A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-06-28 / 26. szám

^ Í//2 ÄX* -Nyár. De ex még nem a gyehennát, a kárhozatot Idéző öröktűzű gyötrelem, a nem le .e lusta libákkal íehérlő falusi utcák állott melege. Nem. Ex mág csak a xakúkat, szvettereket, pulóvereket elhányő csokoládébarna fiúk, s a vékony ruhák alatt szélnek táruló vesazőtestfi lányok nyara. Most még a víz sem úgy hív, mint az egyediül megváltás, mint a csalánverés után a hűsítő tejföl, hanem csak úgy, mint a virtuskodét a meredék hegyoldal: hadd látom, mit tudszl De azért a Dnna már mindenképpen készül átvenni a hatalmat a közelgő poklot érző város felett. A lobos gyulladásokat, a_lángolú húst, békatokaként duzzadó ereket, a gutailtést Igáró augusztus gondolatét talán el sem lehetne viselni, ha mint végső menedék nem folyna itt mellettünk minden Szodomát kioltó víz, a Duna.

Mint óriási bársonyszoknya rezgeti és suhogott a víz.

Szélén a fel-felostllanó hab A tiszta, gazdag csipkedísz.

A verset Illyés Gyula irta, de lehet, hogy nem is irta, csak kiment a vízpartra, s betette a látottakat a könyvébe. Mint egy képet. Mert a vizet, s különösen a Dunát nem lehet „megírni“. A Duna egyszerűen van. Hatalmasan, mint őselemhez illik, hajókat, vitorlásokat dobál kedvére, » komondorként tűri, hogy kölyöknyi emberek, fiúk, lényok hancurozzanak rajta, de Inkább benne.

S azok élnek az engedelemmel. Simogatják, paskolják, mélyen alája buknak, s haluszonyként mozgó kezekkel kitapogatva a legkisebb ellenállását belefúródnak, mint a fába vert szög. A víz csodákat mivel az emberekkel. Kiáztatja közülük a kényszeredett udvariassági formákat, a fanyar mosolyokat, a hosszú hónapok sorén lerakódott a megkövesedett érintkezési formákat, közeledési módokat s egyszerre mindenki a lelkét, kendőzetlen indulatait, szenvedélyeit tapinthatja mindenkinek. A víz felszabadítja az embereket. Olyan ősállapotba taszítja őket, mi-