A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-31 / 22. szám
Ä fiúk jól láthattak, és most ők tüzeltek veszettül, csak jussak előre a dombocska hajlatáig, az akol alá. Vagy tizenöt méter választott el az akolitól, s a tüzelés szüneteiben tisztán kivehettem beszédüket. Tudtam annyit, németül, hogy megértsem őket. Különös, hogy az ember megőriz ilyen jelentéktelen emlékeket, mint azt, hogy az egyik Szeppnek hívja a másikat és zsörtölődik, hogy roszszul céloz. Aztán Szepp mondott valamit, amire mintha villanyáram ért volna, ügy megfeszült a testem és visszafogtam lélegzetemet, hogy egy sző ne vesszen el vitájukból. Atkozott ez a hely, panaszolta Szepp, végigjárta fél Európát, hirtelenében el is számlálta Amszterdamot, Ukrajnát, Zsitomlrt, ahol comblövést kapott, a Kaukázust meg a Balkánt Is emlegette, mindenütt szerencsével járt, de ez a föld nem tetszik neki, ezek a hegyek, erdők barátságtalanok. Nem csodálná, ha egy fa hirtelen megelevenedne és rájuk vetné magát. A levegő valami megfoghatatlan gyűlölettel van teli. Miért nem szeretnek minket, Fritz, hiszen csak jót akarunk, megkímélni a világot a bolsevizmus szörnyűségeitől. Szentimentális vagy, vágta rá Fritz és ez a legrosszabb. Csak az marad felül, aki kemény, az érzelgős mind a fűbe harap. Micsoda ostobaság gyűlöletet sejteni a fákban — az alja szolganép pedig hadd gyűlöljön, fontos az, hogy uralkodjunk rajtuk. Először hallottam ilyen fennhéjázó beszédet. mintha nem is ember, hanem gép mondaná, valami tekercsről peregne recsegve. Hát ilyenek vagytok ti, világ urai! Ez az igazi arcotok: az egyiké torz a félelemtől, sápadtabb a holdnál, a másiké hideg és üres, a gyilkos fagyos közönyével néz rád és jéggé dermedsz a közelében. Nem vagytok e világra valók, pusztulnotok kell! Hátamra feküdtem, kenyérzsákomból elővettem három kézigránátot, visszahasaltam és még egyszer lemértem a távolságot, vajon eléri őket a gránát, ha teljes erővel elhajítom. Biztosra kell mennem, ha erőtlen a dobás, isten veled világ, ronggyá lőnek. Még egyett csúsztam előre, a biztosítót leszakítottam és félig feltámaszkodva a három gránátot nagy ívben odacsaptam közéjük. Ahogy éktelen dörgéssel robbantak, a légnyomás egy pillanatra a földre lapított, repesz nem ért, csak a szele csapott meg és nyomban felpillantottam. Ä kénsárga füst fátyolán át az egyik géppuskás oldalt bukdácsolt az erdő felé; néhány golyót küldtem utána, míg felbukott, Roppant izgalmamban csak most veTtelfrészre, hogy Mik'us és VecsertTmellettem hasalnak. — Csudául elintézted őket, parancsnok — mondta elismerően Mikus. Elnémult a gépfegyverfészek; két halottat találtunk a rögtönzött mellvéd alatt elnyúlva. így hát hárman voltak, ennek a harmadiknak a hangját nem hallottam. Fiatal, tizennyolc esztendős legény volt, felakadt szeme nyitva, üvegesen meredt az égre, talán idevalósi és őt egy kicsit sajnáltam. Hogyan keveredett a gyilkosok közé, jószántából vagy kényszerből? Arra akkor nem gondoltam, hogy a megrémült Szeppet meg a nagyszájú Fritzet ugyanaz a kényszer hajtotta ide, de hát egyenruhában is megőrizhet a katona egy csepp emberséget, nem kell ostoba parancsot vakon végrehajtó gyilkossá züllenie. Én az otthonomat, a magam, a testvéreim ismeretlen nagy családom békéjét védem tőlük, betolakodóktól, az én haragom igazságos, kiontott vérükért nem vagyok felelős! Később, jóval később járt mindez a fejemben, amikor már elővettek a gondok a magányban és az ember tépelődik, hol a határ, hol kezdődik az igazság és hol az igazságtalanság. Most itt a széttépett testek mellett csak elégtétel volt bennem, a leckét adó győztes öröme. így kellett lennie, ha nem végzek velük, előbb-utóbb ők kerekednek felül, és biztos állásukból valamennyiünket sorra lekaszabolnak. Amint elhárult az akadály, eleget tehettünk a parancsnak, és rohammal közelítettük meg a falut. Házról házra kellett kifüstölni a kapkodó és harctól viszolygó bandát. Nagy részük a leszálló sötétben a kerteken át menekült. Halottunk nekünk is volt, akadt bőven dolga a három szanitécnek, Vecserát is kocsira kellett rakni és a breznői kórházba