A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-07 / 23. szám
Meditáció egy nemzet történelme lelett (Folytatás a 9. oldalrólJ S ezért azt, Kossuth más ellenzőivel egyetemben, nem maga Marx átkozta-e el, mikor meghirdette a .........harcot, a tekintet nélküli élet-halál harcot a szlávság ellen, amely elárulta a forradalmat ..mert.........abban az időben mikor a franciák, németek, olaszok, lengyelek és magyarok kitűzték a forradalom zászlaját, a szlávok egy emberként az ellenforradalom lobogója alá álltak“. Stúr, a forradalmi Prága kedvence, akit a cseh 'hazafis ifjúság a Habsburg-ellenes felkelés előestéjén azzal tisztelt meg, hogy a prágai utcákon tüntetve eltüzelték Kollár szlovák-ellenes és főleg Stúr ellen irányuló „Hlasové“-jeit, ez a Stúr lehetett még a mi generációnk életében is csehellenes szimbóluma a fasizált szlovák „ludákoknak“ s a cseh sovinisztáknak egyaránt, hisz vajon nem ő volt-e az, aki a szlovák népnyelvet a könyvek nyelvének rangjára emelve .......istenhozzádot mondott Prágának...“ s így „cseh-szlovák széthúzást“ idézett elő? S a paradoxonok paradoxonaként az a Stúr, aki céltudatosan kapcsolta össze a szlovák nemzet sorsát a szlávság erejével és jövőjével, lehetett bástyája történelmünk kétségtelen legszégyenteljesebb tettének, annak a hírhedt szlováknémet szövetségnek, amely a szlávság ellen irányult általában, s á Nagy Októberi Szocialista Forradalom és eredményei ellen különösen. Ezen a helyen nem célunk vizsgálni, hogy mit adott hozzá s mit hallgatott el a valóságos Stúrból a szlovák konzervatív polgárság, a reakciós burzsoázia és a fasiszta ellenforradalom csak azért, hogy jól álljon fejében a gárdista sapka és a „stúri eszmékkel“ igazolhassa a „Szlovák Államot“, Csehszlovákián, a demokrácián s a haladáson elkövetett árulását, sötét klerofasizmusát s azt a tényt, hogy egy kis szláv nép sorsát a kis népeknek általában s a szláv nemzeteknek különösen olyan ellenségével kötötte össze, amilyen a Hitler-féle német imperializmus kétségtelenül volt. Stúr valóban nagyon sok mindenről nem tehetett, amelyért a szlovák burzsoázia legelmaradottabb része, s harcos fasizmusa olyan hangosan ünnepelte. De" nemcsak a huszadik századi galádságokkal kell itt számolni. Szembe kell néznünk Stúr századának, ä XIX. századnak történelmi tényeivel is. S minde■nekelőtt és nevezetesen azzal a ténnyel, amelyről Marx 1848. február 15-én a Neue Rheinische Zeitungban ezt irta: „Az 1848-as forradalom Európa valamennyi nemzetét kényszerítette, hogy vagy mellette, vagy ellene szavazzanak. A forradalomra érett nemzetek egyetlen hónap alatt véghezvitték forradalmukat, s az arra éretlen nemzetek az ellenforradalomhoz csatlakoztak. Kelet-Európa nemzeteinek csomója kibomlásra kényszerült. Arról volt szó, hogy mely nemzetek ragadják magukhoz a forradalmi kezdeményezést, melyik fejti ki a legnagyobb forradalmi energiát, s ezzel biztosítja saját jövőjét. A szlávok nem jelentkeztek, a németek és magyarok addigi történelmi helyzetükhöz hűen az élre törtek. S ezzel a szlávok teljesen az ellenforradalom ölébe hulltak.