A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-07 / 23. szám
kor mernek támadni, ha háromszoros tűimében vannak, és erre elmosolyodott: — Ne fesd rózsásra a helyzetet, Takács ... Köszönöm a felvilágosítást. Értelmes ember vagy! Elpirultam, hogy így szembe megdicsért Vecsera és Jávorka meg a többiek előtt, akik körénk gyűltek ingben és gatyában, mintha az éjszakai látogató velük egyenrangú volna. Az ezredes körbe kínálta cigarettatárcáját, aztán jó éjszakát kívánt és kiment. Alig hagyta el a szobát, észrevettem, hogy a magával hozott csomagját az ágyamon felejtette, Felugrottam és utána akartam kiáltani, de Vecsera visszatartott: — Szagold! — tolta orrom elé a csomagot. Mennyei illat tört át a zsírfoltos papiroson. Egy rántással feltéptem a csomag spárgáját. Uramfia, egy egész sült liba! ^Dgy meredtünk rá, mint valami csodára; nyomban tíz kéz is nyúlt feléje, és mielőtt bármit is tehettem volna, pillanatok alatt feldarabolták. Az egyik combját a kezembe nyomták: egyél, parancsnok! Nem kellett újabb biztatás, hogy beleharapjak. Hiába az éhség a legnagyobb úr, fittyet hány a tisztességnek. Talán negyedóra sem telt el, és ismét kopogtattak. Jön az ezredes űr a sült libájáért Tévedni tetszik, felelték helyettem a fiúk. Itt nem láttunk csomagot, az ezredes úr biztosan másutt hagyta. El kellett hinnie, oly meggyőzően mondták, csontnak, papírnak nyoma se maradt, a fiúk gondosan eltüzelték, amint a finom falatokat is pillanatok alatt eltüntettük. Farkasétvággyal tíz ilyen sült libát is megettünk volna. • * V Másnap vonatra ültünk, hogy eljussunk Bikásra. A rövid út eltartott délutánig, de ez most nem zavart. Nagyot aludtunk, a jó melegben a ruhánk száraz lett, reggelire egy kis szalonnát kerítettünk, kenyerünk is akadt még az iszákban, ennyi éppen elég, hogy ifjú szívvel rózsásnak lássuk a világot. Szállást szereztünk Bikáson, aztán jelentkeztem a törzsparancsnokságon. Még Besztercebányán megtudtuk, hogy csapatunk a harmadik századdal együtt benn maradt a német gyűrűben és nem tudott kitörni. Mindezt jelentettem Bartának, a parancsnoknak, beszámoltam a velünk történtekről, a Ruttka körüli harcokról és arról is, hogy a németek nagy erővel törnek dél és kelet felé. Barta másképpen fogadott, mint Besztercén a tisztek, figyelmesen meghallgatott és kérdéseivel unszolt, hogy még pontosabban közöljem vele benyomásaimat. Feleltem mindenre, és ahogy gondba merült arccal faggatott, megint úgy éreztem, hogy nem szabad sötétnek festenem a helyzetet. Barta ugyanúgy észrevette, mint éjszakai vendégünk és megintett: — No lám, milyen nagy hadvezér lettél, Takács... Máskor vedd le a rőzsászín szemüveget. A német bestia még igen erős, nem csorbult ki a foga, tud még harapni. Barta megbízott, hogy csapatom érkezéséig'vegyem át a gyakorló központ parancsnokságát. Két éves szolgálatom minden tapasztalatát elővettem, hogy megálljain a sarat, és Barta ne valljon szégyent velem. Elsősorban arra volt gondom, hogy akinek nem volt katonai kiképzése, bánni tudjon fegyverrel, ne pazarolja az amúgy is kevés lőszert Célzásra, a géppuskák kezelésére tanítottuk őket meg arra is, mit jelent a bajtársias fegyelem, s a bizalom egymás iránt. Ez a kiképzés sokban hasonlított ugyan a kaszárnyái és gyakorlótéri regulázáshoz, mégis merőben más volt: bajtársiasabb, emberibb, a fiúknak nem is volt terhes. Munkám negyedik napján kora délután egy elvtárs látogatott el hozzánk, nagyon tisztán öltözött, munkáskülsejű, fiatalos arcú megnyerő férfi volt Benn az iskolateremben levette simléderes sapkáját, végigsímított kissé őszülő haján, s mielőtt beszédébe fogott, szőke szemöldöke alól derűsen villanó szemét' végigjáratta rajtunk, mintha kíváncsi pillantása ezt kérdezte volna: miről is tartson előadást nekünk, hogy lekösse figyelmünket, és ne únjuk magunkat? Kissé fátyolos és mégis meleg, megnyerő hangján tapogatózva, nehezen kezdte meg a beszédét. Én mindjárt első szavára felfigyeltem. Csehül beszélt. Nem volt ez hangzatos nagy szavakkal telitüzdelt szónoklat, talán előadás sem, inkább valami eleven, elbűvölő mese emberekről, lázadókról, szenvedő, megalázott, görnyedt hátú rabszolgákról és olyanokról, akik fejüket felemelni merték, tüzet ragadtak el az égi hatalmaktól és vitték a meleget, az újat embertársaik közé, akkor is, ha tudták, hogy halál