A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-31 / 22. szám
Furcsa !2Sm»cI inéregeTetf, is Kúria szí1 val elintézett. — Mit spekulálsz annyit? Nem a te dolgod? Valóban nem az én dolgom, de azért meg kellene értenie, mi forog itt kockán. Vásárra viszed a bőrödet, valamiért, amiről azt hiszed, hogy az életed értelme és ne lásd, ki kavarja a boszorkányüstöt — tiszta kéz vagy szennyes? * * * Benn jártunk már a vénasszonyok nyarában, amikor végre parancsot kaptunk a támadásra. Hajnali ötkor ugrottunk ki az állásokból és rajonként rohamot Indítottunk a szemközti erdő széléi} beásott állások ellen. Jobbról ős balról a hadsereg századainak kellett volna rohamunkat támogatnia. Vagy félkilométerf jutottunk előre az erős ellenséges tűzben, rövid szökellésekkel, mintha valami gyakorlatot tartanánk' és egyszerre ijedt szívveréssel éreztem, hogy valami nincs itt rendben. A szárnyakon állnak a mieink, nem támogatnak, lövik ugyan az ellenséges állásokat, de abból kevés a hasznunk. Betörtünk az ellenség védelmi vonalába, éket vertünk benne. Csak percekig tartott keserves győzelmünk. Háromfelől zúdult ránk a tűz, és hogy valamennyien oda ne vesszünk, kénytelenek voltunk visszavonulni. A hátrálás még a rohamnál is keservesebb volt. Düh ős kétségbeesés fojtogatott. Miért álltak tétlenül a szárnyakon a mieink, miért hagyták, hogy ily fejvesztetten egyedül rohamozzunk? Miféle erőpróba volt ez, miféle felelőtlen játék? A csapat harmada odaveszett; éjszaka kellett Mikust, Gyuracskát és a többieket holtan felszednünk. Reggel visszarendeltek Mártonba, ahol egy iskolában kaptunk kvártélyt. Szükség volt a pihenőre, de örömöt nem hozott. Keserűséggel jár ez a visszaemlékezés; áldozatokat idéz fel bennem, amelyekről úgy érzem, hogy hiábavalók, feleslegesek voltak. A háború nem a kímélet és sajnálkozás ideje, de ha valaki értelmetlenül hull ki a sorainkból — ez fáj, tüskét hagy a lélekben, soha ki nem tépheted,, örökké izgatni fog. Három napi pihenő után ugyanabba a frontszakaszba kerültünk vissza, valamivel oldalt előbbi állásainktól. Mindaz, amit ezekről a napokról feljegyezhetek, aligha érdemel különösebb figyelmet. Hiába próbáltam belenézni a háborúskodás kusza szövevényébe, képtelen voltam áttekinteni ős — bevallom — ma sem tudom pontosan, mi volt benne az elhibázott és az a jő, ami előrelendítette a forradalom, a felkelés ügyét. Ma is csak annyit tudok, hogy ott, túrócí hegyekben kemény harcok folytak azokban az őszeleji napokban. Eleinte veszteségek nélkül tartottuk pozíciónkat, de a németek Zsolna felől erősítéseket kaptak, s egyre hevesebben szorongattak bennünket. Parancs jött a visszavonulásra. Megkezdtük a hátrálást a front középső szakaszának, régi állásai felé. Kihalt, üres lövészárkok fogadtak, minden olybá tűnt, mintha az itt bevetett sorkatonaság fejvesztetten menekült volna. Feldúlt gépfegyverfészkek, hasznavehetetlen és épnek látszó gépfegyverek. Szívszorongatő volt ez a fejvesztett sietséggel kiürített állás. Csak percekbe telük és ránk tör a német. Három zöld rakétát lőttem a magasba, hátra a hegyek felé, ahol a parancsnokságunk tanyázott. Ha sietve erősítést küldenek, nem engedjük, hogy a német áttörje a frontot. Vagy egy órát kitartottunk, de semerről nem jött segítség. Az ilyen magárahagyottság úgy tép beléd, mintha dögmadár vágná éles karmát a húsodba. Nem tudod emelt fejjel várni a halált, azzal a büszke tudattal, hogy kitartásod mások életét védi, azokét, akik a helyedre állnak és szerencsésebb' Talán ha teljesen ép mindkét lábam akkörülmények között folytatják a harcot to- kor is szédülés környékez azokon a ’kesvább. Magadra maradtál, kiszolgáltatottan, kény ösvényeken. Egy bizonytalan rosss elvesztetted a neved, semmitmondó szám- lépés és agyonzúzom magam a százöle* má lettől, beírnak a veszteséglistába, még mélyben. Nem is értettem, hogy nem esett jő emlék sem marad utánad. bajom, a lovak sem botlottak meg, vala-Nem voltam soha pesszimista, de ami- mennyien