A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-05-24 / 21. szám

hidra csápjai még elevenek, és a hlinkás állam fejeseiben továbbra is engedelmes vazallusokra talál?

Ahol máglyák gyúlnak, nincs helye a hideg latolgatásnak, az előrelátó aggályoskodásnak. Tűzben és vérben fogan minden új: ez az egyetlen pafancs! A Kárpátok északi lejtőin a vörös hadsereg harcol, és várja, hogy az adott pillanatban nálunk is felcsapjon az ellenállás lángja.

Elragadott a hév, nincs erre magyarázat, de most bennük él, akár a biblia égő csipkebokrában kapott kőtábla parancsolata; csak az a nép érdemli meg szabadságát, amely fegyvert ragad és harcol érte.

Lángolt a táj is a szeptemberi napsütésben ilyen lenyűgözően szépnek még sohasem láttam a Felső-Garam buján zöld hegyvilágát. Először fogott meg- a kanyargó utak, a völgyek, csobogó vizeinek végtelen bája, kedvessége.

Vöröskőnél leszálltunk a gépkocsikról, és rövid pihenő után elindultunk Telgárt felé. A falun túl, az út közelében, egy kisebb erdei tisztáson már tábort találtunk, vagy két századnyi katonaságot és néhány hozzájuk csatlakozó partizánt. Nem kellett jobban körülnéznem, hogy megállapíthassam: ez itt már védelmi vonal, a Poprádra vezető hadászatilag fontos országutat ellenőrzik.

Letáboroztunk mi is, és a hűvösödő éjszakában összebújtam a feketehajú, mindig fürgén mozgó és mindig hallgatag, szófukar Ilkoviccsal. Ma sem tudtam szónyögött és átkozódott, szidta a világot, a német haramiákat, és minket sem kímélt, ha a leszálló est sötétjében megbotlottunk vele és golyótól tépett csontjának szilánkja ideget ért.

Kíntól elhomályosult fekete bogárszemével némán nézett rám. Már vártam, hogy fulánkos szóval belém mar; ne, te burokban született fenegyerek, helyetted én fogtam ki, a halállal nem lehet tréfálni.

Először történt, hogy valakit meglegyintett közülünk a halál. Ilkovics ezt megúszsza, összefércelik, tán a lába is megmarad, csak peckesen, merev térddel botorkál majd és ha rám emlékezik, legyint egyet.

Vagy ő volt a szerencsésebb kettőnk közül? Akkor erre nem gondoltam, csak sejtettem már, hogy nem kalandos csetepaték sora, de kemény, elszánt harc vár ránk, amely egész embert, kemény akaratú elszánt harcosokat követel.

Kisebb egységekre osztva jártuk a hegyeket. Én a rajommal azt a feladatot kaptam, hogy jobbra Telgárt felett a hegyek gerincét járjam, kémleljem ki az ellenséges állásokat és kisebb rajtaütésekkel állapítsam meg, van-e a fasisztáknak pácélosa, tankja, tüzérsége melyik szurdokban bújik.

Fegyverük és lőszerük' több volt mint nekünk, élelmiszerük is akadt bőven, mégis minden összetűzésnél alul maradtak. Nem is történhetett másként; ezek a mi hegyeink, a mi erdeink, ez a mi otthonunk; ismertük minden zugát, rejtett ösvényét.

Szirotyák Dezső rajza

fásra bírni, de jól esett néhány szót odavetni neki, visszhangot keresni mindarra, ami bennem kavargóit.

Azelőtt ritkán gondoltam rá, hogy az egyenruha közelebb hoz a halálhoz, a félelem érzése eddig elkerült.

— Nem szeretném, ha egy bomba kásává gyúrna — mondtam halkan.

Ilkovics valamit dörmögött, talán azt, ■ugyan ki szeretné; ón meg folytattam félig magamban, félig hozzá címezve afféle betyáros hetykeséggel: célba vehetnek, lőhetnek rám akár ágyúval, burokban született fenegyerek vagyok, engem nem fog a golyó, az én bőrömet nem lyuggatja át.

Ilkovics horkolással felelt, de nem tudtam, valóban alszik-e vagy csak tetteti.

Három nap múlva egy kisebb portyán jártunkban Ilkovics golyót kapott térdkalácsába és combjába. Szétvertük a fritzeket, és amint kereket oldottak, felszedtük a jajgatót, valahogy bekötöztük a sebét és rögtönzött hordágyon inaltunk vele hátra, a kötözőhelyre. Most nem volt szófukar,

Nekünk nem kellett térkép, tíz- és húszszorosán nagyító Zeiss látcső, hogy oldalt kerüljünk a közelükbe és váratlanul hátba támadhassuk őket. Mindig akadt egy öreg bacsó vagy nyájat őrző suttyó, aki alig járt ösvényeken odavitt, ahol a nácik feketeinges gárdista rohamosztagosokkal próbálták megvetni a lábukat.

