A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-19 / 3. szám

VLADIMÍR MINffö

— Az nem bűn. És nem is szégyen. Ismerek embereket, akik csak azért képzelik magukat rendkívülieknek, mert az életben ostoba balszerencséjük volt. — Lezárta a motorházat, s az átlagember biztos fölényével nézett Marinára. Azok közé tartozott, akik hibáikat Is erénynek képzelik egyszerűen azért, mert a sajátjuk. Dicsekedett saját középszerűségével. Büszkén szokta mondani- Ml vagyunk a statisztikai átlagcsalád. Mire jó az ilyen élet? Marina nem akart (gy élni, szokatlan, megdöbbentő, ismételhetetlen élményre vágyott. Valahol ott van és vár rá.

Az autó letért a főútról, nekivágott a poroshátű járási útnak. Már ismert helyeken jártak. Az állomás, a híd. Kirándulás a múltba. Nem, nem létezik semmiféle múlt. Minden megváltozott. A régi vasúti töltés víz alá került Víz alatt vannak az ösvények. Mindent elvitt a víz. A múlt a tó fenekére merült. Nyugodjál békében Ahol a szilváskert volt, ma puszta a hegyoldal. Semmi sem maradt a múltból. hála istennek semmi sem maradt. Mégis, egyszerre mintha kettéhasadt volna a tó felszíne. Amikor kisgyerek volt, egyszer szálka fúródott a kezébe. Nénje ki akarta húzni, de ő kiabált, ne. ne, nincs ott. Pedig mégis ott volt. Mégis ott van. A szllvaillat annyira eleven, hogy szinte meghökkenti. Persze más szilvafák Illatoznak. Más idők járnak Mégis látta a régmúlt Időt, amelyet irdatlan víztömeg árasztott el. Mintha a víz kettévált volna. Ingerülten összevonta szemöldökét.

— Mégis kísértenek az emlékek? — vigyorgott a sógor.

Marina hallgatott.

— Mit mond? — a nénje nem értette.

— Szép vendégünk emlékezik.

— ízléstelen vagy, — mondta a nénje.

— Hagyjuk az érzelgősséget, — mondta a sógor. Hatalmasan és győztesen ült a kormány keréknél. Ma .'ina nem válaszolt, fölösleges volt. Kezdettől fogva ki nem állhatták egymást, nem is próbálták leplezni.

Az autó megállt.

— Végre, — mondta Emiiké.

— Már Eperjesen vagyunk? — kérdezte Vierocska.

— Jó kis munka volt, — mondta a sógor. Büszkén megveregette a kocsit: — Még kibír valamit.

— Szivike, — mondta Emiiké, — gyerünk fürödni.

— Vigyázz rá, — nézett Marinára a nénje-Hideg volt a víz, felszínén ibolyaszinű zsíros foltok csillogtak. Furcsán és idegenül hatottak a fehér vitorlások. Hasas személyhajó dohogott lassan ringatózva a tavon. Marina felkapaszkodott egy kőre és fejest ugrott a vízbe.

— Mesés, — mondta Emiiké. — Elmehetnél az olimpiára.

Marina dühösen szelte a vizet. Emiiké elmaradt tőle, hallotta, hogy liheg mögötte. Hátára fordult. Most csak a tiszta egot, a hegyek ismert körvonalait látta. Ugyanolyan gyönyörű, csupakék nap, mint néhány éve. Nem, a múlt nem létezik, csak a tó van, irdatlan sok víz, vitorlások, döcögő hajó és kirándulók. Kimásztak a vízből, kissé dideregve felkapaszkodtak egy nagy kőre, amelyet felmelegitett a nap. Csak szorosan férlek el rajta. Emiiké fészkelődön, sután megérintette a vállát.

Bátortalanul megkérdezte:

— Szivike, mondhatok valamit?

— Akármit.

— Nagyszerű példány vagy.

— Hm.

— Ha nagy lennék, együtt mennénk kirándulni. Fekete Renault kocsiban.

— A fekete szín elegáns

— Ronda dolog, — mondta Emiiké komolyan. — Miért nő fel olyan lassan az ember?