épségben értünk a hegy ’gerin* kor Riabikin főhadnagy parancsot adott az cére. Maradék erőnket mind felemésztetállás elhagyására hideg, kegyetlen düh te ez a végeérhetetlen nap, csaknem este szállott meg. Nem annyira az ellenfelet volt már, amikor elcsigázva, holtfáradtaa gyűlöltem, mint azt az ismeretlent, .aki letanyáztunk. miatt hátrálnunk kellett. Biztonságban voltunk, ide ugyan egyet-A csapat négy embere sebet kapott. A né- len német sem merészkedik utánunk, de metek irgalmatlanul végeznek velük, ha ahogy kissé megpihentünk, elővett az újabb sorsukra hagyjuk őket. Riabikin rám bízta, gond. Senkinél egy falat kenyér, futás közhogy rajommal fedezzem a sebesültek hor- ben minden morzsa teher, most jó lett voldozóit. Nem jártunk szerencsével, észak na harapni nőhápy falatot és friss forrás- és kelet felől két tűz közé szorultunk vízzel oltani kínzó szomjunkat. s egyik emberem tüdőlövést kapott. Ke- Mi egészségesek még bírtuk valahogy, Szirotyák Dezső rajzai gyetlen teherként rámszakadt a sebesültek ős egész rajom gondja. Hogyan jutok ki velük ebből a pokolból! Ilyen átkozott nehéz helyzetben dől el, ki mennyit őr, kinek meddig terjed az embersége, vajon csak a maga bőrére van gondja vagy bajtársa mellett áll akkor is, ha úgy érzi, hogy az életével fizet érte. Ügy emlékszem vissza-erre a szorongattatásra, mint életem legsúlyosabb és legszebb erőpróbájára. A nagy rohanásban és kapkodásban alig válthattam néhány szót embereimmel, de az a kevés is elég volt, hogy megnyugtasson: ne félj, parancsnok, kitartunk', biztonságba helyezzük bajtársainkat. A tüdőlövéses Panyák szemében láttam a rémületet és a könyörgést: fiúk, ne hagyjatok elpusztulni! Nem tudom, mi adta az emberfeletti erőt, hogy kiverekedjük magunkat a két front közül. Ottalan utakon, keskeny ösvényeken kitörjünk a gyűrűből és eljussunk a blatnicai völgybe. Az utolsó útszakaszon én is szerencsétlenül jártam, egy kiálló gyökérben felbuktam, s úgy megütöttem a jobb térdkalácsom, hogy csak csúszva jutottam nagy kínnal tovább, még ketten felkaptak és úgy vittek a kezükön. A völgyben nagyot pihentünk, vagy négy óra hosszat feküdtem magam is a dagadt térdemmel. Szerencsére csontom nem sérült meg, és este talpra állhattam. Sebesültjeinket egy orosz orvos vette gondjaiba, Panyákot az erdészház padlásán rejtette el, az éjszakát ott töltöttük a völgyben. Aki a maga lábán nem juthatott tovább, hajnalban lovakra raktuk, magamnak botot vágtam és úgy botladoztam a rajjal felfelé a hegyi úton lapos földhöz szokott fájós lábammal. de a három sebesült vízért könyőrgötf, Étel nem kell, csak víz, néhány korty, ami lázunkat elcsitítja. A fiúk közt ketten jelentkeztek — hegymászáshoz szokott, erős legények. Odalent a völgyben forrásnak' kell lennie, leereszkedünk és megtöltik' kulacsainkat. Csak menjetek, járjatok szerencsével, küldtem őket. Amikor a sötétben visszajöttek, úgy néztem rájuk, mint életünk megmentéire, A fiúk köszöneté is néma volt, nem lehet ilyenkor szavakkal hálálkodni, ma te hozol értem áldozatot, holnap én teszek érted, most ez az életünk rendje, a bajtársiasság szavakba, írásba nem foglalt parancsa. Reggel folytattuk utunkat a hegyek gerincén. Itt fenn a csaknem ezerötszáz méteres magasságban gyér fű takarta a sziklás talajt; alattunk gyalogfenyő, örökzöld levelű cserje és még mélyebbre lűcfenyők zöldje, bükkök és tölgyek rozsdálló tengere. Szemet gyönyörködtető, fenséges táj, annak, aki üdülésnek szánja az ilyen vándorlást, de mi ném leltünk örömet benne, minket nem pihentetett. Egész napon át tartott a verejtékcsorgatő út. Hogy erőre kapjunk egyre hoszszabb pihenőket tartottunk. Máskor fel se vettük volna az ilyen gerincjárás terhét, a mélybe ereszkedés után az újabb kaptatást az egyik hegyhátról a másikra, de most alaposan elcsigázott; étlen-szomjan csak meneteltünk, vánszorogtunk tovább, a puszta életösztöntől hajtva, hogy egyszer csak célhoz érünk, fedél kerül fejünk fölé, meleg étel a szánkba. Folytatjuk 13
