A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-06-14 / 24. szám

Az akna egy tetőre zuhant a parancs­nokság közelében és szétvetette a csere­peket. Nagyobb baj nem lett, de ennyi is elég volt, hogy begyulladjak. Nem folyt semmiféle nyomozás, a fiúk hallgattak, de kényelmetlen volt Bartát meghagyni ab­ban a hitében, hogy németek vannak a közelben és a törzs megtámadására ké­szülődnek. Az aknavetőt nem adtuk le, be sem je­lentettük a paracsnokságon, tréfásan úgy ütöttük el magunk között a beszolgálta­tás dolgát, hogy nincs szükségünk „fegy­vertartási engedélyre“, a törzsnek' külön­ben Is van egy aknavetője, ez maradjon a miénk, kint a fronton hasznunkra lesz. A hó végén nagy őrömnapunk volt: meg­főttek a Mártonnál körülzárt embereink. ’Azt hittük róluk, hogy egy részük elesett, a többi meg fogság keserveit nyögi valahol a Reichben. Az ilyen váratlan viszontlátás mutatja, milyen a mélye a veszedelemben fogant férfibarátságnak' és milyen közel áll a szívedhez, akit magadban elveszett­nek hittél. Osztagunkat három nap alatt kiegészí­tették, és vonattal Garamtölgyesre irányí­tották. A németek nyugat felöl Zólyom irányába, a felkelés szíve felé indítottak támadást. Késő este érkeztünk Tölgyesre [Dúbra­­va), a sötétben kirakodtunk a rámpán. Ogy volt, hogy reggel bemegyünk a köz­ségbe, és elfoglaljuk kijelölt állásunkat. Forró volt itt a helyzet: egy ezrednyi gya­logság a német túlerő elől Tölgyesig hát­rált, a parancsnokság a községben ütött tanyát. Riabikin parancsára ott jelentkez­tem, és azf a feladatot kaptam, hogy ti­zenkét emberemmel kémleljem ki Garam­­szentkereszt körül, hol és milyen erős­ségben vannak német csapatok. Közülünk senki sem Ismerte itt a tere­pet, és civil sem akadt, aki a felderítésnél kezünkre járhatott volna. A sötétség vé­delme kellett, a szerencse is mellénk sze­gődött, hogy a németek közelébe férkőz­hettünk és vihettük sietve a kívánt helyzetjelentést. Nagy meglepetésünkre az ezredparancs­­nokság akkor már elhagyt? Tölgyest, el­maradt a vacsoránk, de ez nem bosszan­tott annyira, mint a számomra áttekinthe­tetlen, zavaros helyzet. Nem értettem, mit jelent ez a kapkodás, miért hagyták el Tölgyest? A német megkímélte bombáitól, csak a távoli állomás környékét lőtte. Hajnalban megszállják a falut, és minket könnyen bekeríthetnek. Kiadtam a parancsot: ml Iá hátravo­­hulunk! A sűrű nagy sötétségben egymás zubbonyát, fegyverének' szíját fogtuk, hogy valamelyikünk le ne maradjon, el ne vesz­­szen. Így jutottunk le egy kőtörőig, ahol rakott tűz után maradt parázsra bukkan­tam; néhány órával ezelőtt itt pihenhettek a mieink. A sötétben nem volna értelme követni őket, megeshet, hogy nem ismer­nek fel, tüzet zúdítanak ránk abban a hit­ben, hogy németek közelednek, Búcs felé vonultunk tovább és két irányba összekö­tőt küldtem: jelentsék, útban vagyunk, ne tüzeljenek ránk. Hajnal felé az egyik összekötő vissza­jött és parancsot hozott, forduljunk visz­­sza, az egész osztag Tölgyes felé tart. Töprengésre nemigen maradt Idő, nem kutattam, ml okozta ezt a hirtelen válto­zást. Beértem azzal a kézenfekvő magya­rázattal, hogy