jár érte. Tőle hallottam hoss*ú évek után ismét Spartacus, a cápuai gladiátor nevét, aki rabszolgák tízezreit vitte hadba Róma urai ellen, tőle tudtam meg, mi a hősi tett, hogy hős az volt a múltban és minden korokban, aki a fennálló igazságtalan társadalmi rend ellen lázadni mert. Olyan csend volt az ískolateremben, hogy a légy zümmögését is meghallottuk volna, ha eláll a mesélő szava; kerekre nyílt szemmel, megigézve néztük, mint egy varázslót és az is volt, úgy megfogott, hogy egyszerre megértettük a nagyot és a magasztosát, ami szavakba nem foglalt előtte senki: mennyi áldozat kellett, milliók önfeláldozó tette, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalomig és a mi harcunkig jussunk. Elhallgattuk volna késő éjszakáig, de a beálló sötétség mintha intette volna, hogy további feladat vár még rá — hirtelen ugyanolyan szerény, csöndes szóval befejezte, ahogy elkezdte. Nem tapsoltunk, nem is éljeneztünk meg, de köréje gyűltünk, a kezét szorongattuk, a tekintetét kerestük. Barta néhány köszönő szót mondott; utána az elvtárs elővette noteszét és megint kutatva körülnézett, mintha három órás hosszú előadásának hatását akarná lemérni: — Azért jöttem, hogy megkérdjem, ki érzi magát érettnek arra, hogy felvételét kérje a pártba? Megint csend támadt, súlyosságában is ünnepi csend, és senki sem merte megtörni. Túlságosan elfogódottak és zavartak voltunk; engem valósággal megfélemlített a gondolat, ha jelentkezem, embérebbnek kell lennem a többinél, jobbnak és példátadón kiválóbbnak mindenben. (Van-e olyan tulajdonságom és annyi erőm, ami feljogosítana, hogy higgyem magamról: állni tudom ezt a követelést, nem leszek soha hűtlen hozzá?) További biztatás kellett. — Nos, elvtársak, barátaim, hát dolgavégezetlenül menjek el innen? Hiába jöttem közétek, ennyire féltek a felelősségtől? Kimondta, amit magamban vártam és vártak velem a többiek is, hogy kötelességgel és felelősséggel jár a jelentkezés, de az életnek csak így van értelme, ezzel a teherrel és a többlettel. Az egyenes, kemény Intés megtette a magáét. Előre léptem és jelentkeztem. A munkásruhás hallgatagon rám mosolygott és felírta a nevemeti Vagy húszán jelentkeztünk, köztük Vecsera és Jávorka is. Napokkal később megtudtam, hogy a simlédersapkás munkás külsejű elvtársat Svermának hívják. Szovjet repülőgépek hozták a fegyveres utánpótlást, A megállapított helyeken Szirotyák Dezső rajzai ejtőernyőkön dobták le a súlyos bálákat. Éjszakánként talpon voltunk, kerestük az „égi njannát“, és sietve hordtuk a raktárba, amit leltünk. Érdeke volt minden parancsnoknak* hogy legénysége minél több fegyverhez jusson; az újabb jelentkezőkkel napról! napra tekintélyesen nőtt a partizánok száma, és a hadsereg beszüntette a felszerelés kiadását. Nem Ismertem okát, mi tette szükségessé ezt a megszorítást, kévék volt-e valóban a fegyver és lőszer, vágyj ott a magasabb katonai parancsnokságon nem látták jónak, hogy gyakorlatlan kéz fogjon fegyvert. Jött is egy rendelet, hogy* katonai raktárba kell kerülnie minden fegyvernek, amihez légi úton jutunk. Szerencsére az oroszok semmiféle jegyzékei nem küldtek a fegyverekkel, így hát a szemfülesebbek', akik rááldozták az éjszakáikat és járták az erdők tisztásait, lesben' várták az égi mannát, elegendő fegyverhez jutottak. Az egyik éjszakai őrjáratunkon egy furcsa alakú bálára Bukkantunk. Teljesen más formájú volt, mint a többi. A „fiúk? kíváncsiságból már ott a tisztáson kibontották. Odahívtak és csodálkozó képpel* nézegették a bálában lelt furcsa csövekéi és a még furcsább zöld lédikókat. Miféle jószág lehet bennük, miféle célt szolgálj Nézegettem én is, szolgálatom alati Ilyen holmi nem' akadt a kezembe, valami azért motoszkált bennem, hogy aknaféleség, de olyan apró, hogy az ember könnyű szerrel árkon-bokron át futhat vele. Forgattam jobbra balra a? egyik pléK- ládikőt, aztán rászántam magam és kinyitottam. Csakugyan, apró akna volt benne. Ma nem tudom magamnak megmagyarázni, miféle ördög bújt belém, és unszol!* hogy egy próbát tegyek. Azt hittem, hogjfl ilyen apró akna legfeljebb öt vagy hatszáz méterre visz el, az erdőben elhal robbanásának zaja. Felállítottam az aknavetőt éő egy töltetet Bíkás felé irányítottam. Ha sejtem, milyen messzire száll, még álmomban sem merek ilyen meggondolatlan próbát lenni, (Folytatjuk)!
