A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-02 / 31. szám
fin vagyok Tolsztopjatov szatirikus. Valamelyik nap az egyik havi folyóirattól, amelynek „Szatíra és humor“ roVata is van, levelet kaptam. Kértek, írjak nekik egy szatirikus elbeszélést. Ha a szerkesztőség kéri az írót, akkor az azt jelenti, hogy a művet már el is fogadták, csak le kell ülni és megírni. fippen ezért megörvendeztetett ez a bizalmasság. Örült neki a feleségem is: rég nem volt már a pénztárcájában tisztességesebb összeg. A feleségem gyorsan rendet teremtett a hálóban, én pedig az írógépbe csúsztattam egy darab tiszta papírt. Ahhoz, hogy az ember tolla alatt jó elbeszélés és ne valami nyálkás zöldszakállú szörnyeteg szülessen, érdekes vagy végső esetben élénk karakterre és természetesen egy jó friss ötletecskére kell bukkannia. Maguk már bizonyára felfigyeltek arra, hogy nálunk a szatíra és a humor területén nagyon szomorkás a helyzet. Nem azért, hogy talán nevetést vagy mosolyt nem tudna a humorista az olvasóból kifacsarni. Lehet azért, mert az elbeszélések hősei egyszerűen bürokraták, egyszerűen sápszedők, szélhámosok, spekulánsok, naplópók vagy valamilyen szakma és foglalkozás nélküli absztrakt személyek. De hisz sápszedő lehet bármely hivatalnok vagy az osztályvezető. De ki az a vezető? Lehet, hogy a városi tanács elnöke. Lehet, hogy miniszter. Természetes, ha miniszterről szól az elbeszélés, sokkal élesebb. Csehov például mily szellemesen nevette ki az esküvőre menő generálisokat. Mi neki egy Revunov-Karanlov! De a mi időnkben nem lehet ezt megtenni. Nemcsak azért, mert a generálisok megsértődnének, kevéssé vonzó megvilágításban látva meg kollégájukat (ők különben úgy is tudják, hogy nem minden generális lehetne az irodalomban pozitív hős), hanem azért is, mert a szerkesztőségben azt mondják neked: „Hisz az elbeszélés — az általánosítás. Meg különben is, megesik az a legjobb családban is. Nem szabad szem elől téveszteni a legfontosabbat, hogy ők részt vettek a Nagy Honvédő Háborúban, hadseregeket vezettek, és leverték a fasizmust. Hogy gondolja ön azt, he?“ És igazuk lesz. Nem, a generálisokat bántani nem szabad. Ott a baka, nevesd ki azt! De ugyan miért? Az megint csak katona. Ugyanabban a háborúban tűzte ki a zászlót a reicltstagra. Most Is állandóan ébren van: míg mi dolgozunk, szórakozunk, pihenünk, ű a határokon őrködik. Nem, a szatirikusnak tollával a közlegényhez 10 nyúlni szintén nem szabad. Vajon mi történne, ha bonckés alá tennénk a mérnököt? Egy olyan — magasan ülő mérnököt, és megpiszkálnánk. Belemarnánk, mert iszik. Mondjuk, elhagyta a családját. De először is: nem ismerek ilyen mérnököt; meg aztán úgyszintén nem minden magasabb állásban levő mérnök iszik. „Ha mindnyájan részegeskednének — hallom a szerkesztő hangját — akkor, nem lennének szputnyikjaink, nem mi építettük volna a világ legnagyobb villamoserőművét, nem lennének kibernetikus gépeink“. Az bizonyos, a szerkesztő hangjával semmiképpen sem lehet nem egyetérteni. Meg kéne próbálni egy akadémikust. Azt beszélik, az akadémikusoknak saját nyaralójuk van vidéken, és hogy a pompás városi lakáson kívül Zimjük meg Volgájuk is van. Hát akkor gyerünk, vegyük kés alá az akadémikust! Már majdnem lenyomtam a gép billentyűjét, de elgondolkoztam: Ugyan miért ne lehetne az akadémikusnak nyaralója és gépkocsija? Az előbbire is, az utóbbira is szüksége van, hogy dolgozhasson. Az egyik nyugalmat ad, hogy elmélkedhessen nagy felfedezéseiről, a másik pedig megtakarít egy csomó időt. Meg aztán azt sem kívánhatjuk, hogy egy tisztes korú akadémikus tolongjon a villamoson, különösen csúcsforgalom idején. Meg