A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-31 / 22. szám
Duba Gyula: MAMA A mama — töpörödött, öreg anyóka — élete végén már görcsös görbebotra támaszkodva járt. Lába elvékonyodott, kezén meggörbítitek az ujjak és kezefején szeszélyes hálózatban duzzadtak ki a vastag, kék erek, mint az országokat behálózó íolyók girbe-görbe vonalai a térképeken. Ráncos fekete szoknyákat és sötét fejkendőket viselt, s megvénült, apró arcán anynyi, de annyi ránc osztozott, hogy nem győzte volna megszámolni az ember. Ránc hegyén ránc, a szeme sarkában meg millió szarkaláb... De a szeme pillantása olyan élénken és kíváncsian röpködött, akárcsak a mogyorót keseső mókusé, s általában, egész lényében volt valami mókusszerű. Soha nem tudott leülni és megpihenni, reggeltől estig tipegett-topogott és gyűjtögetett. Igénytelenül, keveset evett — népiesen úgy mondják, annyit eszik, mint a madár! És azt is éppen úgy rágta meg fogatlan ínyével, mint a fenyőfa ágán a mókus a fenyőtobozt. Fehérre meszelt falusi házban lakott a mama, ez volt a vára, birodalma, mindene. A ház körül bekerített udvar, az udvar végében kert, a kiscsibéknek favályúk, amelyekből soha nem apadhatott el a víz, mohos cserepű ólak a malackáknak, akik reggel és délután panaszos rívással szokták jelezni, hogy már éheznek, és a szín alatt deszkaházikó a nyulaknak. Mama évek óta a háztáji gazdaságával foglalkozott. Kis kacsákkal bíbelődött, csalánt és füvet, meg néha itt-ott zöld lucernát vágott nekik; lámpafényelőtt, tenyerével beárnyékolva őket tyúktojásokat vizsgált, hogy megfogantak-e? Az anyanyulat meg abrakos tarisznyában vitte a szomszédba a bakhoz, hogy újra fialjon. Nagy mérnök fia élt a mamának Bratislavában annak termett az egész gazdaság. — Bizony mérnök lett a fiamból — mondogatta a mama szerénység mögé rejtett titkolt büszkeséggel — kitaníttattuk. Sokat áldoztunk rá, szegény urammal, amióta meg ő meghalt, magam is gürcöltem eleget. De megérte, okos, szép ember lett, úri társaságba jár meg színházba, akár minden nap... A mama férje, öreg parasztember, tíz éve halt meg gyomorfekélyben. A fiú akkor még csak a műszaki főiskola harmadik évfolyamába járt. Eleget gürcölt szegény mama, bizony, mert a tanulmányi segély kevés volt a fiatalembernek, s a fiú, ha levelet írt, ezt a mondatot rendszerint nem felejtette ki belőle: mama, kérem, ha lehet, küldjön valami pénztl Dehát világéletében dolgos parasztaszszony volt a mama, nem esett nehezére a munka. Abban az időben eljárt még a szövetkezetbe is, kapálni a kertészetbe, kukoricát törni, ősszel dohányt simítani... mit is csinálhatott volna egyebet a munkán kívül, amikor olyan egyedül élt a fehérre meszelt falusi házban? Nem tudott ő munka nélkül meglenni soha. Különösen arra vigyázott, hogy ha a fia meglátogatja, mindig legyen ízletes étel és jó bor az asztalon. Bár, sajnos ritka vendég — sok dolga van szegénynek a gyárban, csoda, hogy győzi — de nagyon kedves vendég itthon a fia. Akkor főtt még csak az öregasszony feje a gondoktól, amikor menni készült a gyerek. Mit csomagoljon neki? Milyen hazaival varázsolja még néhány napra városi lakásába a hazai ízeket és illatokat? Ilyenkor egyetlen tyúk, egyetlen kacsa vagy süldőnyúl sem érezhette magát