A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-06-14 / 24. szám

Az akna egy tetőre zuhant a parancsnokság közelében és szétvetette a cserepeket. Nagyobb baj nem lett, de ennyi is elég volt, hogy begyulladjak. Nem folyt semmiféle nyomozás, a fiúk hallgattak, de kényelmetlen volt Bartát meghagyni abban a hitében, hogy németek vannak a közelben és a törzs megtámadására készülődnek.

Az aknavetőt nem adtuk le, be sem jelentettük a paracsnokságon, tréfásan úgy ütöttük el magunk között a beszolgáltatás dolgát, hogy nincs szükségünk „fegyvertartási engedélyre“, a törzsnek' különben Is van egy aknavetője, ez maradjon a miénk, kint a fronton hasznunkra lesz.

A hó végén nagy őrömnapunk volt: megfőttek a Mártonnál körülzárt embereink. ’Azt hittük róluk, hogy egy részük elesett, a többi meg fogság keserveit nyögi valahol a Reichben. Az ilyen váratlan viszontlátás mutatja, milyen a mélye a veszedelemben fogant férfibarátságnak' és milyen közel áll a szívedhez, akit magadban elveszettnek hittél.

Osztagunkat három nap alatt kiegészítették, és vonattal Garamtölgyesre irányították. A németek nyugat felöl Zólyom irányába, a felkelés szíve felé indítottak támadást.

Késő este érkeztünk Tölgyesre [Dúbrava), a sötétben kirakodtunk a rámpán. Ogy volt, hogy reggel bemegyünk a községbe, és elfoglaljuk kijelölt állásunkat. Forró volt itt a helyzet: egy ezrednyi gyalogság a német túlerő elől Tölgyesig hátrált, a parancsnokság a községben ütött tanyát. Riabikin parancsára ott jelentkeztem, és azf a feladatot kaptam, hogy tizenkét emberemmel kémleljem ki Garamszentkereszt körül, hol és milyen erősségben vannak német csapatok.

Közülünk senki sem Ismerte itt a terepet, és civil sem akadt, aki a felderítésnél kezünkre járhatott volna. A sötétség védelme kellett, a szerencse is mellénk szegődött, hogy a németek közelébe férkőzhettünk és vihettük sietve a kívánt helyzetjelentést.

Nagy meglepetésünkre az ezredparancsnokság akkor már elhagyt? Tölgyest, elmaradt a vacsoránk, de ez nem bosszantott annyira, mint a számomra áttekinthetetlen, zavaros helyzet. Nem értettem, mit jelent ez a kapkodás, miért hagyták el Tölgyest? A német megkímélte bombáitól, csak a távoli állomás környékét lőtte. Hajnalban megszállják a falut, és minket könnyen bekeríthetnek.

Kiadtam a parancsot: ml Iá hátravohulunk! A sűrű nagy sötétségben egymás zubbonyát, fegyverének' szíját fogtuk, hogy

valamelyikünk le ne maradjon, el ne veszszen. Így jutottunk le egy kőtörőig, ahol rakott tűz után maradt parázsra bukkantam; néhány órával ezelőtt itt pihenhettek a mieink. A sötétben nem volna értelme követni őket, megeshet, hogy nem ismernek fel, tüzet zúdítanak ránk abban a hitben, hogy németek közelednek, Búcs felé vonultunk tovább és két irányba összekötőt küldtem: jelentsék, útban vagyunk, ne tüzeljenek ránk.

Hajnal felé az egyik összekötő visszajött és parancsot hozott, forduljunk viszsza, az egész osztag Tölgyes felé tart.

Töprengésre nemigen maradt Idő, nem kutattam, ml okozta ezt a hirtelen változást. Beértem azzal a kézenfekvő magyarázattal, hogy valahol másutt szorongatják a németeket, és ezért itt hirtelen abbamaradt az előnyomulásuk.

Az úton, az erdő szélén, amerre vonultunk, két nehéz gépfegyvert találtunk. Az egyik feldöntve, de szalaga tele golyóval. Embereim felkapták és gondjaikba vették mind a két géppuskát.

Törtem a fejem, mi játszódhatott le itt, hogy tapasztalt katonák otthagyták használható fegyvereiket? Szándékosan történt és megfutottak, talán már civilruhákba bújtak?

Gondjaim közt Is tudtam, hogy óvatosnak kell lennünk. Két embert küldtem előre, derítsék fel, mi a helyzet az állomás körül.

Csendes volt a táj, és úgy látszott, hogy összecsapás nélkül, békésen elmúlik a nap. De lehet, hogy a csend, csak szünetet jelez, az ellenség erősítést vár és amint' megkapja támadást indít.

Alig világosodott ki, a dombról láttam, hogy vagy kétszáz német közeledik a jalnai úton. Távcsövemmel megfigyelhettem, hogy gárdisták is vannak köztük. Gyertek csak közelebb, egészen a kanyarig, ahol az összefogott, gyűjtőtáborokba küldött cigányok földbe vájt nyomorúságos viskói roskadoztak.

Megállapodás szerint füttyszóra kezdtük el a tüzelést. Alaposan elhúztuk a nótájukat, úgy freccsentek szét, dőltek jobbrabalra, mintha derült égből mennykő csapottpott volna közéjük.

Az egyik langaléta legény alig ötven lépésnyire tőlünk bukott fel, és torkaszakadtából valami zagyva keveréknyelven sivalkodott: Lieber Partizán, nestrielaj, mi svojl. Egy másik sebesült átkozódott, a poklot emlegette és mocskosán lekurvázott. Nincs irgalom, keménynek kell lenned, ha nem végzel velük, ők törnek rád és felkoncolnak'.