Három napba telt, míg felismertem, Hogy ezek nem csupán zavart keltő apró tűzszúrások egy sebezhetetlennek tűnő ormótlan testbe, de egy nagyszabású akció megfontolt gondos előkészítése.

Történelmi tanulmányok, terjedelmes monográfiák őrzik a telgárti harc emlékét, regényben is olvastam nagyerejü, drámai leírást róla — én keveset fűzhetek hozzá, nem is tudom, mennyire lehet hiteles és tárgyilagos az emlékezésem, aki csak egy részét láttam az egésznek, belezuhanva a nagy élmény magával sodró, perzselő tüzébe. A tanúságtétel itt nem mondhat többet és mást, csupán s^t: hogy megtettük, amit tenni kellett^.,

Csapattestünk Jánosiktől kapfa nevét, éd én azon az emlékezetes hajnalon harmadik osztagával indultam el a vasúti vágány jobb oldalán a telgárti állomás felé, hogy elvágjuk a németek visszavonulási útját,

A vágány másik oldalán a Jegorov vezette csoport indított támadást.

Reggel hat felé már zengett a völgy, a géppuskák, golyószórók, kézigránátok zajától. Nem volt ez döntő fontosságú ütkö* zet, tüzérségi párbaj, pergőtűz nem előzte meg, tankok nem túrták fel a terepet, mégis izgalmas volt a roham — én igazi tűzkeresztségnek vettem.

A kótfelől indított támadás meglepte a németeket, és amint hátukba Is tüzet kaptak, megkezdték a visszavonulást. Egyetlen szabad útjuk maradt észak felé, ahol meredek, csupasz sziklák álltak őrt és nehezítették mag a hátrálást. Dühükben a falu' északi felvégén felgyújtották a faviskókaty az útjukban álló pajtákat, szérűket. Az égni kezdő szalma és száraz fa füstfüggönyt vont körónk, de pillanatok múlva a reggeli szél szétverte a füstöt, a lángok magasra csaptak. Hiába csúsztak és másztak fel a sziklákra menedéket keresve* géppuskáink leszedték vagy a közeli alagút sötét torkába kergették őket, csak kevesen leltek ogérutat a vernári erdők fel^

Győzelem volt, ujjongva ünnepeltük, de a kiharcolt békességünk nem tartott soká. Délután friss német csapatok jöttek géppuskákkal Jól megrakott páncélautók’~ védelme alatt. Parancsnokaink sejthették a közelítő veszélyt, s mi már védelmi vonalban vártuk őket az állomásépület közel& ben. A németek erős tűz alá fogtak mim két, az árkokban kerestünk fedezetet.

Riabkin parancsot adott, hogy túl kell jutnunk a vágányokon. Alig száz-százhúsz méternyire tőlünk egy alacsony dombtetőn álló juhakol mögül jól védett állásban két géppuska szórta ránk a tüzet. Esztelenség lett volna homlokegyenest megrohanni, lekaszáltak volna minket egytől egyik.

Egy kis fortéllyal túl kell járnom a? eszükön, hogy veszteség nélkül kifüstölhessük őket a jól fedezett gépfegyveréi* lásból. Amíg ott vannak, nem jutunk előbbre. Mellettem a töltés alatt Mikus és Vecsera lapultak könnyű géppuskáikkal. Szóltam nekik, hogy csússzanak oldalt az árok mentén, és ahol balra kanyarodik a vágány, Mikus emelje a magasba puskája’ csövére akasztott sapkáját; ügyesen mozgassa, buktassa le és emelje újra, hogy észrevegyék és fejnek nézzék.

Vecsera már veszedelmesebb feladatot kapott: ugorjon fel a sínekig, és vaktában eresszen egy-két sorozatot az akol felé és lapuljon meg utána.

Elég együgyű csel volt, mégis lépre meritek. Az akol mellől veszettül lőni kezdték őket. Mikusók többször megismételték a játékot és minden alkalommal egyre vadabbul szórták rájuk a tüzet. Űk^aztán nem takarékoskodtak a lőszerrel, úgy tüzeljek, mintha egy teljes századot akarnának lekaszálni.

Amikor a legveszettebben kelepeitek a géppuskáik, nyurga lábammal nagyot lök-tem magamon, hogy feljussak a kavicsos pályatestre és labdaként átpattanjak rajta* Nem tartott tovább néhány pillanatnál* de ha észrevesznek, ezalatt is szitává lőhettek volna.

A töltés másik oldalán csak a dróthüzalon kellett átjutnom és máris rejtve voltam a nedves, mocsaras rét derékmagas sásbozőtjában. Ogy megbújtam a hengeresszárű sűrű kákában, mint egy üldözőbe vett réti farkas, és nem bántam, hogy a pocsolyás víz a csizmámba csurog és nyakig besárqz. Csúsztam a domb felé, szerencsére szárazabb, gyepes hantra érteni és itt szusszanhattam egyet. Eddig simán megúsztam, de hátra volt még a fekete leves, a vállalkozás veszedelmesebb fele,

(FolytatjukI

13