A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-14 / 24. szám
Csontos Vilmos | Esztendők tükre Egy évesen Mikor először röppen A „mama“ csöppnyi szádról, Az anyaszív örömben Megfürdik, s felficánkol. Ecsetjét fénybe mártja, S festi föléd a kéket, — Retten — jaj, elhibázza, S a kéknél feketébb lesz .., Tíz évesen Még mindenen elámul, Mi újként elé kerül. Csínyt követ el kajánul, S megfürdik meztelenül. Leckét magol — de titkon Vár tiltott regényt lapoz, — Anyja szemére mégis Ö az, ki fényt aranyoz. Húsz évesen Válla már a világot Bírón megszélesedve. Szíve felnyílt zsilipjén Már mágnesek tekercse Fejleszti azt az áramot, Mi csókra csábít „édes“, S ha adhat, úgy lesz jólakott, S ha kap — úgy marad éhes. Harminc évesen Szeretnél itt megállni. Virágba feslő ágad Szirmokkal tele hinti Esténként nyoszolyádat. De ha még nőtlen kullogsz: A szád éhesen csámcsog, Szemedbe ha suhintnak A bolond szoknyaráncok. Negyven évesen Az izmod acél drótja Öröm, hogy nem szakad még, S kedves a hangod — éjjel: Asszony, ne húzódj arrébb .., A dolognak is nyelét Míg fogod — füttyöd röppen, De sejted már, szekered Holnapra könnyen reked Egy kátyún — keréktörötten. Ötven évesen 'dór rozsdásodó kulccsal Erőlködsz ajtót nyitni, S ha nyílik — a macskára Mordulsz eréllyel — sicc kit S ha megugrott a kandúr, Megnyugszol — lám, még az vagy, Ki előtt harminc éve Kinyílott minden ablak. Hatvan évesen Bizonygatjátok Önmagatoknak, Hogy a napoknak Sodrásain át Ügy lehet lépni, Ha a régmúltról Sosem létezett, Nagyon szépeket Tudtok mesélni... — Ez táplál — élni! Hetven évesen Kottyan a kerék, Görbült tengelyét Nincs kovács, aki kikalapálja. Az ostor s gyeplő Egyképp veszendő, Az idő foga Már összerágta. — Az idő foga mohó És soha bé nem telik, Rág, rág, s az ember Hetven évesen Már elszunyókál: Már elszunyókál: esteledik.,. Nyolcvan évesen Társaid lassan Elmaradoztak, Töpörödsz — mégis Tűnsz legnagyobbnak. — Az idő ts tán Azt bizonygatja: A jó sáfárnak Többet számlálnak, S az éveknek is Lehet kamatja! •SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//S/S*SSfS*S*SSSSSSSSSSSSSJSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSWSSSSSSSSSSSSSSSSJSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS* Zakopané üdvözöl. Olyan ez, mint valami csodálatos álom. Elfáradva, de jókedvűen raktározzuk a sok szokatlan élményt Az álomnak hirtelen vége szakad. Kegyetlen az ébredés... Az autóbusz megáll. Felriadok. — Hol vagyunk? — kérdem. — Auschwitzi — mondja mellettem Milán. Vasmarok szorítja össze szívemet. Kinézek az ablakon. Révedező pillantásom rátéved a kapu fölötti jelmondatra: „Arbeit macht frei!“ Moccanni sem tudok. Milán feláll, én is tolakszom, de csak azért, hogy levegőhöz jussak, minél előbb, mert ügy érzem, nyomban megfulladok. Utolsónak maradok. Milán türelmetlenül integet. — Gyere márl — mondja egész arckifejezése. Odaérek a kapuhoz. A sors azonban nem akarja, hogy még egyszer belépjek oda. Jótékony sötétség vesz körül. Zuhanok, feneketlen mélységbe... ☆ Mikor ájulásomból magamhoz térek, Magdi ül az ágyam szélén. — Hol vagyok? — Csitt! Pihenjl — parancsolja, és megsimogatja a homlokom. — Már emlékszem ... Miért nem mondtatok, hogy Auschwitzban is megállunk? — Azt hittem, tudod — mentegetőzik Magdi. — Nem is sejtettük...-— Igaz, honnan tudhatták volna? Hiszen nem fedtem fel a titkom senki előtt, nem panaszkodtam... — A többiek? — Változott az útiprogram. Még egy teljes napunk van. Azután egyenesen haza. — Sajnálom, hogy miattam... ■ — Ugyan, Lili! Ne gyötörd magadl Pihenj! Bélák doktor azt mondja, legfontosabb a nyugalom. Akkor hamarosan helyrejössz. Számszéle fájdalmasan megrándul. Magdi átölel, és sir. Felszabadultan zokogunk mindketten. — Önkívületben beszéltél.,, Olyan szörnyűségeket beszéltél... 0... Most már én vigasztalom Magdát. — Megijesztettelek? Tudod, képtelen voltam belépni... Féltem, hogy a lágermúzeumban ott látom kishugom bábuját, cipőjét vagy egyéb holmiját... — Hallgass, hallgass! Babusgatom, csendesen szipog. — Bár kimentem volna, mikor a doktor küldött... — Hogyan, hát ő hallotta? Néma fejbólintással válaszol. — Mondd, Magdi, miket beszéltem? — Azt hiszem, mindent elmondtál.., — Akkor végei — Nem lehet vége, Lilikem. Hiszen szeret téged! Elárulja megkínzott tekintete, ☆ Lassan sötétedik. Valaki kopog az ajtón. Milán lép be. Lehunyom a szemem. Leül az ágyam szélére. Vizsgálja a pulzusomat. Halkan beszél, tudja, hogy nem alszom. — Nemsokára indulunk. Beküldőm Magdát, segít az öltözködésnél. Jól érzed magad? Némán bólintok. — Akkor rendben van — súgja olyan közelről, hogy az arcomon érzem forró leheletét. — És ne félj tőlem többet. Nem vagyok én emberevő farkas. Végre kinyitom a szemem. Mosolygunk,. * Az autóbusznál szánakozó, együttérző arcok fogadnak. — Sápadt vagy még, Lili — állapítják meg, miközben ’lfoglaljuk helyünket. Milán karja védőén kinyúlik, átöleli a vállamat. A motor berregni kezd, az autóbusz elindul. „Társasutazás“ — hirdeti fekete betűkkel az oldalára akasztott tábla. 11
