A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-06-07 / 23. szám

Második napja jártunk egy morzsa kenyér nélkül, vörösáfonyát, a boróka hamvaskék, keserű és kemény bogyóját rágtuk, hogy legalább a rágás ringasson a táplálkozás illúziójába.

Estefelé felerősödött a szél, takaróinkat dobtuk magunkra, de még így is csontig dermesztett a hideg; szélvédett helyet kerestünk, és ott összebújva, félig virrasztva, félig kábult álomba merülve vártuk az újabb hajnalt.

Sebesültjeink helyzete egyre aggasztóbb lett. A lovon ülőket nem törte meg a fáradtság, annyira, mint minket, de harmadik napja nem ápíjlta őket senki, menthetetlenül elvész, akinek sebe elüszkösödik. Eddig csodálatos kitartással, zokszó nélkül tűrték a fájdalmakat, de most gyöngeségükben kitört belőlük a panasz. A legjobban egy Turcsek nevű fiú siránkozott, a vállperecét roncsolta szét egy gránátrepesz. Lőjük le, rimánkodott, nem akar a terhűnkre lenni, nem is bírja ki tovább, ííem lehetett rászólni és csitítani, hagyni kellett, hogy fájdalmában jajgasson, a, halált kívánja.

Ki tudja, az ő helyében talán én' is így zokogtam és átkozódtam volna.

Az első pihenőnél magam köré gyűjtöttem rajomat és a sebesültek kísérőit. Nem akartam magam dönteni, hogyan folytassuk az utat. Legalább egy napba telik, míg az Osztredskőról lekanyarodhatunk dél felé, hogy a Besztercebánya feletti erdőbe érjünk.

Ha két ló elegendő volna a sebesültek szállítására, a harmadikat feláldozzuk, húshoz juthatunk, erőre kapunk, Megleszünk két lóval is, biztattak, így hát parancsot adtam, eresszenek golyót a leghitványabb pej szűgyébe.

Így jutottunk a combjából húshoz; tűzön sütöttük és sótlanul, félig nyersen, félig égetten rágtuk. Nem bántuk, hogy ízetlen és rágós; kenyerünk se volt hozzá, de a gyomrunk megtelt, valahogy mégis erőre kaptunk és indulhattunk tovább.

Hegymászáshoz szokott turistáknak kellett volna lennem, hogy sejtsem, milyen fárasztó lesz az út lefelé, mennyire előveszi a végképp kimerült testet, az elcsigázott csontokat és izmokat. Még többet szenvedtek a sebesültek, de már nem hangzott annyi panasz, összeszorított foggal tűrték az út keserveit. Én inkább attól rettegtem, hogy a keskeny ösvényen lovastul a szakadékokba zuhannak.

Vecserának támadt akkor az az ötlete, hogy puskáink és géppisztolyaink szíjával kössük őket a lovakra, így kevesebb a .veszélye, hogy leszédülnek, i Késő délután értünk Öhegyre (Stará Ho-A három napi keserves vándorlás any* tiyira kimerített valamennyiünket, hogy senki sem kívánkozott bemenni a faluba. Megleszünk étel nélkül is, csak jussunk el a teljes sötétség beállta előtt Besztercére. Az eddigi keserves gerincvándorlás után valóságos séta volt ez a menetelés, de alig tettünk meg vagy ezer lépést, heves eső szakadt a nyakunkba és bőrig áztatott.

Gépkocsit vagy valami fogatot kell kerítenünk, hogy sebesültjeinket bevihessük a kórházba. De mintha minden ellenünk esküdött volna, még egy nyomorúságos parasztszekeret sem sikerült felhajtanunk. Lovon kellett hagyni a szinte félholtakat és ázva-fázva, végsőkig elcsigázva bandukoltunk tovább.

Vagy félórát capíattunk az esőben, amikor egy teherautó jött és vízzel, sárral nyakig fröcskölt. Álljatok meg, kiáltottunk, de ránk se hederítettek. Kénytelen voltam a géppisztolyhoz nyúlni és egy sorozatot küldtem az úttestre, szorosan a kerekek mellé. Arra hirtelen megállt a kocsi és heves szóváltás kerekedett. Gazemberek, nem látjátok, milyen állapotban vagyunk, sebesülteket Is viszünk. Végre némi huzavona után felengedtek. Csak három emberemet hagytam vissza, jöjjenek utánunk a lovakkal.

Három napi vergődés után így jutottunk el halálosan elfáradva, de ép bőrrel utunk céljához. A sebesülteket elszállítottuk a kórházba, aztán Vecserával és Jávorkával mentem a parancsnokságot megkeresni.

