A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-28 / 26. szám
f I vicinális ráérősen zötyög a po/ I ros síkságon, amelynek egyhanj 'V quságát csak itt-ott tarkítja egy" egy facsoport, távoli tanyaház. Bent, a kupékban is ásít az unalom. Az utasok bóbiskolnak vagy kinéznek az ablakon. Nyárelő van, de olyan meleg, hogy még olvasni sem akaródzik, kábultság telepedik az ember érzékeire s nyeldeklöje kiszárad a korai hőségben. Csak olyankor élénkül meg a kinti és K Á R im oic benti világ, ha falu, állomás közeledik. Ilyenkor nagyot rikkant a mozdony s nekilódulva iramodik a közeli cél felé. Kora délután még alig szállingózik egykét utas, de az idő múlásával egyre többen kapaszkodnak fel a kupékba. Az egyik állomáson féltucat férfi nyitja be a kupé ajtaját. Munkások. Úgy gondolom, a fővárosba igyekeznek esti műszakra. lókedvűek. Hangosak. Tréfálkoznak, ugratják egymást s kis idő múlva előveszik a kártyát s a térdükre helyezett aktatáskán verik a „blatt ot". Ferbliznek. De csak olyan filléres alapon. Kezdetben nyugodtan játszanak, később azonban mind többször szólalkoznak őszsze Különösen az a világos szemű, horgas orrú fiatalember bosszankodik. Nem megy a lapja. — Nincs szerencsém, mert a kártyámba tolod a képedet — szól rá a mellette ülő tömzsi, göndörhajú legényre. — Mesebeszéd — mondja nevetve a göndörhajú. — Bután játszol, az a baj. — jobb lesz, ha félreülsz — mordul viszsza a horgasorrú. — Különben sem szeretem a kibiceket. —- Ha nem szereted, pukkadj meg! — mondja sértődötten a tömzsi és félrébb ülve az ülés támlájára hajtja a fejét. — Ha le kell szállni, költsetek fel — szól és a fogason függő kabátot az arca elé vonja. A kártyások rá sem nézve felelik: — jól van, csak aludj. A vicinális tovább zakatol, a fiatalemberek tovább verik a kártyát. Az arcuk belevörösödik, a homlokuk gyöngyözik, de nem is csoda, hiszen az izgalom is fűti őket. A horgasorrú egyre dühösebb Kibic nélkül sem jár a lapja s már minden aprópénzét elveszítette. Végre zöld ászt kap és zöld alsót Lapos pillantást vet a társaira, a nyeldeklöje lejei jár. Az osztónak is jó lapja lehet, mert öt kroncsiért adja a következő lapot. A másik kettő kiszáll « játszmából, a horgasorrú tartja. De hiába, rossz lapokat kap. Ojra veszít. Kotorászik a zsebében, de nincs több aprója. — Laci, Lacikám, alszol? _ böki oldalba a mellette ülő göndörhajút. Az meg kiszól a kabát alól. — Nem alszom. Mit akarsz? — Adj kölcsön egy tizestl — Egy tízest! Akkor alszom. A többiek a térdüket csapkodják nevettükben. Csak a horgasorrú dühös. Mérgében lesöpri a kártyát és hónaalá kapva az aktatáskáját odébb áll. — Minek kártyázik az ilyen bolond — mormogják a többiek és szedelőzködni kezdenek, mert künn feltünedezik a főváros sok füstös gyárkéménye. — des — Elmegy a fiatalúr (Folytatás az előző oldalról) leg dunna alól. A szobában nyirkos hideg és vaksötét, az ablakon alig dereng be az éjszaka. Felöltözik. Harisnyát is húz, mert gyújtósért ki kell mennie az udvarra. Az eső elállt, de feltámadt helyette a szél és mérgesen nyikorgatja az utcán az akácok ágait Meggyújtja a tüzet. Melegvízben mosakodjon a fia. Sáros nadrágját is kikeféli, kitisztítja és az ólomnehéz félcipőkró! levakarja a sárréteget. Fekete nagykendőjébe burkolva olyan a sejtelmes hajnali íámpafénynél, mint egy rokonszenves, jótékony manó. A tűzhelyen nagyot pattannak a megyulladő száraz akác ágak, kellemes meleg enyhíti a konyha zordságát. A macska már észrevette, hogy mozgás van a házban és nyávogva bekéredzkedik. Mire felkel a gyerek langyos lesz a fazékban a víz. Még nem kelti fel. Hadd aludjon négyig legalább. Éjszaka alig aludt, nem jó vége lesz ennek, ha most így megy iskolába...! A főiskolás apja kiszólt a sötét szobából. — Keltsd már fel..! — Igen ... igen .. . mindjárt... — Halogatja, hogy felkeltse a fiát. Mikor tíz perccel elmúlt négy óra, habozva odament hozzá és puhán vállára tette a kezét. — Kelj fel fiam, négy óra van! Az a fal felé fordulva aludt, a jobb oldalán és nehezen lélegzett. Nyugtalanul aludt, az érintésre megrezzent, nyöszörgőit, de nem ébredt fel. Anyja határozatlanul megszorította a vállát. — Négy óra, fiam... mindjárt megy az autóbusz. A