A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-24 / 21. szám
E. PAVLACKA felvétele Optimizmus vegy elidegenedés ? Tozser követelménye kétségtelenül jogos, amikor a fiatalok* tói világfelelősségtudatot kér számon, erre vonatkozó fejtegetése megtámadhatatlan, és őszinte írói felelősségtudatról tanúskodik. Szerintem csupán ennek a világfelelősségtudatnak a fogalmi jelentését kell lényegesen kibővíteni. Nem lehet ugyanis alapmotívuma az atomkatasztrófától való permanens rettegés! Az ember életre született, alaptulajdonsága az élniakarás, a vitalitás, s ez a tulajdonsága a szocialista társadalomban törvényszerűen még csak kiteljesedik. A halál lehetősége csupán alvó ösztöneiben, tudata irracionális világában kísért, ha tudatossá válik és szuverénen félelemmé teljesedik, az embert elemberteleníti, megfosztja emberségétől, állattá süllyeszti. Képtelen emberként élni az állandó halálfélelem súlya alatt, az ilyen emberi élet csak vegetáció, és különösen a fiatal ember számára képtelenség, aki életoptimizmusával hosszú életutat lát még maga előtt. Ez lenne hát a kérdés egyik oldala; a félelemmel teli élet a szocialista emberhez méltatlan. nereg a film... A vásznon jámbor képű szemüveges fiú ér' kezik egy határszéli gazdaságba, brigádmunkára. Már a megérkezése szerencsétlen. Az autóbuszban valaki elcseréli a bőröndjét, gramofonja, messzelátója és egyéb holmija helyett néhány kilő almát és egy kopott zakót talál abban a bőröndben, amit az autóbuszból magával hozott. S ezzel kezdődik az eldurvult és kemény lelkű határmenti emberek számára érthetetlen és gyerekes viselkedése. Kijelenti, bízik, hogy a bőröndjét visszahozza, aki tévedésből elvitte. Naiv hitéért kinevetik és elnevezik „optimistának“, Nagy ó-val, így: Optimista. Minden tette gyámoltalan és nevetséges az „erősek“ szemében, nem győznek mulatni rajta, és ha tehetik, „kitolnak vele“. A lányok azt mondják: „nem ilyennek képzeltünk el egy igazi prágai fiút!“ Kemény életfeltételek, szívós munka és nyers emberek között egy „hibája“ van: bízik az emberekben, bízik az élet erkölcsi értékeiben. Optimista. Körülöttem fiatalok ülnek a mozi székein. Előttem egy fiú és lány, alig tizenhat évesek. Mögöttem szintén fiatal pár, mellettem bakfisok és pelyhedző állú kamaszok. Suttogásukból megtudom, hogy lényegében tetszik nekik a gyámoltalan szemüveges fiú. Rokonszenveznek vele. Ügyetlenségén kuncognak néha, de ét tudják élni vele együtt a „tiszta emberi lélek kalandját,“ és minden tettét helyeslik. Kissé mafla, de rendes fiú... „Az Ezüst-tó kincse“ című nyugatnémet filmre (May Károly regénye alapján készült) hetek óta nem lehet jegyet kapni. A fiatalság hosszú csatárláncba fejlődve, valósággal megrohamozza előadás előtt a pénztárablakot. Ugyanilyen nagy sikere van a Musztángok című amerikai filmnek. (A. Miller — Marilyn Monroe), amely a féktelen emberi szabadság, a hamisítatlan őstermészet és a kendőzetlen, jó értelemben vett őszinte emberi indulatok filmje. A példákat sorolhatnám, de ennyi is efég bizonyításul, hogy ahol tiszta emberi indulatok és férfias cselekedetek kalandjait élheti át, ott a fiatalság jelen van. Ezzel szemben Tőzsér Árpád lapunk 18. számában, Film és életérzés című cikkében érdekes esetet említ. Egy az ifjúságról készített szlovák filmben, egy ankétszerű bemutató keretén belül, ahol a nézők nyilatkozhattak a filmről, éppen az ifjúság nem ismert magára. A filmkockák változó képein twist és Hirosima, csók, szeretkezés és a Föld egy felérobbanó csillaggal való lehetséges összeütközésének tragédiája pereg. Élet és halál dialektikus egységben, egymás mellett. A