küldeni, bár fogadkozott, hogy a golyó csak súrolta a karját. Eret tépett fel, viaszsárga volt az arca, sok vért veszített, míg el kötötték sebét. Jól végződött a nap, de örömünk korai volt. Már pihenni készültünk, amikor parancs jött, hogy hívjuk vissza az őröket, más csapat kerül a helyünkbe, mi meg indulunk Türőcszentmártonba; Höffle a német parancsnok egy egész hadtesttel nagy áttörésre készül. Még éjfél előtt sietve vonatra szálltunk; nyugtalanító volt, hogy sötétben vittek és hajnal felé Bikáson (Bujakovo) leszállítottak minket. Nem értettem, miért nem megyünk tovább, miért kell itt tétlenül veszTegeínílnK, miértlíeTfrvetneír'iré minket is, ha ott északon veszély fenyeget? Nincs elég fegyverünk, lőszerünk, nem vagyunk elég erősek? A parancsnokok arcán a gond felhői. Az ember nem kíváncsiskodik ilyenkor, ha nincs is köztünk és a tisztek közt a régi, áthághatatlan fal — hiszen tudtuk, hogy gondjaikat megosztják velünk, ha megjön az alkalmas pillanat. A némi gyakorlatozással tarkított három napi tétlenség után kora reggel ismét vonatra szálltunk és Besztercén át a Márton közelében lévő Priebovcéig vittek minket, Ez az út már felvillanyzott, izgalomba hozott. A menetelést is pompás hangulatban kezdtük meg Ruttka felé. A várost, hatalmas állomását, rendezőpályaudvarát kelet, nyugat és dél felé ágazó vágányaival a németek tartották megszállva. Mi a várostól délre hosszan elnyúló védelmi vonalba kerültünk. Közel két hetet töltöttünk itt — megint érthetetlen, fárasztó tétlenségben. Aki úgy érzi, a fegyver azért van a kezében, hogy használja* visszaüssön vele, elcsügged és apránként kedvét szegi, ha nem látja értelmét, miért kénytelen vesztegelni, ölbe tett kézzel nézni, hogyan erősíti állásait szeme láttára az ellenség, s hogyan kegyetlenkedik a védtelen lakossággal. Szerettem volna erről Riabikinnel beszélni, éreztem, ő feleletet adna kételyemre, barátságosan elbeszélgetne velem, de akkor még a szokványos szavaknál nem tudtam többet oroszul, Simkó főhadnagy is elkerült tőlünk, és a többi parancsnokkal, Hrnkával és Trnka doktorral még nem melegedtem annyira össze, hogy gondjaimat megoszthattam volna velük. A németek nagyjában ismerték védelmi vonalunkat; volt elég repülőgépük, hogy kipuhatolják és lefényképezzék a terepet, nem Is volt nyugtunk tőlük, naponta néhány stukát küldtek a nyakunkba. Bombáik nem okoztak nagyobb károkat, a reggeli és kora délutáni ágyútüzet szerencsésen megúsztuk. Ez a naponta pontos időben megindított bombázás — az erdő átfésülése — inkább nyugtalanított, mint ártott. Rajommal felderítésre küldtek, és amit láttam, lehangolt. Jelentettem is, hogy a várost megszálló csapat nem lehet erős, könnyen végezhetnénk vele egy éjszakai rajtaütéssel. Jegorov brigádjával és a sorkatonasággal együtt lehettünk négyezren is: a hadászati taktikához édeskeveset konyítottam, de elevenen élt bennem a telgárti összecsapás emléke, és az járt a fejemben, ha ott sikerült minden akciónk, miért ne járnánk itt is sikerrel? Ilyen éjszaka! rajtaütésnél nem sokat ér, hogy páncélosaik, tankjaik vannak — lehengerelnénk őket. Kínozni kezdett a gondolat, hogy a várakozás a malmukra hajtja a vizet, minden múló nappal kisebbedik az esélyünk újabb és újabb csapatok jönnek és velünk szemben egyre jobban kiépíthetik védelmi vonalukat. Már az is megfordult a fejemben, hogy valaki a felsőbb parancsnokságon késlelteti a támadást, talán félelemből, vagy érdek fűzi hozzá, hogy felszabadító harcunk kudarcba fúljon? Valaki a magas rangú vezérkari tisztek között, aki térképén figyeli az egymással szemben álló erők mozgását és átlátja az egész terepet, talán másként érez, mint mi, egyszerű katonák, partizánok. Talán félti a várost és civil lakosságát, vagy erőben más, önző meggondolásból nem ad parancsot a támadásra? Ma tudom, már, ml ültette belém kételyeimet, naivságomban, kritikátlan hiszékenységemben hogyan sejlett fel bennem először kínzón valami tudatosság, hogy én a kisember szemszögéből ítélek, és válaszfalak állnak köztem és köztük, a más osztálybeli vezérkariak között. Kételyeimet szóvá tettem Vecsera előtt. 12