nem is minden akadémikusnak van nyaralója és Zimje, lehet, hogy vannak fiatal akadémikusok, akik még nem tudtak kellőképpen berendezkedni. Esetleg megsértődnének, levelet írnának valamelyik újságba, és aláírnák a nevüket. Nem, jobb lesz. ha az akadémikusokat békében hagyom. Mi volna, ha munkásról írnék? Azonnal elvelettam ezt a gondolatot is. A munkások sokat dolgoznak, lábbelivel lát;ák el, öltöztetik a nemzetet, házakat építenek. És nemcsak házakat — mindent építenek. Miért tennénk hát őket cgv szatirikus elbeszélés hősévé? Azonkívül köztük nincs se bürokrata, se sápszedő, se talpnyaló, se nyerészkedő, sőt karrierista sincs. Teljesen terméketlen a. szatirikus szempontjából. Lehet, hogy a kolhoztagokban található valami általánosan nevetséges. Nálunk a mezőgaságban valami nincs rendben . . . Hát vegyük akkor a kolhoztagot és daraboljuk fel! Csakhogy ez sem megy ám olyan könnyen: eszembe jutott a kerek, gőzölgő, lágy kenyér, a tej, vaj, tojás — és mindjárt kihúztam a kolhoztagot elbeszélésem hősei sorából. Annak aztán igazán hitvány gazembernek keli lennie, aki a kolhoz-, tagot verejtékez munkájáért kineveti a „Szatíra és humor“ rovatban, fis ha egy állami gazdaság igazgatóját választanám? Itt meg eszembe jutott, hogy ők is megkapták a magukét annak idején. Nem, ez szintén nem hős. Átgondoltam számtalan foglalkozást, szemügyre vettem rengeteg tisztséget és rájöttem, miért írnak az én szatirikushumorista testvéreim olyan unalmasan. Gogol elővette a polgármestert — és mi baja lett? Semmi, egész biztos, azért, mert akkor még a polgármesterek buták voltak, öntudatlanok, és nem értették meg, hogy róluk, mindnyájukról van szó, mondjuk egy Szkvoznyik—Dmuhanovszki alakjában. De most talán lehet? Az összes város összes polgármestere mind nekem rontana. De mit csináljak? Az elbeszélésnek mindenáron meg kell lennie. Az anyósom már egynéhányszor bement a hálószobába, rám-rám villantva ellenséges tekintetét. Azt gondolja, hogy én csak akkor dolgozom, ha kattogtatom az írógépet, és ha ülök és szempillámat se rebbentve bámulok a semmibe — akkor lustálkodom. Az anyóst kéne kés alá venni — villan át az agyamon. Ugyan mi volna, ha megpróbálnám? Az én anyósom már rég megérdemelte volna. De ezt is elvetettem. Esztelen gondolat. Először is: az anyósokról már annyit írtak. másodszor pedig: az anyósom engem megenne. Nem hagyna élni. Isten ments, az anyóst... Különben is dajkálja a kisfiámat... Az idő repült. Beestei<?dett. Hősöm még most se volt. A fejem már olyanra dagadt, mint egy üres léggömb. Vannak ilyen gömbök, kétméteres átmérőinek is. Valahol a közelben kalapácsok zúgtak. Talán jő volna a kovács. De miért éppen ő? 0 igyekszik a tervet teljesíteni ... Akkor egy pártmunkás! Mondjuk, egy üzemi pSrtvezető. Nem lehet, még általános típusnak vennék. Mit csináljak? Éjjeli két óra volt. Megfájdult egy zápfogam. Könnyezni kezdett a szemem. — Ugyan mit gyötröa magad? — mondta a feleségem, légy engem az elbeszélésed hősévé. Én nem sértődök meg. Én úgy' sem lehetek asszony hőseid általánosított típusa. Remélem, én egyetlened vagyok. Hát így más választásom nem volt. Meg is írtam az elbeszélést. Kinevettem, megkorbácsoltam, feldaraboltam ... Olvasták, nevettek rajta. Azt mondták, hogy a feleségem agyonüt. De ő igazán nem sértődött meg. Megértette. A pénztárcájába került az a tekintélyes összeg, ami azelőtt hiányzott onnan. Ráz a hideg, ha a jövőre gondolok: mi lesz, ha a havi lap szerkesztőség felkér, hogy írjak még egy elbeszélést? Természetesen, elvállalom. De fogalmam sincs, ki lesz ezek után elbeszélésem hőse. Csak nem én magam? í SZERGEJ VORONYIN : Az én hősöm
