelenkori dráma, hogy van-e itt valamilyen öszefüggés és köielezettség. Más szavakkal, nem tudhatjuk, hogy színházzal és műhellyel á!lunk-e szemben, mely emberek élet- és művészet- szemléletét kapcsolja össze, vagy pedig csak egy régi hagyományokkal rendelkező neves egyiit tessel. A kapott kép sztatikus és egysíkú. A mozgásról keveset árul el d’Useaux- Gow (a bemutatott harmadik mű szerzője), s a mélységhez semmit sem tesz hozzá Nicodemi, aki Rómeó és Júliáért kártérítésnek egyébként is kevés. Marad hát Thurző Gábor, a Vígszínház házi szerzője — ebben az évadban játszották a Hátsó ajtó c darabját is — akiről feltételezhetjük, hogy bizonyos mértékig a színház dramaturgiai szemléletét képviseli, ügy tűnik, hogy a magyar színházi közönség ebben a pillanatban a retroszpektívákban, s a legújabb történelem keresztmetszetébe helyezett kis ember vizsgálatában leli örömét. Erről tanúskodik a szinte színházi bestsellerré vált „Rozsdatemető“ rendkívüli sikere.' Követője elsősorban Darvas, de más is. Ezek a visszapillantások külsőre eléggé hasonlítanak a valamikori széles vásznakhoz, de csak külsőre. A belső más, a ház új lakókat kapott. Ott az ember történelemformáló erőket szimbolizált, itt viszont elsősorban az alkalmazkodás folyamatában ábrázolják: hozzáidomul a heves történelmi változásokhoz és fordulatokhoz. Ott a történelmi fordulópont tömegkatarzist jelentett, itt a történelem az emberek felett s rajtuk keresztül vonul. S ezek az emberek úgy élik az életüket, ahogy tudják, megújulás és megtisztulás nélkül Ilyen a Záróra főhőse is. A darabot a kameleón krónikájának nevezhetnénk. Az évszakok és a politikai viszonyok váltakoznak s így lényegében az azonos típus számába mindig azonos helyzet alakul ki, amelyben a kaméleon mindig kaméleon lesz. Reakciója minden változás után ugyanaz* csak a színe változik. S ez hét képen át ismétlődik, tehát legkevesebb hétszer változik. A típus nagyon egyszerű definíciója mellett képváltozatok sokaságára van itt lehetőség. Torrncs Gusztáv egyetemi tanár kameleonságáról már az előadás első felében megtudunk mindent. A darabnak prológusa és epilógusa is van. A keret egy érettségi találkozó, amelyről éppen a főhós hiányzik, s ezért az összegyűltek az ő élettörténetét kezdik mesélni. Két elbeszélő mesél. A darab első felében egy volt főhadnagy s most a kameleon-protekciónak köszönhetően muzsikus: úgy beszél, mintha gyűlölné azt az embert, akinek tulajdonképpen hálával tartozik. A második részben egy volt szerzetes, Fidél beszél s új nézőpontot, a dolgok nagyobb és mélyebb értelmét ígér? a közönségnek. De csak ígéri. Nem két különböző ember beszél ugyanis, hanem csak a szerző. A kaméleon definícióját a második elbeszélő nem teszi pontosabbá, nem egészíti ki képét új, érzékenyebb és értőbb szemmel látott vonásokkal. Csak űj történést látunk, de nem lepieződnek le az ember újabb, ismeretlen rétegei. A magyar dráma már régóta vár költőjére. Nem hiszem, hogy majd olyan könnyen kivárja. Túlontúl sok rutinos konzum-darab írója van, s feltehetően közéjük tartozik Thurző Gábor is. Ezeknek az íróknak nagy rutinjuk van a zsanér rajzban, az anekdoták hatásos kihegyezésében, a szentimentalitás, a banalitás és a trivialitás olyan adagolásában, amely a színházat mindig vonzóvá s egy kicsit körmenett, vásári átrakóiévá is teszi. „A színház nem fenséges, s nem is finom, hanem nagyon is közönséges és demokratikus. Csak nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagy és szent dolgok sohasem fenségesek és finomak,“ írja Hevesi Sándor a Drámaírás iskolájában. S ez jó tantétel. De elsősorban s lehet, hogy csak a színház költőinek kéne figyelembe venniük Thurzó darabjából a költészet teljesen hiányzik. Nem drámai metafora ez. s a jelenségnek nem képi megjelenítése. A kaméleon mását készen, megrágva tálalja Ügy, mint ahogy azt sok filmünk és irodalmi művünk — kezdve a Falu a hegyek között-tel különféle párhuzamokban számunkra megrajzolták. A közönség, — a pozsonyi is — a darabnak minden hibáját megbocsátja. Rendkívül hálás és szokatlanul élénken reagál. Részben azért, mert zömmei magyarok, s azoknak az életérzéseknek kifejezését látják, amelyek természetüknek és mentalitásuknak is megfelelnek S másrészt, s minden bizonnyal főleg azért, mert a színészek megérdemlik Népszerűek, s nagy többségükben valóban mesterei a színháznak Bulla Elma. Ruttkay Éva, Várkonyi, Benkő, — kár hogy. nem olyan darabokban láttuk őket, amelyekben idegenkedésünk a szöveg Banalitásétól nem zavarta volna művészetük élvezését. Pl. egy Shakespeare-darabban vagy O’Neill Amerikai tragédiájában, amelyet sokkal szívesebben fogadtunk volna, mint a nálunk már régen agyonjátszott s az új korában sem egészen vonzó „Mé'yek a gyökerek“-et. Fordította — t— * Szerkesztőségi megjegyzések: A szerzővel nem értünk egyet. Az idősebb nemzedékhez tartozó Darvas „Részeg eső“-jével már csak azért sem lehet a fiatal, kezdő Fejes „követője“, mert az említett műve előbb íródott, mint a Rozsdatemető. A cikket a Kultúrny zivot 29. számából vettük át, azzal a céllal, hogy a hazai s magyarországi magyar olvasóközönséget tudósítsuk a Vígszínház vendégszereplésének szlovák sajtóbeli visszhangjáról. Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy lapunk 32. számában megkezdjük Lackóné Kiss Ibolya Erzsi tekintetes asszony című regényének közlését. A regény Fráter Erzsébetről, Madách Imre feleségéről és a Madách-családról szól. — Ez évben ünnepeljük Madách Imre halálának 100. évfordulóját, és e regény közlésével is szeretnénk az ünnepség részeseivé válni. V 9
