A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-05-31 / 22. szám

elvtárs —, ez egy szövetkezeti lakás harmadát jelenti, lehet vele valamit kezdeni.

— Van nekem még több is — mondta a mama, és a sublót fiókból elővette a kopott papírkoffert Kinyitották, hát telis-teli volt papírpénzzel, csupa három-, öt- meg tízkoronás. Egy óra hosszat tartott, amíg az egészet szépen kisimítgatták és megszámolták. Évek során majd négyezer koronát árult ki virágokból meg tojásból, gyümölcsből és borból ez az ügyes és jó mama.

— Nagyon jó édesanya maga, mamai — csókolta őt meg bűcsuzáskor a fia. — Magát nagyon kell szeretni.

Elvitte a pénzt, hogy szövetkezeti lakást vegyen magának, A fehérre meszelt házban az öregasszony talán soha nem aludt még el olyan boldogan, mint azon az estén.

Ű maga mindig kevesebbet evett, de az energiája nem fogyott. Megtanult gyapjút fonni és meleg szvettert kötni. Maga találta ki hozzá a mintákat és olyan szép szvettereket kötött, hogy a falu fiataljai szívesen fizettek neki egy-egy darabért százszázhúsz koronát Bizony megint nagyon okosan gondolkodott az öregasszony, előrelátóan gondolkodott, úgy, ahogy csak egy igazi édesanya tud gondolkodni. Egy év múlva újra hazajött a fia — addig csak levelek és a faluból induló csomagok nyelvén érintkeztek egymással — és a kölcsönös üdvözlések és örvendezés után rátért a dologra:

— Autót szeretnék venni, mama.

Neki is mindig ez volt az álma, a vágya, hogy az ő okos mérnökfia egyszer majd autón, a saját autóján jöjjön haza. Hadd lássák a szomszédok, hadd lássa az egész falu, hogy milyen embert nevelt ő fel ennek a világnak.

— Tudja, mama, az autó ,ma már nem luxuscikk, de a modern és nagyvonalú élet elengedhetetlen feltétele. Ma az autó olyan szükséges, mint a ruha vagy a kenyér ... megkönnyíti, kényelmessé teszi az életet. Nekem meg... az én elfoglaltságom és ezernyi teendőm mellett egyenesen létfeltétel ..

Mama tudta ezt, hogyne tudta volna. Minden úgy van, csak úgy lehet, ahogyan a fia mondja. Helyeslőén bólogatott, de hiába, amikor a kendőbe gyöngyölgetett nagy bőrtárcát és a kopott papírkoffert megnézték, bizony alig háromezerötszáz koronát találtak benne. Kevés egy Octáviára, mindenképpen kevés ...

A fia hümmögött, a fejét vakarta, számolgatott, aztán csak kibökte:

— Mi lenne, ha eladnánk a házat, mama?!

Az öregasszony először nem is nagyon értette, hogy miről lenne sző, aztán meg, amikor megértette, nagyon megijedt.

— A házat... eladni a portát? Dehát akkor velem mi lesz?

Bizonyára ezt azért nem akarta, de a szemébe olyan riadtság költözött, hogy a fia egyelőre elejtette az ötletet, de néhány hét múlva újra eljött és kész tervvel állt elő.

— Mi lenne, ha felköltözne hozzánk, Bratislavába, mama? Öreg már, gondoskodna a gyerekekről, főzne, pihengetne. Ez lenne a napi dolga.

Félt is még egy kicsit a mama, hogy istenem, mi lenne vele a fehér ház meg a virágok, az udvar nélkül, meg azért a szíve is nagyon megmelegedett, hogy lám, az ő jő fia, magához akarja venni, öregségére el akarja tartani. Ám annyira idegenkedett a nagyvárostól és annyira szerette a falut, ahol az életét leélte, hogy még mindig ellenkezett. De most már határozottabban beszélt a fia, mert otthon megbeszélte a feleségével, hogy csakis ezen az egy módon vehetnek autót, ha a házat eladják, és bosszantotta, hogy ilyen makacs anyja van.

