A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-06-07 / 23. szám

Meditáció egy nemzet történelme felett

Újból és újból tudatosítjuk — huszadik évfordulójának alkalmából erősebben mint valaha — hogy nemzeti létünknek milyen élő és érzékeny alkotó eleme a Szlovák Nemzeti Felkelés ma, s hisszük, hogy sokáig az lesz még a jövőben is. A politikai publicisztika, a történelem-tudomány s a jelenkori irodalomttudomány nagy területeit foglalkoztatja ez a tematika — megérdemelten, s lia mindez fárasztó is, a vele járó fáradság nem mindig a megfigyelés tárgyából következik, hanem abból a módból, ahogyan eddig vizsgálták, megítélték, s amilyen jelentőséget, célokat és szándékokat eleddig tulajdonítottak neki. Azoknak a bizonyítékoknak az összessége, amelyek azt bizonyítják, hogy a Felkelés valóban nemzeti életünk élő és érzékeny része volt és az ma is — nyugodtan bevehetjük azt a kb. tizenöt éves kitartói igyekezetét is, amellyel a Felkelés képét igyekeztek meghamisítani, jelentőségét kisebbíteni és pillanatok érdekeihez és irányzataihoz hozzáalakítani; egyszóval mindazt a deformációs igyekezetét, amely a helyi személyiségek kultuszának különböző korszakaiban joggal felháborította s elkeserítette a Felkelés résztvevőit és elfogulatlan szemtanúit. Mert végeredményben ezek az abszurd ítéletek is abban gyökereztek, hogy a Felkelés egyre határozottabban az általános politikai gondolkodásunk kiindulópontja lett. Nemzeti létünkben általában s szocialista életünkben különösen megbecsült hagyománnyá vált. Ebben rejlik elsősorban óriási jelentősége Akadtak ugyan, sőt talán még akadnak is sötétben suttogó kritikusok, akik azt állítják, hogy teljesen felesleges volt. A fejlődés ugyanaz lett volna nélküle is, mint vele. S meg lehetett volna takarítani a sok kifolyt vért, könnyeket, a rengeteg szenvedést és a tragédiákat. A Szlovákia Kommunista Pártjában folytatott burzsoánacionalizmus ellenes harc megtévedt stratégái talán még ma sem tudatosítják eléggé, hogy milyen nagy mértékben támogatták ennek a suttogó kupec-spekulációnak fenntartásait azzal, hogy az ötvenes években a Felkelésnek sok jellegzetes vonását és jelentős részét megtagadták, célzatosan elhallgatták, esetleg hangoskodva ócsárolták, arról nem is beszélve, hogy nem egy eredményét megvetéssel elutasították. Ezzel a tétlen várakozás fatalista követőit megerősítették meggyőződésükben, hogy a Felkelés valóban csak drágán megfizetett, .de gyökeresen felesleges lángolás volt.

|#étségtelen, hogyha néhány nappal ** később is, de a náci Németország a háborút, a Szlovák Nemzeti Felkelés nélkül is elvesztette volna. Hitler Besztercebánya és a szlovák hegyekben lefolyt partizán akciók nélkül is elpusztult volna világuralmi terveinek romjai alatt, ha mondjuk, nem is április 30-án. S a vörös hadsereg az 1944 őszén alakuló s a Szlovák Állam katonáiból toborzott csehszlovák hadsereg segítsége nélkül is eljutott volna Berlinbe. S felújították volna Csehszlovákiát is, habár azt már nem lehet olyan határozottan állítani, hogy a Felkelés nélkül, s annak politikai és eszmei követelményei nélkül az lett volna-e az ország, ami lett, s benne Szlovákia és a szlovák nemzet azt a helyet foglalta volna-e el, amelyet a Felszabadulás után így elfoglalt.

Lenéző mosolyuk nem hoz bennünket zavarba. Jó, nem fogunk velük civakodni afelett, hogy ez az eredmény illő díj-e mindazért, amit a Felkelés megkövetelt:

LADISLAV NOVOMESKÍ

a holtak kifolyt véréért s az élők könynyeiért. De ha a történelem kisebb s kétesebb eredménnyel jutalmazott volna érte bennünket, akkor is magasan s győzelmesen diadalmaskodna ragyogó emléke, jó hírneve, élő hagyatéka és elkötelező ereje a látszólagos megfontoltság s az oktalan, s alaptalan bagatelizálás szkepszise felett. Nagy erővel diadalmaskodik a felett a földhöz-ragadt okoskodás felett, hogy be kellett-e következnie mindenképpen és szükség volt-e rá egyáltalán, s azok felett az erőlködő és erősködő eszmefuttatások felett, hogy miért volt olyan, amilyen volt s miért nem volt másmilyen; s azzal, hogy húsz év elteltével, megrendült sorssal, ugyan, de leírhatjuk, hogy nemzeti életünk élő és érzékeny alkotóelemének látszik most s a jövőben is — magasan a hasznosságot célzó spekulációk fölé emelkedik. Azt hiszem, minden túlzás nélkül elmondhatjuk róla: a beniíe résztvevő nemzet öntudatának új forrásává lett; jő! megvetett alappá, amely erősít bennünket érzéseinkben és biztonságunkban a múlt, jelen és jövő egyáltalán nem könnyű útjain.

