A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-14 / 24. szám
tudják, hol állnak, repülőkkel bombázzák őket, célba találnak, mintha összebeszéltek volna velük — de oda, ahol ők tartózkodnak, még véletlenül se csap egy gránát. Vagy húsz halottat számoltam, köztük két altiszt volt és egy fiatal hadnagy. Az egész szakasz velem akart menni, ők nem tűrik tovább ezeket az embertelen feletteseket. Nehéz helyzetbe hoztak, a legszívesebben azt mondtam volna: kapjátok fel a fegyvereket és gyertek vetem, de hát nem szállhatok szembe az ármádiával. ☆ Két napi pihenő után parancs jött, hogy térjünk vissza Bikásra. Osztagunk ott maradt a törzsnél, én meg Riabíkinnel és Hunkával autóba ültem. Benn a kocsiban megtudtam útiirányunk célját. Odaát, túl a határon a jolsvai magyar helyőrség csatlakozni akar hozzánk, s az én dolgom lesz kipuhatolni, mennyi az igazságba hírben. Nagy izgalomba hozott a feladat. Így hát odaát is vannak emberek, akikben végre — a tizenkettedik órában — győzött a józan belátás. Találkoznom kell velük, öröm lesz együtt küzdeni egy közös célért, lelkendeztem. Riabikin Hunkával Hizsnyóvízen (Chy2- ná voda) maradt, én meg a határon ránk váró emberrel gyalogszerrel folytattam az utat. Tüzelt és kergetet a vágy, hogy mielőbb tudomást szerezzek arról, kik azok és mennyien vannak, akik megunták a német kommandót és hozzánk átállnak. Faggatom a báránybőr kucsmás busahomlokú vezetőmet, de túlságosan hallgatag és óvatos volt, mintha attól tartott volna, hogy egy vigyázatlan szavával bajba rántja magát. Hiába nógattam, beszélj, egy nyelven értjük egymást, baloldalt dobog az én szívem, akár a tiéd, beszélj! Még a nevét is titkolta, csak annyit felelt, hogy a kalauzom, a többi nem tartozik rá. Hát ha csak kalauz vagy, akkor úgy vezess, ahogy én akarom. Ha nincs is ínyedre, menjünk kicsit körben, a fiatal sűrű tölgyesen át, mintha Pelsőc felől jönnénk. Nem voltam bizalmatlan hozzá, de lelkesedni sem tudtam érte szófukarságáért, s őt okoltam, hogy buzgőságom lelohadt, mire a városka határához értünk. Tömör kőhíd vezetett át itt egy bővizű patakon. Messzire elláthattam a hídról, távcső sem kellett, hogy lássam: szokatlanul nagy a sürgés-forgás a mélyebben fekvő utcákban. Vagy négyszáz lépésnyire a hídtól állt a kaszárnya. Rohannom kellett volna, hogy mielőbb belépjek kapuján, hiszen utam végcéljához értem, de valami bénító érzés fogva tartott, odacövekelt a hídhoz: megállj, ne rohanj! Szabad szemmel is látom, hogy a kapu előtt ténfergő egyenruhások nem úgy festenek, mintha magyar bakák volnának. Németek az ebadták, és engem ez a szófukar báránybőr kucsmás bitang kelepcébe akar csalni. Megállj, te zsivány, túljárok az eszeden! Óvatosan feléje fordultam és mielőtt észbe kaphatott volna, az oldalába nyomtam géppisztolyom csövét: — Kezeket fel! Megtette első parancsszóra, és mint egy szűkölő kutya leszegte a fejét. A kopár őszi tarlón át az erdő széléig kergettem és ott átkutattam, de fegyvert, vagy valamit iratot, ami elárulta volna, nem találtam nála. — Tedd le a kezed! — szóltam rá — Megyünk vissza, amerről jöttünk. Most még komorabb volt, előttem törtetett földre szegezett tekintettel, és bizonyára várta, hogy az erdő sűrűjében egy golyóval elintézem. De bár nekem idegen az ilyen fasiszta módszer, rám nem foghatja senki, hogy