valahol másutt szorongat­ják a németeket, és ezért itt hirtelen ab­bamaradt az előnyomulásuk. Az úton, az erdő szélén, amerre vonul­tunk, két nehéz gépfegyvert találtunk. Az egyik feldöntve, de szalaga tele go­lyóval. Embereim felkapták és gondjaikba vették mind a két géppuskát. Törtem a fejem, mi játszódhatott le itt, hogy tapasztalt katonák otthagyták hasz­nálható fegyvereiket? Szándékosan tör­tént és megfutottak, talán már civilru­hákba bújtak? Gondjaim közt Is tudtam, hogy óvatos­nak kell lennünk. Két embert küldtem elő­re, derítsék fel, mi a helyzet az állomás körül. Csendes volt a táj, és úgy látszott, hogy összecsapás nélkül, békésen elmúlik a nap. De lehet, hogy a csend, csak szüne­tet jelez, az ellenség erősítést vár és amint' megkapja támadást indít. Alig világosodott ki, a dombról láttam, hogy vagy kétszáz német közeledik a jal­­nai úton. Távcsövemmel megfigyelhettem, hogy gárdisták is vannak köztük. Gyertek csak közelebb, egészen a kanyarig, ahol az összefogott, gyűjtőtáborokba küldött cigányok földbe vájt nyomorúságos viskói roskadoztak. Megállapodás szerint füttyszóra kezdtük el a tüzelést. Alaposan elhúztuk a nótáju­kat, úgy freccsentek szét, dőltek jobbra­­balra, mintha derült égből mennykő csa­­pottpott volna közéjük. Az egyik langaléta legény alig ötven lépésnyire tőlünk bukott fel, és torkasza­­kadtából valami zagyva keveréknyelven sivalkodott: Lieber Partizán, nestrielaj, mi svojl. Egy másik sebesült átkozódott, a poklot emlegette és mocskosán lekurvá­­zott. Nincs irgalom, keménynek kell len­ned, ha nem végzel velük, ők törnek rád és felkoncolnak'. Talán negyedórába telt, míg a maradé­köt megfutamítottuk. Kevéssel utána akna- és gépfegyvertűzzel árasztották el állá­sainkat. Dolga akadt megint a szanitécek­­nek, hat sebesültet küldtünk hátra, mi meg égő türelmetlenséggel vártuk a támadás újabb hullámait. Lőszert kértem, de helyé­be parancs jött, bánjak csínján a készle­tünkkel. Félóra múlva újabb jelentés jött, hogy újabb lőszerszállítmánnyal ne szá­moljunk. Ennek fele se tréfa! Ogy döntöttem, hogy hárább vonulunk — védettebb hely­re — és ekkor jobbfelől, amerről sejtelmem szerint a németek erősítést vártak, fel­erősödött a tűz és hatalmas hurrákiáltá­sok harsantak. Nem törődve azzal, hogy kiteszem ma­gam a németek golyóinak, felrohantam a dombra. Uramfia, túlnan futnak a néme­tek, menedéket keresve tízfelé ugranak, mentik az Irhájukat; egy őrosz géppiszto­lyokkal felszerelt sereg tizedeli őket. Később, amikor a déli és nyugati front megindult és a németek egyre hátráltak, megtudtam, hogy az Ukrajnából jött ej­tőernyős Brigád kezdte meg szomszédsá­gunkban támadását. Helyünkbe a hadsereg csapatai jöttéje, az ejtőernyős brigád támadását támogat­ták', szorították a szemben álló német di­víziót Garamszentkereszt felé. Minket pi­henőre küldtek Farkasfalura, fáradtak voltunk, lőszerünk is kifogyott, megérde­meltük, hogy egyet szusszantsunk, mielőtt újra bevetnek. A Zólyomba vezető úton vonultunk, vit­tük magunkkal sebesültjeinket is, még szekeret kerítettünk számukra. Itt ismét olyasmi történt velem, amit fel kell jegyeznem, bár