A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-24 / 21. szám
Veres János | Párbeszédek (Részletek a „Búcsú a nyártól" c. ciklusból) — Forró a Sajó-part homokja, kerékpár küllőjén táncol a fény, a malomnál fodrosán bukdácsol a víz, zsibongó sátor a fakorona, csók lakik a homályos kapualjban. A kastélykertben dalolnak a gyapjas sírkövek, porköpenyem meseszőnyeg, leterítem, leheverümk rá, egy perc, és soselátott vidéken repülünk, alattunk keleti mecsetek tornyai, szemünkben méltóságosan vonuló karavánok. — Erkélyem rácsa fehér, mint a hó, idelátszik a bőrszínben fürdő kukoricás, az országút poros szalagja végtelenbe fut, a padba vésett szív ragyogva zenél, szemem erdei tisztás, őzek sétálnak fényes gyepén, homlokodon világít a hajnali csillag. Mérhetetlen erő feszül karomban, én jutok fel elsőként a Himalájára, betöröm a véres-szemű vádló vakat, elmegyek a mesebeli tenger partjára, megszerzem a csodatévő aranyalmát, s elhozom az izzadó embereknek. Keljetek fel és járjatok, kigyúlt és megnőtt az ablakban függő égdarab. Vérünkkel tápláltuk egymást, mint pelikán a kicsinyeit; csordultig vagyok nyárral, s íme felmutatom tüzemet, vegyétek s vigyétek magatokkal egy lobbanását. — En vagyok az, aki öröktől fogva volt, kiben testet öltött az elrendeltetés, szavamtól életre kelnek a halott füvek', nézésemtől beszélni kezdenek a fák, én vagyok az, aki elvágja Prométeusz kötelét, aki a csillagok járásának parancsol, intésem a rögből forrást fakaszt, tenyeremen tartom a városokat, meggyógyítom a sebesült állatokat, arcom fényétől eltűnnek az eddigi arcok, én vagyok, az, aki öröktől fogva volt, aki nem múlik el, míg ki nem hűl a Föld. Pompás sétálni a meleg esőben. Csőkunkat esernyő rejti; gyere, lemegyünk a lépcsőn a vízhez. Szeretem ezeket a régi utcákat, mert te is szereted őket. Belőlünk illannak pehelyként a megrakott teherautóig Oldaladon megtaláltam a Bölcsesség Fáját. Köszönöm, hogy feltámasztottad bennem a nyarat. — Örülök, hogy én emeltelek föl a porból, ahová sárkányfogú kínok tiportak. Örülök, hogy visszaköltözött beléd az élet. Te vagy az új Csodálatos Mandarin, aki kilencszer feltámad. Vonatablak a füleki vár kerete, füstök lobogója győzelmi jel, dolgozni fogunk, „ahogy a csillag megy az égen”, izzani, mint a rozsszagű nyár, nézésedtől beszélni kezdenek a fák. A tavasz már nem terem számomra semmit, Elment a remény utolsó vonata. Elhalkulva várják a fagyot a vizek. Nem szökhetsz sehová, sárba hanyatlott a száraz virág, összeverődnek a didergő gallyak, — s mégis feltámad életed csillaga, emeld föl a fejed, bordáid között tüzet gyújt a szél. y//////z^///////////////////////w////////^zőy///^ Szólásmondásaink eredetéről Kígyót, békát kiált rája Ma is használatos, régen meg éppen gyakori szólás ez. Jelentése: mindenféle rosszat ráfog valakire, aljasul rágalmaz valakit, kíméletlenül áskálódik valaki ellen. E szólással találkozunk már Mikes Kelemen leveles könyvében. Egyik levelében írja: „Énnekem kellene kígyót, bókát kiáltanom kédre, mégis kéd ír olyan haragos és tüzes levelet nekem,“ Tudnunk kell, hogy egykor a kígyóban bibliai hatásra a bűn megtestesülését látták, a békát pedig a boszorkányok állatának tekintették. Erre utal, hogy a boszorkányperek tanúsága szerint a boszorkányok békát ettek, és etettek áldozataikkal, rontó szándékkal békát tettek mások fürdővizébe, béka csontjával érintették meg a legényeket, hogy szerelmet gerjesszenek bennük maguk Iránt. Akkoriban gyakran úgy képzelték, hogy a boszorkány sokszor bóka képében végzi el ártó mesterkedését. Tehát, békát kígyót kiáltani valakire, azaz kígyóval, békával vádolni valakit, azt Jelentette a régiek szemében, hogy az illetőt a bűn megtestesítőjének, — és ami ezzel csaknem egyet jelentett — boszorkánynak mondták. Mivel pedig a boszorkányokra kegyetlen kínzás, sót megégetés várt, érthető, hogy kígyót, békát kiáltani valakire ma is súlyos vádaskodást vagy rágalmazást Jelent. Se pénz, se posztó Mintegy három évszázada ezzel a szólásmondással fejezi ki nyelvünk, hogy valaki mindkét remélt haszontól, kedvező esélytől, különböző Jellegű Járandóságaitól elesett, vagy hogy kárba veszett a fáradozása, és nemcsak azt nem érte el, amit remélt, hanem már az sincs meg, ami azelőtt bizonyosnak látszott. E szólás keletkezése következőképp magyarázható: Hajdan bizonyos állami alkalmazottak pénzben és posztóban kapták fizetésüket. Például Mátyás királynak 1471-ben kiállított kiváltságlevele szerint a sóvágóknak minden 100 kivágott sókocka után 10 dénár és 10 rőf posztó járt. A XVI— XVII, században a végvári katonaság illetményeit szerfelett rendetlenül ős hiányosan fizették. Megtörtént, hogy évekig nem kapták meg a katonák a törvényesen járó fizetésüket, azaz nem kaptak se pénzt, se; posztót. Rlmay János, diplomata és költő, Balassi Bálint legkülönb tanítványa ezt írja, a magyar katonaság helyzetéről a XVII. század elején írt „A magyar nemzet romlott állapotáról“ című versében: Se pénz, Jószág mostan II s méltó ám posztó, Nem Indít, hogy szolgálj, II megszükült az osztó, A se oénz, se posztó, tehát eredetileg a török hódoltság korabeli magyar vitézek panaszkodó felsóhajtása volt. Átvitt jelentésű szólássá, a hoppon maradás általánosabb értelmű kifejezéssé akkor vált, amikor már nem a zsold elmaradását panaszolták vele, hanem tágabb értelemben használták, II
