A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-05-24 / 21. szám

Ügy emlékszem szabadulásom élső óráira, mintha valahonnan a föld mélyére temetett tömlőé sötétjéből szakadtam volna ki hirtelen a fényre, és félig kábultan, mámorosán tártam arcom a nap felé, hadd égesse a perzselő sugár, hadd pezsegjen ereimben a vér.

Ujjongtunk és énekeltünk, a mellünket feszítő öröm ki-kivánkozott belőlünk, de azért nem csapott anarchiába, a fegyelem nem lazult meg, csak má lett, nem ránkparancsolt és belénk idegezett kényszer, hanem bajtársias, emberi összetartás, és függelem, aminek igazi értelmét csak később fogtam fel.

Most elég volt Riabikin kurta parancsszava, hogy a szertelenkedés megszakadjon és felsorakozzunk az udvaron. Nem kellett sok sző, hogy átérezzem: az életemnek egy üj fejezete kezdődik, merőben más az eddiginél, szolgálat lesz az is, ami következik, valami újért, amit még nem ismerek, nem is értek egészében, csak érzem, az ösztönöm súgja, hogy ez az igazi, így kell lennie a szívem, a lelkem, az eszem parancsára.

Hogy feltűnést ne keltsünk, csöndben, énekszó nélkül vonultunk ki a kaszárnyából. Alig hagytuk el a város utolsó házait, letértünk az országúiról, és egy meredek úton kaptattunk felfelé. A szívem nagyot dobbant: semmi kétség, merre tartunk. Előttünk a végeláthatatlan rengeteg ezer rejtekével és titkával, jéghideg csurgók százfelé futó ágaival, fényben fürdő fák tengerével, és mi, a régmúlt hegyi legényeinek utódai most indulunk az erdő, a hegyek, az egész világ meghódítására.

Ezt érezhettük valamennyien szabad marsolásunk első órájában, ezt a hegyeket omlasztó, világot ostromló lelkesedést, láttám a mellettem bandukoló Ilkovtcs és Vecsera szemében Is. Ami eddig volt és történt velem, csak arra kellett, hogy valamire előkészítsem, ami beteljesedésre vár; az utolsó hónapok börtöne talán az utolsó próba volt, hogy most itt kaptassak ezen a meredeken — ismeretlen és mégis oly ismerős célok felé.

Egy órás út után, még a fényes délidőben, egy nagy tisztáshoz értünk. Északi sarkában viharvert, rozzant szérű áll a télire elrakott széna maradványaival. Egy századnak tűnő katonát és civilruhást láttam a szérű közelében, mintha fárasztó gyakorlat után pihenőt tartanának. A fegyvereiket tisztogatták, ki karabélyt, ki golyószórót, mások önműködő orosz puskát, gépfegyvert.

Amikor a közelükbe értünk, abbamaradt a tisztogatás, Nyilvánvalóan az ő fitt

gyelmük'ef Is felkeltette érkezésünk. Slmkó főhadnagy felismert és elémbe jött.

— Tudtam, hogy kiszabadítanak és közénk jösszl

Mosolyogva mutatott bé Jankó Hunkának, a parancsnoknak és Trnka doktornak, a komisszárnak.

Hunka tudott a májusi akciónkról, és elégedetten mustálgatott.

— Hát te vagy a híres Takács?

Jól esett, hogy ilyen barátságosan fogad. Otthonos lett egyszerre az erdő, mintha itt, a szérű körül töltöttem volna az utolsó hónapokat és nem a börtönben.

Örömemet csak fokozta, hogy egy kivételével az egész „fosztogató banda“ összeverődött itt. Vecsera és Ilkovics velem szabadultak ki a fogházból, a többiek nyár eleje óta a hegyekben tanyáztak. Egyedül Tuma hiányzott, és nem kellett már magyarázat: egyedül ő lehetett a besúgó. Ellátjuk a baját, csak kerüljön a kezünk közé.

Szerencsés csillagzat alatt születhettem, hogy még aznap megtettek rajparancsnoknak. Noha még bele sem kóstoltam a partizánéletbe. A fiúk mind örültek, hogy én lettem a vezetőjük; ami tapasztalatuk eddig akadt, azt megosztják velem.

A tapasztalatoknak egyébként még szűkében voltunk. Délután néhány német stuka jött száguldva a tisztás fölé olyan alacsonyan, hogy csaknem a bükkök csúcsát súrolta. A közeli rádióadót kezdték bombázni. Ahogy éktelen zúgással elviharzottak a fejünk felett és hirtelen a magasba lendültek, valaki golyószórőval utánuk engedett egy sorozatot. Csak ez a jeladás kellett, hogy a többi géppuska veszett dühvei kelepelni kezdjen, parancs nélkül, szinte fejveszetten lőttük a szürkén megvillanó hatalmas gépmadarakat anélkül, hogy kárt tehettünk volna bennük.

Pillanatok múlva két gép éles kanyarral visszafordult, és pokoli dördüléssel néhány bomba robbant a tisztáson. Szerencsére messze estek és emberéletben nem esett kár.

Alig csitult el a bombázos után támadt zavar, Riabikin jött sietve és parancsot adott, hogy tilos minden tüzelés. Esztelen tölténypazarlás és a céltalan lövöldözés. Ha nincs mérőeszközökkel, irányzékkel, felszerelt légelhárító ágyúnk, nem megyünk semmire, egyszerű géppuskával nem lehet leszedni az égről ezeket a rablómadarakat.

Parancsot adott arra is, hogy az éjszakát a tisztástól és a szérűtől távolabb, szétszórva, a fák védelmében töltsük.

