A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-07 / 23. szám
Fiúk, lányok, nyár van! Fiúk! Szerelmes öcséim! Lobogós-pálcájú verőjényei a nyárnak! Szátok rigófüttyöt utánoz. Szemetek villanyos árammal szórja a szikrát. De szeretnék kiállni veletek versengő tusára! De szeretnék szívetek dobbanására hevülni s karotok izmában hevülve kelni csatára. Darukat mozgatni. Hegyeket elmozdítani nevetve. Labdázni a távoli csillagokkal — s meleg este elfütyörészni a vágyat, az álmot, a csókot, — füvek tövére hajolva kísérni a harmatot, Bókot mondani az álmában búgó gerlemadárnak, és: de szeretnék fiatal kacagással, titkokat őrző szívvel leheverni az illatos szénára, hanyatt — nézni a csillagokat, míg ajkatokon az estéli csókok kivirulnak és rózsaszínűre festik a hajnalt! Lányok! Szerelmes húgaim! Mátkái a nyárnak! Hullámzó kebletek búzamezők, ringását juttatja eszembe. Ropogós szoknyátok fodrai közt a reggeli szélnek ujja motoz. Gömbölyű karotok barna színével s a barna színű bronz nagy erejével szobrot utánoztok a kéve mögött. Szedjétek a markot! Hordjátok keresztbe a kévét! Lessétek a dúsan ömlő magst szeretettel — s gyúrjatok lágy kenyeret kemény kezetekkel p. lisztből! Arcotok pírjától pirosra sül a cipó, szátok melegétől párázik megszegve bele s a kendervásznas asztalra letéve rólatok beszél az íze, dicsérve titeket szerelmes húgaim, míg szánkban eloszlik ropogós héja langyosra puhulva — vérünkké válik s a vérünk zakatolva meséli: Ti vagytok az Élet, Dal; az Érő és kedvünk fakadása! Nosza hát! Fiatal kacagással előre! Szívetek röppenjen fel az égig! Szemetek tükre fürödjék tiszta aranyban! Fületek hallja szavát a madárdalos nyárnak! Karotok ringassa el napnyugtával a gondot! Szátok csücsörödjék csókízű dalra, s míg huncut hajatok fürtje arcunkat csiklandozza s elalszunk, álmodjatok a nyárról csodaszépet. Lám, ez a nyár! Erő; Dal, Szerelem, Csók! Elet a nyár! Tüzelő vér csobogása, gépek moraja, kalapácsok zengése. Elet szava, méhdong ás, rigó fütty s a viharban hétszínű szoknyáját öblögető tarka szivárvány...!, Fiúk! Szemetekben csillog a diónak áranyja. Lányok! 'A szátok kettéharapott cseresznye, De szép ez! Barna dió csörgése lesz a nyár üzenet je s a cseresznye színe pirosán él pici szátok kacagásában: örökre vidám, örökké erős, életet adó, szívünkre lehajtó, rózsacsokorral és szegett kenyérrel felénk siető, sok titkot tudó s mégis semmiségeken nevető kicsi lányok! Farkas Jenő versei Nyáron a tó partján Libeg a nyár. Vadul parázsló szemében égnek nagy varázsló álmok, bűvös forró igéket duruzsoló sanda igézet suhog körül. Néz, fenyeget s puha ujjúval nyomja le hunyorgó, fáradt szememet. Az égen felleg sem suhan, gyík nyújtózik a homokon, a szomjazó part megreped, elfeledsz időt, terveket — mert megfojt s elhamvaszt a nyár —« Pedig nem is terád kiváncsi, arra a vad kamaszra vár, ki izmos testtel s lázadó szívvel, nyelvén sok tüzes, furcsa ízzel, farkasszemet néz most a nappal s öklével törli piros ajkát — míg túl a másik oldalon, ahol a tó homokra dől le: nyárfa-cserje az oltalom, mely vetkező lány báját takarja... Te itt ülsz kábán. Egymagádban. Szunnyadoznak vágyaid, hunyorog fáradt két szemed. A jegenyék nem féltenek, a gyík pislogva néz feléd és kinevet a nyári ég. A szénarendek halmai tövén tücsköt vélsz hallani. A homokot ujjaid között szitálod át, unottan szórva, mint ittfelejtett homokóra. S bizony nem látod, hogy azóU könnyű ruhában — friss virág —< a túlsó partnak hajlatán piros kendővel integetve rád néz vidáman az a lány. Loccsan a víz. Tükrén sok pontot rajzol egy kacsázó kavics. Még egy pont. — Aztán gondplatjel s a tó tükre elsimul újra. Mögötted áll az ifjúságod: bronzból gyúrt kamasz. Integet s túlsó partról s rá nevet a lány. x Számodra nem marad más, csak a vízen táguló pár gyűrű: vágy, emlék... Es lassan enyésző álom, gondolat. Rádnéz a nyár. Szeme parázsló. Most mégegyszer kigúnyol kéjjel a tüzes szájú vad varászló. Szavára a homok kiszárad s széthull homokból s vágyaidból épített várad. Nos nyugodj meg. Csendes a tó, nem bántja hullám Rádles a gyík s tovább piheg lábad előtt unottan, lustán... fi