fenevadszívvel gyilkolok. A vallatás után, ha rábizonyul a gazság, majd elintézik azok, akire ez tartozik. Az erdő szélén, egy erdészház közelében — mintha a föld alól teremtek volna eiő — egy csoport német és magyar tisztbe botlottam. Távcsöveiken a közeli határt kémlelték. Elveszek, ha eszmélni engedem őket. Lövésre tartott fegyveremet hirtelen rájuk sütöttem. Az egyik tiszt felbukott, a foglyom pedig hirtelen a földre vetette magát. Ennyi elég volt, hogy zavart keltsek és az erdő sűrűjébe vessem magam. Pillanatok múlva hevesen tüzelni kezdtek utánam, de én már messze Jártam, és nagykörűén bujdokolva este eljutottam a faluba. Amint jelentettem, nem biztatott sok jóval. Talán igaz volt a hír, hogy a jolsvai legények át akartak állni hozzánk, de megtudhatták a nácik, és megszállták a laktanyát. Szerencséd volt — jegyezte meg Riabikin, amikor befejeztem jelentésemet, — Azt a báránybőr kucsmást bizonyára azért küldték, hogy valakit lépre csaljanak és kiverjék belőle, amit tudni akarnak. Már Jolsva felől is veszély fenyegetett; meg kellett erősítenünk itt is védelmi vonalunkat. Riabikin főhadnagy gépkocsin visszament Bikásra, hogy az egész osztagot idehozza; én tovább maradtam, hogy tovább figyeljem az ellenség hadmózdulatait. Másnap éjszaka megjött az osztagunk. Zuhogott az őszi eső, kegyetlenül sok víz szakadt a nyakunkba, lucskossá áztatta a földet, nehéz lett a csizmánk a tengernyi ragadós sártól. Áztunk és fáztunk, de azért tartott a jókedv, ki nem fogytunk a tréfából. Azt hittem, békességünk lesz, ebben a kutyának való időben a náciknak nem lesz kedve támadásra, de hát valahol hátul a parancsnokságon, ahol mindig számmá szürkül az ember, úgy döntöttek, hogy, megkezdjék a rohamot ellenünk. Nagy nyugalommal éppen szőrös képemet nyúztam borotvámmal, amikor veszett zenebonával megindult a tűz. Meg se törülhettem magam, úgy rohantam félig borotváltan állásaink felé. Még fél úton sem voltam, mikor látom, hogy embereim futnak felém. Megállni, fiúk, nincs hátrálás! — kiáltok rájuk, mire válaszképpen rám ordítanak: fussak én is, tankokkal törnek ránk! Forró lett alattam a ragyásra paskott föld, de hátrálni nem szabad. — Vissza, fiúk! — kiáltottam oly erővel, hogy zavartan megálltak. Nem lehet olyan nagy a baj, ha bennem annyi a nyugalom. Új tűzkeresztség volt, először kerültünk szembe tankokkal. Meg kellett értenem a fiúkon eluralkodó rettegést; félelmetes volt a háznagyságú három Tigris, ahogy tüzet okádva közeledett. De hát hirtelen nem kapaszkodhatnak fel utánunk a dombra; elő a páncéltörőkkel, kézigránátokkal! Két Tigrist harcképtelenné tettünk, soká azonban nem örülhettünk sikerünknek. Alig félóra pihenő után erős aknatüzet zúdítottak ránk. A nyílt terepen nem akadt semerre vízvájás, vagy árok, ahol megbújhattunk, és védelmet találtunk volna, és a felettünk sűrűn robbanó aknák szí-, lánkjai elől. Sebesültjeink voltak, aki tehette, a maga iábán ment a faluban berendezett kötőzőhelyre, a többit szanitécek vitték hátra. Óráról órára súlyosabb lett a helyzet, da kitartottunk, amíg oldalról nem vettek tűé alá. Ügy látszott, hogy ott sikerült áttörniük vonalainkon, és a bekerítés veszélye fenyegetett. Akkor már őt halottunk volt, s hogy nagyobb veszteségek ne érjenek, lassan hátrálni kezdtünk. Folytatjuk Szirotyák Dezső rajza« 13