‘ Ugyan már, mama, minek ellenkezik ahnyíra?l Jót sem enged magával tenni,

10

hiszen mi öregségére kímélni akarjuk. Aztán az a ház egyszer... úgyis csak az enyém lesz egyszer, mamai

Ez bizony igaz, gondolta az öregasszony, és mindenbe beleegyezett. Felment a fiához a városba.

A fia ekkor már szép háromszobás szövetkezeti lakásban lakott, csak még nem tudta modernül berendezni, mert erre már nem futotta a pénzéből. A fehérre meszelt falusi házat hatvanezer koronáért adták el. A mérnök és felesége ebből a pénzből szépen berendezhette a lakást. Üj bútort vettek, színben és mintában hozzáillő szőnyegeket — egy műépítész barátjuk volt a szakmai tanácsadó — aztán vettek televíziókészüléket, jégszekrényt, egyszóval mindent, ami szükséges ahhoz, hogy a szocialista társadalom embere kényelmesen éljen. Igazán kitűnően sikerült berendezkedniük, a ház árából még egy használt, de alig nyolcezer kilométert futott Oktáviát is vehettek. Nagyon örült a mama, hogy ilyen nagy örömet szerezhetett a gyerekeknek, ha tehette volna, még egyszer eladta volna a házat miattuk, .de arról már nem tehetett, hogy barna fejkendőivel, fekete szoknyáival és madárkaarcával olyan ügyetlenül és oda nem illően tipegett szép, színes lakásban, mint egy vetési varjú a virágos rét közepén. A tanárnő mondta is egyszer a férjének.

— Kérlek szépen, fiam, ez a mama olyan anakronizmus a lakásban, mint valami kopott varjú egy aranyos kalitkában. Csupa komorság és igénytelenség szegény ... !

Látta ezt a férfi is, dehát mégis csak az édesanyja, gondolta, és nem szólt semmit.

Mama csaknem egy évig lakott a fia háromszobás szövetkezeti lakásában. Nem bántak rosszul vele. Egész nap járhatottkelhetett a lakásban, az ételt sem sajnálták tőle, csak nem törődtek vele. Sem a fiának, sem a menyének nem volt számára ideje. Unatkozott és a semmitevésbe majd belepusztult. Meg is mondta egyszer a fia, amikor panaszkodott.

— Mama, kérem, nekem annyi a dolgom, hogy nem érek rá magával foglalkozni. Az istenért, találjon valami elfoglaltságot magának ...

Találjon, találjon, de hogyan? Etetni nincs mit, kapálni nincs mit, még főzni sincs kinek, mert a fiáék vendéglőben, a gyerekek meg a napközi otthonban étkeznek. Magának főzzön? Feleslegesnek érezte magát. A mérnökékhez néha vendégek jöttek, kollégák, kolléganők. Ilyenkor mamát szépen megkérték, hogy maradjon a konyhában vagy feküdjön le, mert feszélyezi a társaságot. Miért feszélyezné, nem bánt ő senkit! Ha beleszólt a társalgásba, a fia arca elkomorult, és azt mondta: maga ezt nem érti, mama! Néha lelkiismeretfurdalásai támadtak miatta a mérnöknek. Mamát be kellenne vonni az életünkbe, sóhajtott, de hogyan? Társaságban, naív kérdéseivel és közbeszólásaival olyan szegény, mint a jókedv árja elé állított élő tilalomfa! Hiába, más már a mi életmódunk, gondolkozásunk, minden idegsejtünk, mint az övé! így gondolkozott mamáról a mérnök fia.

S így lett egyszerre valóban felesleges. Élnivágyó, rohanó korban megkopott, szürke varjú aranykalitkában.

Az öregek talán már nem is ánnyira tudatosan, de ösztönösen, idegekkel és érzékekkel élik az életet, nem felismerik, de megérzik a dolgokat Megérzik a bőrükkel, a kezükkel, megérzik az étel ízén, a hangok színezetén, az ágy keménységén. így érezte meg a mama is, hogy nincs már rá szüksége a fiának. Nem tud többet adni neki, s ez azt jelenti, hogy megszűnt számára lenni. Felesleges az önáltatás, bár akaratlanul, de világosan tudtára adta ezt a fia a viselkedésével. Mama számbavette a dolgokat. Terhére senkinek nem lesz. Még a fiának sem. A menyének méglnkább nem lesz a terhére. Tiszta lelkű ember a mama, le tudja vonni a következményeket. Papírkofferével vonatra ült és hazautazott. A faluban elment a helyi nemzeti bizottság elnökéhez.