Terhemre esik a végeérhetetlen nap utolsó szakaszára visszaemlékezni. De az a lecke is kellett, amit kaptam, hogy felismerjem, milyen szakadék tátong köztünk, egyszerű partizánok és a törzs aranycsillagos, lakkcsizmás, vöröslampaszos tisztjei között. Lehet, hogy részrehajló és igazságtalan vagyok, bizonyára nem is hordtak lakkcsizmát, és azt csak keserűségemben teszem hozzá, hogy ott látom őket a dohányfüstös meleg étteremben, a fehérabroszos asztaloknál és orromba csap a zsíros barna lében úszó húsok Illata, látom a pálinkás üvegeket, a csiszolt poharakat és alig tudom visszatartani magam, hogy oda ne nyúljak, legalább egy kortyot ihassak, amitől elcsitulna belső reszketésem.

Jelentkezésem után elmondtam, honnan jöttünk és hogyan sikerült a sebesülteket kihozni az arcvonalből és megmenteni őket. Nem vártam semmiféle kitüntetést vagy elismerést, annyira természetes, bajtársi kötelesség, amit tettünk, de az egy tüzes pofonnal felért, ahogy legorombítottak. Mi jutott az eszembe, hogy itt zavarjam őket, a vacsorájuknál, talán ők gondoskodjanak szállásunkról. Ügy vágta ezt szemembe az egyik tiszt, hogy szégyenemben arcomba szökött a vér, s ha nincs a közelemben Vecsera, dühömben nekimegyek a lenyalt frizurás ficsúrnak, megragadom makulátlan zubbonyánál és kirázom a lelkét.

Talán valóban helytelenül, katonához nem Illőn jártam el, de hibám nem lehetett olyan súlyos, hogy még a vörös lampaszos tábornok figyelme is rosszallón felém forduljon és megleckéztessen, miért keltek itt zavart. Mint egy leforrázott kutya sarkon fordultam, és Vecserával együtt elhagytam a termet

Zavaromban és szégyenemben nem tudtam, mit tegyek, hol keressek magamnak és embereimnek szállást, ha nem találkozom a Bikáson táborozó törzs embereivel. Tőlük megtudtam, hogy a főtéri házakban vannak szobák, egy kis szerencsével találunk elegendő szalmazsákot, talán ágyat is.

Zuhogott még az eső, ázottak voltunk, mint a kiöntött ürgék, jó lesz nekünk a puszta padló is, csak tető legyen a fejünk felett. Nem kerestünk kényelmet, csak fedelet és egy kis meleget, hogy megszárítkozhassunk.

Tágas volt a szoba, vaskályha állt a sár* kában, a fiúk tüzelőt kerítettek és jól bedurrantottunk. Annyi erőnk már nem maradt, hogy étel után kajtassunk, étlenszomjan vetkőztünk és vizes gönceinket szárítgattuk.

Tíz óra felé erős kopogtatás hangjára ébredtem. Közvetlenül az ajtó közelében aludtam, engem ugratott talpra a türelmetlen dörömbölés; kelletlenül felkeltem, hogy ajtót nyissak. A küszöbön egy tiszt jelent meg, nem ismertem, sohasem láttam az* előtt Nagyon meglepett, hogy előttem megnevezi magát: Golian ezredes vagyok. Kerüljön beljebb, feleltem erre meglepetésemben teljesen civilmódra, parancsoljon velem. Felszólításomra beljebb lépett és leült az ágyam szélére. Elővette cigarettatárcáját és megkínált:

— Gyújts rá. Takácsi

Meglepetésem egyre nőtt: honnan ismeri a nevemet és kitől tudta meg, hogy itt talál, és miért éppen engem keres? Talán ott volt abban a tiszti étkezdében, villant át a fejemen, tanúja lehetett, mi történt velem és követett. Bizonyára a bikásiak tájékoztatták, tőlük tudja a nevemet, más magyarázatot nem találtam.

Hosszan nézett, éreztem, hogy alaposan fürkész, mintha tudni szeretné, miféle szerzet vagyok és mennyit ér a szavam, aztán megkérdezte, északon merről támadnak a németek és milyen messzire jutottak.

Az első pillanatban azt hittem, hogy tréfál, hiszen ezt tudnia kellenel Nincsenek felderítőik? Miféle élet folyik itt a felkelés gócában, (ahová minden hírnek torkolnia kell, ahogy a legapróbb ér küldi az élet nedvét a szívbe?) Lehetséges volna, hogy egy magasrangú törzstiszt nem ismeri a hadállásnak minden mozzanatát?

De ahogy nézett és figyelmesen hallgatott, az az érzésem támadt, hogy ellenőrizni jött valamit, amiben eddig hinni nem akart. Egyszerre minden ellenszenvem megszűnt, elfelejtettem keserűségemet és a megaláztatást, ami az étkezdében ért és a legaprólékosabban leírtam mindazt, amit tudtam.

A tekintete elborult. Talán túlságosan sötéten festettem le előtte a helyzetet? Hozzátettem, hogy nem lehet semmi komolyabb baj, hiszen a németek csak akm