biztonságban az udvaron. Mama vette a nagykést, és mindig az udvari lakók legszebb példányai iránt, könyörtelennek mutatkozott. Később a fia megnősült — városi lányt vett feleségül, nagyon elegáns, szép aszszony — gyerekeik születtek, a mama pedig megöregedett, nem járt már kapálni a szövetkezetbe. Nyugdíjat kapott. A háztáji, az udvar, a kert meg a darab szőlő maradt számára csupán. S a növekvő gondok és kötelességek, mert most már néhanapján három, majd négy szájat kellett megvendégelnie. Városi menye lévén, főztje iránt az Igények is megnövekedtek. Igyekezett is szegény mama, termált, tenyésztett, érthető hát, hogy egész nap a ház körül kellett tipegnie-topognia, az udvaron, a kertben, a szőlőben. Pénzt is kellett megtakarítania. Az unokák zsebébe csúsztatni egy-egy tízest, búcsuzáskor a fia vagy a menye kezébe nyomni egy-két százast, mert az ilyen öregasszony mi egyébbel fejezhetné ki azt a végtelen nagy szeretetet, amit az utódaival, egyetlen hozzátartozóival szemben érez? A háromszáz koronákat, amiket nyugdíjként kapott havonta is ezért rakta félre, hátha egyszer majd azzal jön a mérnök fia haza, hogy valami nagy dologra sok pénzre lenne szüksége! Az anyának kötelessége, hogy gyerekeit rendesen Indítsa az életbe, és mindent megadjon nekik, amit csak tud. Ezért kezdte árulni a virágait is. A virágokat mindig szerette, szép virágoskertje volt, örült is neki, de egyszer csak azt gondolta, hogy miért hervadnak el ezek a szép virágok haszontalanul. Szép bokrétákat kötött belőlük és eltipegett velük az autóbuszmegállóhoz. A sofőr segítette fel az autóbuszba, elvékonyodott, reszkető lábával maga már nem bírt volna fellépni a lépcsőkön, és a városban egy utcasarkon eladta a virágokat. Hazafelé újra a sofőr segítette fel az autóbuszba — azután két hetente egy üveg bort kapott a jóindulatáért — és a mama boldogan hazament. Harminckét koronáért adta el a virágait. Otthon keresett egy megkopott papírkoffert, és ebbe tette a csupa három-, öt- meg ANDRÁSY TIBOR rajza tízkoronást. A kisebb papírpénzeket ebben fogja majd gyűjteni. Éveken keresztül így ment ez azután. És egyszer bizony beigazolódott, hogy milyen okosan gondolkodott az öregaszszony, milyen előrelátóvá tette őt az anyai szeretet, mert hazajött a fia, és azt mondta neki: — Mama, kérem, szövetkezeti lakást szeretnék venni. Segítsen ki pénzzel, ha tudl Városon nem olyanok a megélhetési lehetőségek, hogy nagyon lehetne takarékoskodni. Hiszen tudja... — Tudom én azt... — bólogatott —, tudom én, fiam, drága ott minden, még a levegő is pénzbe kerül. A mérnök elvtárs jól keresett, tanárnő felesége is hozott haza havonta ezerkétszáz koronát, de nagyvonalúan éltek, maguktól nem sajnáltak semmit, és nem is tudtak semmit megtakarítani. Egyik fizetéstől a másikig éltek. Odatipegett hát a mama a fehérneműs szekrényhez és az ura hófehérre mosott és vasalt gyolcsingei közül előhúzta a zsebkendőbe gyöngyölt, nagy bőrtárcát. Valamikor az ura vásárokra járt vele. Most barna százasok lapultak a tárcában, néhány évi megtakarított nyugdíjjá, mert a mama alig költött magára valamit. Az egészet megszámolták, majd kilencezer koronát tett ki az összeg, csupa szépen kisimított, barna százkoronás. — Ez már valami — mondta a mérnök
