A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-28 / 26. szám
DUBA GYULA Szirotyák Dezső rajza OZSVALD ÄRPÄD Méhek rendje A méhek szigorú rendjét kell megtanulnom, ők szerkesztik a legpontosabb hatszögeket. Táncuk nem az öröm indulata — de törvény, virágmezők biztos határozója. A jak, növények, bokrok színpompás virága nem a szépet, a lényeget jelenti. Örök állnak a kas ajtaja előtt s elkergetik a kósza idegent, mert minden kaptár egy világot zár magába .., Az ember is csak bújna otthonába, hegyes lécek mögé, hol komondor védi, magány-köntösbe burkolná testét... De kit vigasztal ma a csönd világa, s ki érti meg a méhek vas-törvény rendjét?l Elmegy a fiatalúr A főiskolás fiú éjfél után kettőkor jött haza a búcsúi mulatságról, részegen. Alig állt a lábán és beszéd helyett érthetetlenül, bambán motyogott. A sálját elvesztette valahol. A mulatság még tartott, de ő lányt kísért haza, aztán valahogy — maga sem tudja, hogyan — egyszerre egyedül álldogált a falu utcáján, a szemerkélő; hűvös novemberi esőben. Amikor ezt a meghökkentő tényt tudatosította magában, halkan dúdolva egy dalt, hazaindult. Bizonytalan lába alól messze fröccsent az utcai sár. A konyhában meggyújtotta a villanyt és megállt egy pillanatra. Két óra. A hajnali autóbusz, amivel visszautazik a városba, fél ötkor indul. Holnap — illetve hát ma délelőtt — fizikából laboratóriumi gyakorlata van, ott kell lennie... A szülei — ötvenen felüli parasztemberek — az ágyban fekve hallgatták, hogy neki-neki tántorodva az asztalnak, a székeknek, csoszog és szuszog a konyhában. Tudták, hogy részeg, de nem szóltak neki semmit. Egymással sem beszéltek, pedig mindkettő tudta, hogy a másik is ébren van. A főiskolás levetette nedves esőkabátját és a fogasra akasztotta. Tesz-vesz, mint aki álmában cselekszik. Leveszi a karóráját és az ablakpárkányra helyezi, előzőleg azonban automatikusan felhúzza és valami ilyet motyog: el ne késsem az autóbuszt, mert a profák megesz ...! Félcipője főzőjéig sáros, éjszaka nem nagyon figyelte, hogy hová lép és a falu utcáján néhol bokáig ér a habarcs. A nadrágja szára is sáros, de ezt észre sem veszi. A rakott tűzhely csillogó acélkeretébe kapaszkodik és leveti egyik cipőjét, nagyot koppan, ahogy a konyha talajára ejti. — Olyan vagy, mint egy kihalt ősállat — korholja nehézkesen a kihűlt tűzhelyet —, mogorva és hideg ... A vasra teszi kezét, az apja vastag gyapjú zoknijai száradnak' rajta és a melegvizes fazék is ott áll, kék fedővel letakarva, a sütő mellé tolva. Belémártja ujját a vízbe, az is hideg. — Kihűlt — mondja csüggedten —, itthon minden kihűlt.,, El ne késsek holnap a laboratóriumból, küszködik eltompult agyával a gondolat. Amilyen gyorsan tehette, levetkőzött. Meztelen talpa alatt megcsikordult a hálószoba padlója, és ágyba bújt. Az ágyban néhányszor felcsuklott, mintha rosszul lenne, aztán lélegzete sza* bályossá vált, ütemesen szuszogott. Néhány perc múlva aludt, — Jó gyerek ez — szólalt meg lassan az apja a sötétben —•, fájin gyerek, főiskolás.,.! — Tehetetlen keserű harag volt a hangjában. Az anyja nem szólt, arra gondolt, hogy istenem, csak el ne aludjon. Négy órakor fel kell keltenie a fiát. Évek óta ő kelti hajnalban a fiát, a házban mindenkit ö kelt fel, aki korán akar menni valahová. Ügy alszik, mint a nyúl, éberen, minden kis neszre felriad. Vagy talán nem is alszik? Meglehet. Hallgatja az esővíz bugyborékoló csobogását. Lehunyt szemmel fekszik az ágyban és gondolkodik. Talán maga is azt hiszi, elaludt. Csak az az érdekes, hogy közben tisztán hallja a nagy falióra tiktakkolását a konyhában. Szárazon, egyhangúan tiktakkol a régi óra, negyedóránként meg dallamosan üt, úgy figyelmeztet az idő múlására. Negyedkor egyet üt, félkor kettőt, háromnegyedkor hármat, ha meg a nagymutató a tizenkettesre ér, annyit, ahány órát a kismutató mutat. Ha valakit keltenie kell, nagyon lassan múlik az idő. Mintha a percek nyúlnának, mint a gumi és egyik óraütéstől a másikig hosszú és mély az űr. ít kistermetű, őszülő parasztasszony gondolkodva álmodik. Se alvó, se éber kábulatában, ahogy hallgatja, hogy hányat üt az óra, valami zsong a lelke mélyén: én most alszom, s ami velem történik, azt álmodom. Amit érzek, amit átélek, álom ... minden álom ... éjszaka alusznak az emberek! így suhan el felette az éj sötét palástja és a lelkét a fia látogatja meg. Nem rossz gyerek, engedelmes, okos, büszkék lehetnének rá, mert az iskolában is megállja a helyét. Csak ha a barátaival, akiket itt hagyott a faluban, összekerül és beülnek a kamrába, a boroshordó mellé, akkor nem tud vigyázni. Leissza magát. Huszonhárom éves, komoly fiú és nem tud vigyázni magára. Mi lesz vele az életben ilyen gyenge akaraterővel ... ? A falióra fáradhatatlanul kattogja a másodperceket, üti a negyedeket, a feleket, a háromnegyedeket... s az őszülő asszony a dunna alatt mindezt hallja, de messziről, nagyon messziről. Néha az óra ütése olyan hatalmas és erős, mint az ünnepi harangzúgás, erre felriad: istenem, hányat ütött? Nem négyet ütött már? Felkel, kimegy mezítláb a konyhába és megnézi. Nem, még csak három óra... Járkálására az ura is felébred; aludj, mondja neki, miért nem alszol... ? Nem tudok ... Minek is kérdezem, gondolja a főiskolás apja, félálmában, tudhatnám, hogy ilyenkor nem alhat! Ilyen a természete... Egyszerre határozott, érces hangon fél négyet üt az óra. Fel kell kelni, mondta magának az asszony és már kint is van a me-9