úgy lehet, hogy meg­bélyegeznek; elfogult vagy, túlontúl lel­kendezel azért, amit egyszerű emberek', partizánok tettek, mások érdemeit kiseb­bíted, a hadsereg bizonyos tisztjeiről meg furcsa tiszteletlenséggel beszélsz és el­lenszenvedre nem találsz indoklást, ért­hetetlenül elfogult vagy és ezért igazság­talan. Most, hogy visszapillantok, el kell is­mernem, hogy nem tudnék ilyen vád ellen védekezni: minden tettemet, nézetemet, valóban az ösztönösség uralta; .a szerete­­temet, a haragomat is. Eddigi rossz ta­pasztalatom miatt egy kalap alá vettem az összes tiszteket, azt hittem, hogy mind kényszerből, nem a lelkiismeretűre hall­gatva tette le a hűségesküt, pedig sűrűn akadtak köztük olyanok is, akik meggyő­ződésükből, becsületesen álltak mellénk és lettek a felkelés hívei. De hadd mondjam el, hogyan történt. A gyengébb fizikumú, elcsigázott fiúk nem bírtak velünk lépést tartani, el-elma­­radoztak. így esett, hogy vánszorgásukban egy tiszti csoportba ütköztek. Az egyik tiszt rájuk förmedt, tegyék le fegyvereik javát: két gépfegyvert meg egy géppisz­tolyt. Búcs előtt a fiúk elértek minket és elpanaszolták, mi történt velük. Engem elöntött a düh: mi jogon bántak így az embereimmel? A faluban három lovat ke­rítettem, két legénnyel nyeregbe kaptam és elvágtattam velük az útra, ahol a fegy­vereket elvették tőlünk. Még ott találtuk éppen azt a főhadna­gyot, aki a parancsot adta. Jól megtermett, szálas férfi volt, erősnek látszott, akár egy medve, de úgy fűtött a harag, hogy erre csak utóbb gondoltam. Kérdem tőle, ki engedte meg neki, hogy legényeimtől el­vegye a gépfegyvereket. Fitymálva végig­nézett: taknyos gyerekek kezébe nem való fegyver, katonáknak kell... hát így ál­lunk, az úristenit! Másutt fejetlenül ott hagyjátok a fegyvereket, Itt meg parancs­szóval, erőszakkal elszeditek? ... Ezek a gyerekek hősök, érti, főhadnagy űr, ezek nem hátrálnak, nem futottak meg a fritzek elől. Elvörösödött képpel gorombán oda­vágta: eredj a dolgodra, bugris! Alig mond­ta ki, nekiugrottam, az öklömmel oly hir­telen vágtam a képébe, hogy megtántoro­­dott, az ütszéli árokba zuhant és hogy fel ne tápászkodhasson, géppisztolyommal odacsördítettem. Annyi józan eszem még maradt, hogy le ne lőjem, nem akartam megsebesíteni, csak begyuílasztant. A többi tiszt elhűlve nézte a furcsa ösz­­szetűzést, amelyben társuk húzta a rövi­­defcbet; egyik sem gondolt rá, hogy pisz­tolyát előhúzza és rámszegezze. Talán fél­tek, hogy fegyveremet használom, ha moz­dulnak. Dühömben mondtam Is valamit gorombán: tanuljátok megbecsülni a par­tizánt, ne merjétek gyereknek csúfolni, mert golyót eresztek belétek! Aztán hirtelen otthagytam a meglepett társaságot. Az úton katonák állítottak meg, akik távolabbról hallották a szóváltást. Iga­za van, parancsnok úr, jól tette, hogy megleckéztette őket, hiszen minket itt pusztulni hagynak, apránként elhullunk mind, ha tovább ülnek a nyakunkon — így fogadtak. Bevezettek az árkukba, a halottaikat mu­tatták és átkoződtak, hogy lőni sem en­gedik őket, biztosabb védelmi vonalba sem vonulhatnak, pedig a németek pontosan 12

Next

/
Thumbnails
Contents