“ A XIX. század első fele szlovák mikrokozmoszának figyelmes vizsgálata s az a tudat, hogy a demokratikus forradalmak élén is olyan burzsoá osztályok álltak, amelyek alkalmatlanok és képtelenek voltak osztály- és nemzeti érdekeik fölé emelkedni, s így egyesülni Is megtartani szövetségüket más nemzetekkel — melyeknek élén szintén burzsoá osztályok álltak — ez a tudat az 1848-as európai makrokozmosz katasztrófájának nagyon sok .okát megmagyarázza. Többek között azt is, hogy az ébredő szlovák nemzet demokratikus és haladó mozgalma, amely sok forradalmi elemet hordott magában, miért találta magát a kenyértörés idején a bécsi Habsburgok szolgálatában, s szemben azzal a magyar forradalommal, amely az ellen irányult. A burzsoázia nacionalizmusa meghiúsította a nemzetek egységének lehetőségét, amelyek segítségével lerázhatták volna magukról az európai reakció fő támaszának, a Habsburgoknak uralmát. Ez a nacionalizmus Magyarországon helyes irányt vett, Bécs ellen irányult, de szlovák földön (s máshol is) az „ellenségének ellenségével“ szövetkezett, hogy annak győzelme után tíz-tizenöt évvel később (a Deák-féle kiegyezés után) kénytelen legyen elfogadni a magyar nacionalizmus igáját. Mondom: a XIX. század tragédiájának ilyen felfogása nagyon sok mindent megmagyaráz, de semmit sem igazol. És még inkább nem igazolja azt a tényt, hogy a tömegekre figyelemre méltó hatással bíró szlovák burzsoázia jelentős része több mint félszáz évvel később Stúrék tapasztalataiból egyáltalán nem okulva, sőt híján minden okulási hajlandóságnak, ugyanarra az útra lépett — az osztály- és nemzeti érdekek szűk ösvényére —, amely őt is s a nemzetet is az „ellenségének ellensége“ baráti táborába vitte, lett légyen az Benes vagy a csehek, a szovjet bolsevizmus, vagy a hazai szlovák forradalmi mozgalom. S ezzel nem mondjuk, hogy barátsága az európai és nemzetközi ellenforradalmi rakció hitleri támaszával csak abból a történelmi tudatból eredt, amelyben fő helye volt annak az aggasztó, s már szemlátomást téves és gyökeresen káros szövetségnek, amelyet Stúr kötött a Habsburg reakcióval, — habár ez a burzsoázia a stúri hagyománnyal s hűségével hozzá mindig is csodálatos ügyességgel tudott bánni. Hagyományhűségről itt nem beszélhetünk, már csak azért sem, mert ennek a hagyománynak nem egy alapvetőbb, haladóbb és demokratikusabb oldalát képes volt nagyon ügyesen ignorálni, nem utolsó sorban például azt .a tényt, hogy stúrék az egyházi és vallási érdekeket alá tudták rendelni a nemzet érdekeinek, s a vallás dolgaiban annyira türelemesek tudtak lenni, hogy a lutheránus Stúr-követőket elfogadta a szlovák nemzeti törekvések élvonalában álló nemzetileg' öntudatos katolikus papság is. Ügy cselekedett volna egyedül, saját akaratából, Stúr nélkül Is ugyan, ahogy cselekedett, bár helyzete összehasonlíthatatlanul előnyösebb volt, mint Stúr helyzete egy fejletlen, öntudatlan falun élő nemzettel a háta mögött; közvetlen szomszédságában annak a cseh nemzeti mozgalomnak, amelynek a szlovák fejlődésre bizalmatlanul néző, s mi több, Windischgraetz előtt önként kapituláló reakció állt; s ugyanakkor a szláv nemzetek legnagyobb reménysége: az orosz nemzet felett a reakciós cári hatalom ült, s őmaga kénytelen volt szembe állni azzal a harcias, s nemzetileg összeférhetetlen magyar burzsoáziával, amely a saját függetlenségéért Bécs ellen folytatott forradalmat nyíltan összekötötte jogával, Magyarország nem magyar népeinek elnyomására és elnyelésére. A huszadik századi szlovák nemzet s burzsoáziája helyzetét ehhez hasonlítani, amint látjuk, lehetetlen, de