A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-19 / 3. szám

nem győz le semmi. Nehéz volt a csónak, aggasztón hintázott a vizen. A patról valaki kiabált.

— Atyuli aggódik, — vigyorgott Emiiké.

Egész besötétedett. Nagyszerű gömbvillám borított világot a völgyre. Nyomban akkorát mennydörgött, hogy megremegett a föld és a víz, a csónak és az evező. Eleredt az eső.

Marina hátranézett. Nem kellene mégis visszafordulni?

— Csak előre, szivike, — kiabált Emiiké. De szava már csöppet sem hangzott meggyőzőn, arcán rémület borzongott. Marina szél mentébe fordította a csónakot. Nagyon hideg volt az eső. Most már egyfolytában szakadt, egyetlen sűrű csőfal. Alig néhány méterre lehetett látni. Emiiké már nem vigyorgott, szótlanul gubbasztott. A part egész eltűnt előlük. Marina találomra evezett, hagyta, hogy vigye a szél. Ä kikötőtől messze értek partot. Erőlködve kihúzták a csónakot a meredek patra. A zápor már nem volt olyan sűrű, csak nagyon hideg. Jég is esett. Futottak az autóhoz, Emiiké erőlködve lihegett. Vierocska sírt, nénjét elgyötörte a gond. A sógor dühös volt, egy szót sem szólt. Marina becsavarta Emiikét egy pokrócba, dörzsölni kezdte egész testét. A fiúnak szederjes volt az ajka, vacogott.

— Rendben, néncsike, — mondta hősiesen.

— Adok én neked, — mondta a sógor. — Ne félj, nem úszód meg szárazon.

— Én vagyok a hibás, — mondta Marina.

— Te már kissé öreg vagy a veréshez, — torkolta le a sógor. — De különben egyáltalán nem látszik rajtad, hogy felnőtt lennél.

— Én vétkem, — mondta és nagyot tüszszentett.

— A teáról megfeledkeztünk, — mondja a nénje. — Most jó lenne.

Egyszerre elállt az eső. Egy pillanatra kisütött a nap. A hegyek gőzölögtek, mint a forró vaslemez, ha vizet loccsantanak rá. Észak felől újabb felhők közeledtek.

— Nahát, — mondta Emiiké, — végleg bedöglött.

— Megint egy félresikerült kirándulás,

— sóhajtott az asszony. — Most mit csinálunk?

— Hazamegyünk, — mondta a sógor. De az autó nem akart begyulladni. A sógor és Emiiké sokáig babrált a gyújtáson. Marina takarókba burkolózva melegedett, haját szárítgatta. A frizurájának fütyültek. Megnézegette magát kis kézitükrében, fintorokat vágott. Egyáltalán nem fest rosszul. Arcába visszatért a vér. Orrát csiklandozta valami, megint tüsszentett.

— Bárcsak már otthon lennénk, — mondta a nénje elkínzottan. — Még összeszedsz valami nyavalyát.

— Haza akarok menni, — nyafogott Vietocska.

— Semmi baj, — mondta Marina.

Emiiké nagyot rántott a kurblin. Ä motor végre begyulladt. Esteledett már, a völgy fölött fekete fellegek jártak, csak a nyugati láthatáron volt kissé világos. Az útból csak a puszta kavicságy maradt. Az árkokat telehordta a zápor, a víz az úton csurgott végig. Az autó lassan, lépésben mehetett csak. A sógor a kormánykerékre hajolt, erőltette szemét, nem gyújtotta meg a reflektorokat, gyönge volt az elem, kímélte. Takarékos ember a sógor. Én nem lopok, tehát takarékoskodnom kell, szokta mondani. Vierocska egyfolytában nyafogott.

— Kihúztuk a bulit, — mondta Emiiké.

— Döcögünk, mint a gyászszekér.

— Ne félj, még számolunk, — mondta a sógor. — A buliért is meg mindenért.

Emiiké elhallgatott. A sógor bekapcsolta a reflektorokat. Az autótól jobbra és balra folyt a viz. Lépésben haladtak, a sodródó vízzel együtt. Néha a kocsi belezökkent egy kátyúba, ilyenkor szétfröccsent a víz és Vierocska elsírta magát.

— Istenem, — mondta az asszony. — Velünk mindig valaminek történnie kell.

— Ne kuvikolj, — mordult rá a sógor.

Aztán megállt az autó. Előtte hoszú sorban vesztegeltek a járművek. Láthatatlan akadály állta útjukat.

— Valaki karambolozott, — mondta Emiiké nem minden öröm nélkül. Ki akart szállni, de anyja nem engedte. Az autók tülköltek, egyik sem moccant. Mögöttük megállt egy autóbusz tele kirándulókkal. Világos volt a kocsi, az emberek énekeitek. Elől valaki vadul káromkodott. A sógor kinézett az ablakon. Az autók mellett emberek sürgölődtek, kezükben villanylámpával.

A sógor kihajolt az ablakon.

— Mi történt?

— Karambol, — felelt az egyik lámpás.

— Dehogyis, — ellenkezett a másik. —. A híddal van baj.