Talán negyedórába telt, míg a maradéköt megfutamítottuk. Kevéssel utána akna- és gépfegyvertűzzel árasztották el állásainkat. Dolga akadt megint a szanitéceknek, hat sebesültet küldtünk hátra, mi meg égő türelmetlenséggel vártuk a támadás újabb hullámait. Lőszert kértem, de helyébe parancs jött, bánjak csínján a készletünkkel. Félóra múlva újabb jelentés jött, hogy újabb lőszerszállítmánnyal ne számoljunk.

Ennek fele se tréfa! Ogy döntöttem, hogy hárább vonulunk — védettebb helyre — és ekkor jobbfelől, amerről sejtelmem szerint a németek erősítést vártak, felerősödött a tűz és hatalmas hurrákiáltások harsantak.

Nem törődve azzal, hogy kiteszem magam a németek golyóinak, felrohantam a dombra. Uramfia, túlnan futnak a németek, menedéket keresve tízfelé ugranak, mentik az Irhájukat; egy őrosz géppisztolyokkal felszerelt sereg tizedeli őket.

Később, amikor a déli és nyugati front megindult és a németek egyre hátráltak, megtudtam, hogy az Ukrajnából jött ejtőernyős Brigád kezdte meg szomszédságunkban támadását.

Helyünkbe a hadsereg csapatai jöttéje,

az ejtőernyős brigád támadását támogatták', szorították a szemben álló német divíziót Garamszentkereszt felé. Minket pihenőre küldtek Farkasfalura, fáradtak voltunk, lőszerünk is kifogyott, megérdemeltük, hogy egyet szusszantsunk, mielőtt újra bevetnek.

A Zólyomba vezető úton vonultunk, vittük magunkkal sebesültjeinket is, még szekeret kerítettünk számukra.

Itt ismét olyasmi történt velem, amit fel kell jegyeznem, bár úgy lehet, hogy megbélyegeznek; elfogult vagy, túlontúl lelkendezel azért, amit egyszerű emberek', partizánok tettek, mások érdemeit kisebbíted, a hadsereg bizonyos tisztjeiről meg furcsa tiszteletlenséggel beszélsz és ellenszenvedre nem találsz indoklást, érthetetlenül elfogult vagy és ezért igazságtalan.

Most, hogy visszapillantok, el kell ismernem, hogy nem tudnék ilyen vád ellen védekezni: minden tettemet, nézetemet, valóban az ösztönösség uralta; .a szeretetemet, a haragomat is. Eddigi rossz tapasztalatom miatt egy kalap alá vettem az összes tiszteket, azt hittem, hogy mind kényszerből, nem a lelkiismeretűre hallgatva tette le a hűségesküt, pedig sűrűn akadtak köztük olyanok is, akik meggyőződésükből, becsületesen álltak mellénk és lettek a felkelés hívei.

De hadd mondjam el, hogyan történt.

A gyengébb fizikumú, elcsigázott fiúk nem bírtak velünk lépést tartani, el-elmaradoztak. így esett, hogy vánszorgásukban egy tiszti csoportba ütköztek. Az egyik tiszt rájuk förmedt, tegyék le fegyvereik javát: két gépfegyvert meg egy géppisztolyt. Búcs előtt a fiúk elértek minket és elpanaszolták, mi történt velük. Engem elöntött a düh: mi jogon bántak így az embereimmel? A faluban három lovat kerítettem, két legénnyel nyeregbe kaptam és elvágtattam velük az útra, ahol a fegyvereket elvették tőlünk.

Még ott találtuk éppen azt a főhadnagyot, aki a parancsot adta. Jól megtermett, szálas férfi volt, erősnek látszott, akár egy medve, de úgy fűtött a harag, hogy erre csak utóbb gondoltam. Kérdem tőle, ki engedte meg neki, hogy legényeimtől elvegye a gépfegyvereket. Fitymálva végignézett: taknyos gyerekek kezébe nem való fegyver, katonáknak kell... hát így állunk, az úristenit! Másutt fejetlenül ott hagyjátok a fegyvereket, Itt meg parancsszóval, erőszakkal elszeditek? ... Ezek a gyerekek hősök, érti, főhadnagy űr, ezek nem hátrálnak, nem futottak meg a fritzek elől. Elvörösödött képpel gorombán odavágta: eredj a dolgodra, bugris! Alig mondta ki, nekiugrottam, az öklömmel oly hirtelen vágtam a képébe, hogy megtántorodott, az ütszéli árokba zuhant és hogy fel ne tápászkodhasson, géppisztolyommal odacsördítettem. Annyi józan eszem még maradt, hogy le ne lőjem, nem akartam megsebesíteni, csak begyuílasztant.

A többi tiszt elhűlve nézte a furcsa öszszetűzést, amelyben társuk húzta a rövidefcbet; egyik sem gondolt rá, hogy pisztolyát előhúzza és rámszegezze. Talán féltek, hogy fegyveremet használom, ha mozdulnak. Dühömben mondtam Is valamit gorombán: tanuljátok megbecsülni a partizánt, ne merjétek gyereknek csúfolni, mert golyót eresztek belétek!

Aztán hirtelen otthagytam a meglepett társaságot. Az úton katonák állítottak meg, akik távolabbról hallották a szóváltást. Igaza van, parancsnok úr, jól tette, hogy megleckéztette őket, hiszen minket itt pusztulni hagynak, apránként elhullunk mind, ha tovább ülnek a nyakunkon — így fogadtak.

Bevezettek az árkukba, a halottaikat mutatták és átkoződtak, hogy lőni sem engedik őket, biztosabb védelmi vonalba sem vonulhatnak, pedig a németek pontosan

12