Ez ugyan nagyon lelkesülten hangzik, biztosan nem vétünk azonban a marxista, materialista történelemítélet szabályai ellen, ha az olvasó figyelmét a Szlovák Nemzeti Felkelésnek erre a „materiális“ elemére tereljük, s nem érzünk semmiféle lelkiismeretfurdalást, hogy erre különösen nagy hangsúlyt helyezünk, ha mindjárt a felkelés programjában és proklamációjában soha kimondottan ilyen célt nem tűzött maga elé.

e a huszita-forradalom „isten-harcosai“ sem azért hadonásztak buzogányaikkal s nem azért kergették a zsigmondistákat, hogy a cseh nép nemzeti

megek és nemzetek történelmi tudatában.

S nagy jelentőségű a Szlovák Nemzeti Felkelés azért is, sőt mondhatni az évek múltával egyre inkább azért nagy jelentőségű, mert nemzetünk történelmi tudatának egyértelműen haladó s félre nem magyarázható forradalmi és demokratikus jelleget adott. Tartoztunk magunknak ezzel a tettel. A szlovák nemzet csorbát köszörült ki vele, olyan hibát ütött helyre, amely annál súlyosabb volt, mivel mint nemzet abban a korban kezdtünk kiteljesedni, amely egyre inkább a proletár forradalmak és a szocialista demokratizmus jegyeit viselte magán. Oristen, milyen nehéz lenne most a haladás a nélkül a hagyomány nélkül, amelyet a Szlovák Nemzeti Felkelés alakított ki — csupán azzal a történelmi tudattal, amellyel a Felkelésig történelmünk felruházott bennünket.

Qizsgáljuk meg ennek a tudatnak legfontosabb elemét, amely legélénkebben közrejátszott még ebben a században is nemzeti öntudatunk kialakulásában, s hatása erősen érezhető mind a mai napig. Stúrék - kezdeményezéséről, s az 1848—49-es szlovák felkelésről van szó. A fánosík-hagyomány mellett, amely a köztudatban ugyan szép, felemelő, de mégis visszavonhatatlanul csak román-tikus költészet, — a stúri hagyomány volt nemzeti tudatunk legreálisabb politikai és gondolati tradíciója. A szlovák nemzeti élet évszázadokon keresztül belőle merített erőt és bizonyítékokat a cselekvéshez. De olyan mértékben, amilyen mértékben századunk haladó eszméi nőttek, s amilyen mértékben egyre szélesebb és erősebb helyet igényeltek benne a forradalmak, s mindenekelőtt a társadalmi forradalmak eszméi, olyan mértékben jelentkezik a kérdés: elfogadhatjuk-e ezt a hagyományt egészében és fenntartások nélkül nemzeti létünk kitudatát a jövőben majd lebírhatatlanná, büszkévé tegyék; a francia polgári forradalom katonái sem azért arattak győzelmet győzelemre, hogy a francia nemzet tudatába kitörölhetetlen jelet véssenek; s a múlt század végén a párizsi kominünároknak s egy félszázaddal később a Nagy Októberi Szocialista Forradalom idején a pétervári vörös harcosoknak szintén „szerényebb“ s kevésbé igényesebb céljaik voltak, mintsem, hogy a rájuk tisztes példájukra, s önfeláldozó harcukra büszkén visszatekintő elkövetkező nemzedékek emlékezetében kialakítsák a forradalmi nemzedékek, a nemzetközi szocialista tömegek és szocialista nemzetek erős öntudatát, és tovább formálják. S mégis ilyen, sőt a történelmi események időtávlatában elsősorban ilyen az eredményük. Ilyen a hagyatékuk. Azokért a célokért harcolva, amelyek lelkesítették, alakították .ki ezt a hagyatékot, s évszázadokig élnek majd a töindulási pontjául és forrásául. Milyen zavart, mennyi ellentmondást és hány otromba csalást tartalmaztak konkrét nemzeti életünk válaszai századunkban a Szlovák Nemzeti Felkelésig. Stúr, a feudalizmus lánglelkű ellenzője, a demokráciát a népi tömegek tényleges társadalomi egyenjogúsításává szélesítő harcos, lehetett eszmei, sőt egyenesen programszerű zászlaja a feudális rend biztonságára vágyakozva emlékező konzervatív nagybirtokos elemeknek, s csak azért, mert lám, nem habozott a feudális rend akkori biztosítéka, a bécsi monarchia oldalára állni, s ezzel bebizonyítani „konstruktív rendérzetét“. Stúr, aki minden szavával, kijelentésével és indítványával a demokratikus forradalom követője volt, még a mai generációnk idejében is lehetett az ellenforradalom jelszava, mert lám, ki emelte fel a szlovák felkelés fegyverén a magyar forradalom ellen?

(if oly tatás a 14. oldalon)

9