Gyorsan apadt a víz. Az autóbuszból a kirándulók kitódultak az útra. Valaki harmonikázott.

— Kész a kocsi, — mondta Emiiké. — Ha elvitte a hidat, nem mászunk ki a csávából.

— Persze hogy elvitte, — mondta az anyja. — Nekünk mindig pechünk van.

Marina fáradt volt. Szeme majd leragadt. Elől ült, nem dőlhetett hátra kényelmesen. Miért olyan nyughatatlan, ha kicsi lenne, megbújhatna az ülésen, ha nem volna nyughatatlan, kényelmesen megtalálná a helyét. Kényelmesen élhetne. Mindenki kényelmes helyet keres magának. De az utak néha kényelmetlenek. Miért kiabálnak? Mi van a híddal? És mit jelentsenek a lámpák? Mintha mindezt egyszer már átélte volna, árvíz és villanylámpák, álmondta talán, vagy igazán megtörtént? De honnan vették a harmonikát? Feje lassan mellére hanyatlott, hirtelen felébredt. Odakinn valaki kiabált, megfordulni, mindenki menjen vissza.

— Lőttek az egésznek, — mondta Emiiké. — Elvitte a hidat, mi meg nyakig ülünk a pácban.

Villanylámpa fénye futott végig Marina arcán. A hangosan kiáltozó hang közeledett. Ismerős hang.

— Micsoda véletlen, — mondta a hang.

— Tisztelt munkatársaim.

Gazda volt. Kezében erősfényű villanylámpa, mezítláb jött, nadrágját térdéig feltörte. Nagyszerű szervező. A viharos éjszaka hőse.

— Baj van a híddal? — kérdezte a sógor.

— Elvitte a víz, mint a rőzsét, — mondta Gazda. Jókedvű volt és erélyes. — Elvitte a víz a pallót, hehehe.

— Mit csináljunk? — kérdezte Marina nénje.

— Haza akarok menni, — nyafogta Vierocska.

— Zseniális ötletem támadt, — mondta Gazda. — Forduljanak vissza és jöjjenek velünk a nyaralónkba. Eszményi visszavonulás lesz.

— Szó sincs róla, — mondta a sógor. — Haza kell mennünk.

— És ön, szép Marina? — Nem ül át hozzánk?

— Hű maradok.

— Kár, Az ötlet jó volt.

Marina nénje félénken megjegyezte:

— Elmehetnénk abba a nyaralóba. Másképpen hogyan kerülünk haza?

— Kérdés, hazajuthatnak-e egyáltalán,

— mondta Gazda. — Ki tudja, milyenek az utak. Jó kis felhőszakadás volt.

— Gyerünk a nyaralóba — mondta Emiiké, — Odamegyünk és passz.

A sógor még habozott. Gazda a kocsinak támaszkodott, villanylámpás kezével fesztelenül hadonászott.

— Alakul a demokratikus többség, — mondta. — Hát ön, Marina?

— Nekem mindegy, — felelte.

— Egyszóval megállapodtunk, — mondta Gazda. — Ha majd visszafordulunk, megelőzzük magukat és jöhetnek utánunk.

— Nem tudom, — mondta a sógor.

— Tehát megegyeztünk, — mondta Gazda. Intett a lámpással és elment. Még egy ideig hallani lehetett erélyes ordítozását, thindenki forduljon vissza, vissza, vissza! Jó idő eltelt, mire mind megfordultak. A hatszázhármas a duzzasztó fölött előzte meg őket. Befordultak egy nyugat felé nyílóvölgybe. Uj erdei úton haladtak, amely helyenként egész száraz volt, a völgyet úgylátszik csak érintette a zivatar. Kis tisztás szélén állt a nyaraló, mögötte éppen fölkelt a hold. Egyszerre mintha egész más világba csöppentek volna. Vierocska elaludt, anyja karjába vette, úgy vitte óvatosan. A sógor diadalmasan pillantott kocsijára, szemlátomást büszke volt a teljesítményre. Emiiké Marina mellett ballagott, fülébe súgta:

— Remélem, nem küldenek aludni.

— Mi mást tehetnél?

— Sétálhatnánk, néncsikém.

— Holdfény a fák fölött. Örök titok, mi?

— Olyan szép itt.

— Fiatalkorúaknak nem alkalmas.

— Kegyetlen vagy, néncsi.

SZIROTYÁK DEZSŐ RAJZAI

Gazda meggyújtotta a petróleumlámpát. Mezítláb volt, nadrágja még mindig feltűrve.

— Nem valami fényűző hely — mondta,

— De lakni lehet benne.

A nyaraló még nem készült el, tulajdonképpen nagy vállalati üdülő volt. Egyelőre csak az egyik szárnyát építették fel és rendezték be. Három hálószoba volt benne, egy hall modern karoszékekkel és heverővei. Az igazgató és a főmérnök takarókba burkolózva a heverőn ült

— Ismerik egymást? — mondta Gazda,

— Ez a hölgy a jobb kezem.

— Inkább a füle, — nevetett Marina. —> Egész nap telefonálok.

13