fiú szuszogva felnyögött álmában. — Teleissza magát, aztán nem bír felkelni. Hát ember ez? Halk az apja hangja, szinte szomorúvá teszi a mélyén, megbúvó tehetetlen indulat. Mit kezdjenek á fiukkal? Valahogy föléjük nőtt, úgy érzik, mintha idegen, felsőbbrendű világban élne, amit csak tisztelhetnek, de nem érthetnek meg soha. Semmit nem tudnak róla. Mit csinál egész nap? Mivel foglalkozik? Nem értik a munkáját, az életkörülményeit, a dqlgait. Olyan nagyon messze van az a város a falutól és ez a messzeség olyan rettenetes naggyá teszi. Ismeretlen életű, idegen nagyváros, a fiukból is idegen embert csinál. Ez már nem az a gyerek, aki valamikor itt játszott az udvaron, az eperfa alatt. Titokzatos ember, kiismerhetetlen és érthetetlenségében néha szinte félelmetes. A keltegetésre végre felébredt a főiskolás. Nyújtózott és pislogva nyitogatta a szemét. Rettenetes rosszullétet érzett, zúgott a feje, szeme előtt nagy fekete körök úsztak, szédült és a pokolba kívánta az italf, meg a barátait. Tegnap erős törkölypálinkát ittak, utána meg savanyú otellót. Még a legviharedzettebb természetet is kikészítené. Talán fél percig várta nyitott szemmel, hogy a szörnyű kavargás megszűnjön körülötte, de hiába. A fekete körök egyre nagyobbak lettek, egyre vadabbul robbantak fel és éppen a szeme előtt, hogy néha szinte összerezzent. Képtelen felkelni. Mi lenne, ha nem utazna el? Ott egye meg a fene a laboratóriumot, meg a profákot is...! Mentő ötletként született agyában a gondolat és pillanatokon belül egyetlen lehetőséggé teljesedett. Kialussza magát és délután visszamegy.,! Mindjárt ki is mondta hangosan: — Most inkább nem utazom el ... Majd délután .,. Egyszerre mintha lángot vetett volna a sötét, apja alig bírta fékezni indulatát. Hogy várták aggódva kettőig a gyereket! Aztán a felesége alig aludt miatta az éjszaka, hogy felkelthesse. Ez a kölyök nem tudja, hogy ilyenkor az anyja nem alszik? Vagy nem törődik vele, természetesnek tartja? S az iskolában várja a kötelessége, ő meg kijelenti, hogy nem megy. Emberi magatartás ez? Milyen ember az, aki így játszik másokkal és ön, magával .. . ? A parasztemberre még a legrosszabb nyelvek sem tudtak mondani semmi rosszat a faluban, olyan ember volt. Nem akart beletörődni, hogy a fia más ember legyen. — Kelj fel és menj...! — mondta szigorúan. — Anyád egész éjszaka nem aludt miattad. A gyerek felült az ágyban, de azonnal visszahanyatlott, mert felkavarodott a gyomra. —• Nem bírok felkelni... — mondta halkan, szégyenkezve. Kérlelhetetlen gúnyt érzett az apja hangjában. — Áááá ... a fiatalúr nem bír felkelni. Éjszaka nagy legény, iszik, amennyi beiéfér, reggel meg nyög és nem bír felkelni! Istenit az ilyen kényes fiataluraknak ... A főiskolás kábultan feküdt és hang nélkül nézte a mennyezet megbámult gerendáit. A fekete kendőbe bugyolált jótékony kis manó, aki már mindenét elkészítette a fiának, a konyhaajtóban állt és várta, mi lesz. Egyszerre csak azt mondta: — Apáddal ilyesmi soha nem történt meg. Ez vagy te, fiam, több vagy, mint apád, és mégis kevesebb ... A főiskolás erre kiugrott az ágyból, támolyogva a konyhába ment és kapkodva felöltözött Nem is mosakodott, hiába melegedett a tűzhelyen a víz. Öt perc múlva fél öt, mire a megállóhoz ér, ott lesz a busz. Felvette esőköpenyét és sapkáját, gallérját felhajtotta. Borzongott a rosszulléttől. Csak addig bírjam ki, amíg az utcaajtón kiérek, gondolta ... Bement az apjához, lehajolt párnán nyugvó fejéhez és hosszan arcon csókolta. Most nagyon szerette és ettől majdnem könny szökött a szemébe. — Viszontlátásra, édesapám ...! — Ráncos és borostás volt az apja arca, körüllengte az alvás melege és a dohányszagú lehelet. Ezek a hajnali gyors búcsúzások örökre megmaradnak bennem, gondolta a főiskolás, öregségemre sem felejtem el ezt a félhomályos hideg szobát... Anyját is megcsókolta és kisietett. Felhajtott gallérjába mohón belekapott a szél. Az utcán rosszul lett, egy akácfának támaszkodva hányt. Attól félt, mégsem tud elmenni, vissza kell térnie, lefeküdni. Futni kezdett. Az autóbusz zúgását még nem hallotta, de nyugaton, a sötét égbolton viliózó vörös fények jelezték, hogy, valahol már jön a falu felé. 10