Hosszú évek óta először aludtam megint a puszta földön. Fejem alatt a hátizsák, derékalj a sátorlapom, s a szikrázó végtelen éggel, a csillagokkal, a Tejúttal, a Fiastyúkkal, a Göncől-szekerével takarózom.

Alszik az erdő, elhallgat a csivitelés, a pittyegés és berregés, csak egy fülemüle próbálja valahol a szederindák alatt első rekedt, fülsértő trilláit, hogy kisvártatva édes gyönyörűséggel csattogva szóljon. Alszik az erdő, alusznak a bajtársaim, de engem ébren tart az első éj Izgalma; nézem a meleg nyárvégi éjben az ég roppant szikrázását, nézem a csillaghullást ős az otthonra, szüléimre gondolok'.

Hogyan adjam tudtukra, hogy szabad vagyok, nem fenyeget semmi veszély?

Alszik az erdő, és én apámat látom, hogy öreges, lassú, mozdulatokkal az udvarban matat, hátraballag a kert végébe, hogy. elreteszelje ajtaját, benéz utoljára az Istállóba, a mécses gyér fénye mellett egy villányi szénát szór a fehérfoltos hasú Terka jászolába, aztán nagy sóhajjal botladozik a konyha felé. Ez a sóhajt nekem szól, és sóhajt fogadja apámat, mikor benyit a szobába. Előttem nem sír az anyám, ezt tudom, a könnye befelé hull, ezt érzem és a szemem párás lesz.

fje féltsetek, boldog vagyok, olx kimondhatatlan boldogság II bennem, amh lyet még sohase éreztem eddig. Ennél -édesebb talán csak a szerelem lehet; még nem ismerem, de ezt a boldogságot már megízleltem, a véremben él; úgy nyílt bennem, mint egy tűzpiros virág, és én őrizni fogom, hogy soha el ne hervadjon, színe és illata örökké bennem maradjon.

☆

Három teljes napot töltöttünk itt nagy izgalomban, indulási parancsra várva. Az erdő nem zárt el a külvilágtól, sűrűn jöttek a hírvivők, csak mi egyszerű emberek nem tudtuk, mennyi az igazság az olthatatlan tűzként elharapózó megmozdulásból, a felkorbácsolt tenger hullámai kiket kaptak fel ős sodortak felénk — a Felkelés katonái közé.

Fiatal fejjel mindezt csupán lázadásnak hittem, nem tudtam még, milyen aprólékos, gondos előkészítő munka kellett, hogy a helyőrségek tisztjei és katonái megtagadják az engedelmességet, eltávolítsák körükből a hétpróbás fasisztákat, a hitleri rend csahosait.

Mielőtt az egyenruhát magamra öltöttem, nem voltam semmiféle pártnak vagy szervezetnek tagja; segédkoromban az ösztönömnek vagy még inkább a vasgyári ifjúmunkásokkal való barátságomnak köszönhettem, hogy nem álltam kötélnek és nem kényszeríthettek a gárdisták közé. Nem dicsekvésből mondom, tényként szögezem le, hogy ezzel is jelezzem, milyen véletlenen múlik, kinek a sorsa merre fordul: jobbra vagy bal felé.

Vagy írjam azt, hogy korántsem a véletlen dolga: végtére zsellérek unokája vagyok, és más utam nem lehetett, mint ez, amelyre léptem.

Szeptember másodikén — az esőszagú, friss hajnal emléke elevenen él bennem — elhagytuk a tisztást, és Radványig meneteltünk. Itt már tehergépkocsikkal vártak ránk. Megkaptuk a további útirányt tartalmazó parancsot.

Kendőt lobogtató lányok és asszonyok fogadtak a falvak és városkák utcáin; a férfiak arcán a meglepetés furcsa, csodálkozó fénye; ők is integettek, de hallgatag szemérmességgel. Szikrázó szemükben üzenetet láttam: siessetek, rohanjatok, űzzétek, vágjátok az ellenséget!

Suhancok, gyerkőcök futottak a kocsik után, harsány hangjuk még soká fülemben csengett, azután is, hogy eltűntek a nyomunkban felkavargott por szürke felhőjében.

Ha valahol néhány percre megálltunk’ egy korty vízért és egy harapás kenyérért, csődület támadt körülöttünk, mint a meszsziről hazatoppant rokont körülfogtak, és hirtelen egyetlen családdá forrtunk össze. Hiába volt a sok éves csalás és ámítás, a horogkereszt barna mérge, a feketeingesektől széthintett métely nem hatolt oly mélyre, hogy szétrágja és eleméssze a nép szívét. Oly jő volt érezni, hogy ez a szív, a nép szíve most értünk dobog, minket erősít, küld és aggódik értünk. A máz mögül elővillan az igazi arc, és ez most olyan volt, mint az apám és testvéreim arca.

A házakon a vörös körben virító kettős fehér keresztes kék gárdista zászlók és a horogkeresztes vörös lobogók helyett a mi régi zászlaink lengtek a szélben. Előkerült valahonnan a padlások, pincék és kamrák rejtekhelyeiről, és most üzentek ők'is: siessetek, rohanjatok, üssétek, vágjátok az ellenséget!

Ki gondolt volna ebben a boldog és mámoros száguldásban, ebben a föld és ég közötti szinte testetlen lebegésben, ahol megszűnik az értelem, az ész ellenőrzése, hogy a szívnek ez az izzásig hevült lelkesedése, a lélek viharos igenlése nem elég, de nehéz tüzérség, ágyúk és tankok százai, bombázógépek tucatjai kellenének?

Ki gondolt volna ebben az önfeledt lángolásban és fölindulásban, hogy a német