— Még behozhatod, — mondta Marina. Nem akaródzott beszélnie. Szempillái mögött édes, meleg csend ömlött el. Nem kellett beszélni. Nap, víz, levegő a legjobb teint. Ki mondta? Az a világosszőke hajú, csokoládébarna fiú. -Tarkóján apró, göndör hajszálak. Kár, hogy nincs Itt, príma fiú. Ilyennel érdemes volna úszni és heverni a napon és csónakázni. Ilyennel érdemes volna együtt élni. Nem, együtt élni túl ostobán hangzik. Az együttélés annyi, mint egy szimpla házasság. Ma ünnepeljük együttélésünk tizedik évfordulóját. A sógor ünnepélyes képet vágott, nénje ölbe tett kézzel, áhítatosan nézett a férjére. Tíz esztendő múlt el fölöttünk egyetlen komolyabb csetepaté nélkül, mondta diadalmasan a sógor Tortával ünnepeltek és kakaót Ittak hozzá. A gyerekek matrózruhában ültek az asztalnál. Adjátok csak össze, tíz év egyetlen komolyabb csetepaté nélkül. Az együttélés nagyszerű diadala. Nem, együttélés nagyon ostobán hangzik. Az a fiú meg csak fiú, még nem tudja, mi az, ha valakinek múltja van. Tiszta, hófehér kisfiú, öt pedig megbélyegezték. Megbélyegezték, mondta félhangosan.

— Mi baj, szivike?

— Melegem van tőled.

— Komolyan, néncsikém?

— Kicsit odébb húzódhatnál.

Emiiké felült, orrát dörzsölte.

— Nem tehetek róla. Erősebb nálam. Olyan vagyok, mint a vasforgács mágneses térben.

— Én vagyok az elektromágnes?

— Igen.

— Rendben van. Kikapcsolom az áramot.

— Nem ér, — mondta Emiiké. — Ez mélyütés volt.

— ‘Igenis ér, — mondta Marina. — Gyerünk a vízbe.

Úsztak és megint napoztak. Aztán rántott húst ettek a füvön. A sógor mindenféle alkatrészeket rakosgatott szét egy darab rongyon. Vierocskának vörösre sült a képe, nyafogott. Anyja végre elaltatta, maga is lefeküdt mellé az árnyékban. Még arra sem volt Ideje, hogy levetkőzzék. Homlokát kiverte a veríték, de nem moccant, nem

akarta felkelteni Vierocskát. Pedig valamikor jól úszott. Karcsú és fürge volt. Marina jól emlékezett a nénjére, mindig hasonlítani akart rá. Most itt fekszik, idősebb, kissé elhízott asszony. Győzött a nagy szerelem. Ha győz a nagy szerelem, a nő alulmarad. Fiatalságát áldozta a nagy szerelem oltárán. Feláldozta ifjúságát a család oltárán. Pfuj, olyan ez, mint valami pogány szertartás. Egyszer Nadjával elment a házasságkötő terembe, Nadja barátnője ment' férjhez. Virágcsokrok és ünnepi zene. És mennyi szép sző. Pedig azt kellene mondani, térdelj le szépen, fiatalság, most elvágjuk a nyakadat. Feláldozunk a család oltárán.

Perzselt a nap. Fülledt szélcsend volt. Távolban mennydörgőn. A sógor felpillantott az égre, orrát fintorgatta.

— Még csak ez hiányzott.

— Gyerünk csónakázni, — mondta Emiiké.

Amikor elkötötték a csónakot, szél kerekedett. Kergette az úton a port, papirosokat, ruhadarabokat kapott fel. A tő fodros felszínén repültek a vitorlások. A hasas kirándulóhajó figyelmeztetőn tülkölt, sietett a part felé.

— Csuda klassz lesz, — mondta Emiiké, — Vad vihar, és mi ketten egyedül a tavon.

Marina nem válaszolt, nekifeküdt az evezőknek. Szembefordult a hullámokkal. Közeledett a mennydörgés. A szél egyre erősödött. A völgy fölött lecsaptak az első villámok. Egyszerre besötétedett. Vissza kellene fordulni a part felé.

— Ne menjek vissza? — kiabálni kellett, hogy túlharsogja a vihart.

Emiiké vigyorgott.

— Nekem megfelel. Villámlás, zivatar és te. Csuda klassz. Előre, szivike.

Marina érezte, hogy feszülnek az izmai, örült neki. Megmutatjuk, milyen erősek vagyunk. Megmutatjuk, hogy bennünket

12