történelemtudatában a Stúr-hagyaték legsúlyosabb gyengéje került túlsúlyba: támaszkeresés reakciós ellenforradami hatalmaknál, amely századunk harmincas éveiben a német nácizmus volt. Ki ne tudná, hogy mindez azért történhetett így, mert burzsoáziáról volt szó. A legelvakultabb burzsoáziáról, amelyet szinte fenntartás nélkül a félelem uralt, a félelem saját szűk osztályérdekeiért Ettől a burzsoáziától mást várni már nem lehetett. Eljárása — megismételjük —: Stúr nélkül is „logikus* volt. De a nemzet reménytelenül elveszett, s átkozott lefiT volna, ha kisded s fiatal proletariátusa s mindazok a rétegek, amelyek ennek a proletáriátusnak érdekeivel azonosulni tudtak, minden tiltakozás nélkül figyelte volna ezt az öregesen fáradt, későn született és mégse kihordott burzsoáziát „hagyományos“ útján. Lett volna! A második világháború után épp úgy, mint későbbi jövője során. A Szlovák Nemzeti Felkelés mindenekelőtt rehabilitálta a szlovák nemzetet Európa forradalmi nemzetei és az egész demokratikus világ szemében. Egyszer és mindenkorra elvetette azt a látszatot, amely szerint, ha az ellenforradalmi reakció a forradalmakkal, a világot előre hajtó erőkkel készül összemérni erejét, neki „sorsa“, történelmi átka mindig az ellenforradalom oldalán állni. Helyesbítette vagy legalább is alapjaiban megrázta azt a gyengítő bizonytalanságot, hogy lehet-e valóban feltétel és engedmények nélkül helyzetünkben összekapcsolni nemzeti önállóságunk gondolatát a haladásba, demokráciába s forradalmakba vetett hittel. Vagyis egyszóval, nekünk szlovákoknak, mint egy kis nemzetnek van-e helyünk a haladó, dedemokratikus, forradalmi és — szocialista nemzetek között. Sőt visszhangja egyértelműen hangsúlyozta, hogy két évszázad történelmi tapasztalataival hátunk mögött s egy győzelmes európai ellenforradalom s egy diadalmas forradalom után, amelyben a forradalmi erők a demokratikus erőkkel egyesültek, s amely, forradalomban saját sorsunkon okultunk, — csak ilyen konstellációban, szoros szövetségben a haladással, amelynek nevében a Felkelés is felemelte fegyverét, nyerhet biztos helyet egy nemzet — háborúban vagy békében egyaránt. A felkelés tudomására hozta a világnak új történelmünket. Nekünk viszont új történelmi tudatot adott S ez valóban nem kevés. Jegyezzük meg, hogy szemléletében és magyarázataiban előtűnnek azok a pozitív történelmi tények is a jelen és jövő generációi számára, s összehasonlíthatatlanul fényesebb megvilágításban, mint azelőtt, amelyek a Felkelésig alakították történelemtudatunkat. A Felkelésre várt s egyedül az volt képes azokat megtisztítani a leértékelő és téves következtetésektől, mert az a fiatal proletariátus, amely a Felkelés legnagyobb terhét vállán viselte, s annak politikai élcsapata már a szlovák nemzet kérdéséhez sem úgy közeledett, "mint egy külön, önmagában létező problémához, hanem mint azoknak a kérdéseknek egyikéhez, amelyeknek kifejezetten nemzetközi jellegük s internacionális érvényük van. A szlovák nemzeti érdek —■ ezt húzza alá a Felkelés történelemtudatunkban — a haladásért, a demokráciáért folytatott harcban oldódik meg a forradalom s a szocializmus oldalán. És sohasem ellentétben ezekkel a törekvésekkel és különösen nem állva velük szemben. (K. Z. 14. sz„ L. Nooomesky: Zamyslenie nad dejinami národaf Ford.: Tőzsér Árpád M