— Hazajöttem. Nem érzem jól magam abban a nagyvárosban. Itthon akarok én meghalni.

Az elnök csak nézte és egyszerre nagyon szomorú lett. Nem tudott az öregasszony szemébe nézni.

— Nem olyan egyszerű az, nénikém! Maga eladta a házát hatvanezer koronáért!

— Egész életemben fedél volt a fejem felett — ellenkezett kissé csodálkozva az öregasszony —, a saját házam fedele. Nem lehet az, hogy éppen öregségemre ne legyen fedél a fejem felett! Ilyen szégyen nem történhet meg az emberrel.

— Nem ... ez valóban nem lehet — sóhajtott az elnök.

Járási ismeretségei segítségével elhelyezte őt az aggok házában. Nem ment könnyen a dolog, mert mamának éltek még a hozzátartozói, az ismeretség is azért kellett, hogy erről ne vegyen tudomást senki. A töpörödött, apró öregasszony, akit egyszer mókushoz, egyszer megkopott varjúhoz hasonlítottunk, magányos öregek közé került. Itt sem nyughatott. Pár fillérért kötögetett, gyűjtötte a koronákat a papírkofferba és várta, mikor látogatja meg a fia. Tudta, már érdeklődött utána, a holmiját is elküldte hiánytalanul. Jó helye lesz ott, gondolta a mérnök megnyugodva, öregemberek között. Egymáshoz valók ... Ideje nem nagyon akadt, hogy meglátogassa, mindig másfelé vitték az útjai. Meg kellene látogatnia mamát, futott át az agyán néha, amikor a világoskék Oktáviával azon a vidéken, járt, de valami mindig visszatartotta. A közöny tartotta viszsza, amelyet az anyja iránt érzett és amelyet nem tudott leküzdeni, mert nem is akart. Nem tartotta fontosnak. Nem volt szüksége rá, hogy leküzdje. Csak azt tartotta fontosnak, amire szüksége volt. Sokáig várta őt a mama, hetekig, hónapokig. Akkor írt egy levelet saját maga számára a fia nevében és a postással elküldte a szomszéd faluba, hogy adja fel. Amikor megkapta, szívéhez szorította, majd felbontotta és felolvasta a többieknek, hogy hallják, milyen szép levelet írt neki a fia. Később már csomagokat Is küldözgetett magának, és megkínálta a szárazsütemény bői, cukorkából a lakótársait. Kimondhatatlanul örült, amikor levelet vagy csomagot kapott, madárarcán újjongó táncot roptak a szarkalábak és mindenki világosan látta, hogy mamával baj van, nem tudja, mit csinál, különben miért áltatná ilyen kegyetlenül önmagát? Nem bírja ki soká, mondogatták egymásnak az öregek, így élni nem lehet. Ez rosszabb, mint a halál.

Igazuk lett, mama egyszercsak elaludt. Temetésére a faluból jöttek néhányan, a fia nem jöhetett, külföldi tanulmányúton volt. A falubeliek arról beszéltek, hogy mivel érdemelhette ki a mama, hogy így kelljen meghalnia?! A sorsát senki nem kerülheti el, mondották és tovább nem is jutottak. A temetés után megérkezett a menye a kék Oktávián. Az otthon igazgatóját kereste, hogy mi maradt az öregasszony után? Jegyzőkönyvbe vették a holmiját. Maradt utána ennyi meg ennyi ráncos, fekete szoknya, ennyi és ennyi barna meg sötétszürke fejkendő, egy köteg reszketős öreges betűkkel írt levél és a kopott papírkofferban száznyolcvankét korona. Csupa három-, öt- és tízkoronás és vagy harminc érckorona. Szegény mama, sóhajtott az elegáns fiatalasszony, mindig igénytelen, szerény ember volt...

A pénzt magával vitte, de a szoknyákat, a kendőket és a levélköteget otthagyta az öregeknek, hogy arra nincs szüksége se neki, sem az öregasszony fiának.