néző fiatalok tiltakoznak a film fiataljainak életérzése ellen, ők nem azért táncolnak twistet, mert az atomhalál rettenete elől menekülnek“, de azért, mert tavasz van és ők fiatalok! Tőzsér végeredményben azt a következtetést vonja le ebből, hogy társadalomtudatunk fejlődése megállt, nem jutottunk még el a „világfelelősségtudatig“, annak tudatosításáig, hogy az atom-, hidrogén- és kobaltbombák valóban elpusztíthatják a Földet, s ha ez esetleg bekövetkezne, a tragédiáért maga az Ember a felelős. Optimizmus és elidegenedés — mint a modern ember életérzésének két véglete. Az utóbbi években sokat beszélnek az elidegenedésről — már-már divattá vált elidegenedni! S bár jelentését fogalmilag (különösen a szocialista társadalom viszonyai között) eddig még nem tisztázták, tudjuk, hogy valami ilyet jelent: a gépesített és bürokratizált modern társadalom minden lelkiségtől mentes mechanizmusában, az atoffihalál lehetőségének ólomnehéz terhével a vállán, az eltárgyiasult és lelki magányra ítélt ember elidegenedik önmagától és a társadalomtól. Hangsúlyozom, ez lenne az elidegenedés fogalmának a jelentése, más kérdés az, hogy korunk emberére jellemző-e, maradéktalanul igaz-e?. A dolog másik oldala viszont az, hogy az atomkatasztrófa mint világprobléma igenis reális és valós. Napjainkat, sajnos, ennek a realitásnak a tudatában kell leélnünk. Most csak az a kérdés, hogyan? Mert hogy az atomhalálra állandóan nem gondolhatunk (nem is gondolunk!), ez bizonyos, de hogy valahogy nem Is téveszthetjük szem elől, ez pedig életfeltétel és szükségszerűség. A probléma megoldhatatlan paradoxnak tűnik mindaddig, amíg elméletileg pórbáljuk megoldani és megfeledkezünk arról, hogy az emberi gyakorlat úgyis megoldja, kénytelen megoldani, mert az ember közben — él! Ahogy tud, úgy él. Az ember számára azért nem lehetnek megoldhatatlan problémák, mert minden problémát kénytelen megoldani, és előbb-utóbb meg is oldja! Nézzük, hogyan élnek, mit csinálnak korunk fiataljai! A Kultúrny üivot 19. számát lapozva több cikket is találok, amely az ifjúsággal kapcsolatos. J. Noge írja J. Blazková „Jahniatko a grandi“ című könyvéről szóló kritikájában: BlaZková írásaiban gyakran mintha egyenesen illusztrálni akarná meggyőződését, hogy „a mai fiatalság cinizmusa mögött érzékeny lélek és az élet igazi értékei iránti megértés rejtőzik“. Egy másik cikkben L. Machácek, a Komensk? egyetem filozófiai tanszékének hallgatója arról ír, hogy az egyetem filozófia tanárai írásaikkal, gondolataikkal és munkájukkal nem vesznek aktívan részt a társadalmi életben. Miért? Miért nem cikkeznek életünk elméleti jellegű problémáiról? Miért nem felelnek olyan, mindenkit érdeklő kérdésekre, hogy viszonyaink között mi az az elidegenedés?! A harmadik cikk arról számol be, hogy a prágai atomenergiai tanszék hallgatói Cestmir Císaf művelődésügyi miniszterrel találkoztak és problémáikról beszélgettek. Beszéltek a CSISZ munkájának formális voltáról, az előadások túlzsúfoltságáról, a marxizmus előadásmódjának alacsony színvonaláról, a külföldi irodalom hiányáról, az elhelyezések bürokratikus intézésmódjáról. Vagy nézzük a fiatalságot az életbenl Nézzük meg az iskolában, a főiskolákon, a korzón, a mulatókban, a munkahelyeken, a színházakbanl Dolgoznak, szórakoznak, elégedetlenkednek, küzdenek a nehézségekkel, győznek és megalkudnak. Élnek. S az állandó félelemben élő filmhősökkel nem azonosítják magukat. A világfelelősségtudatnak az atomkatasztrófa lehetőségének tudata-csak egyik része. S úgy gondolom, talán nem is a fontosabb része. A másik része viszont az emberi józanságba és erkölcsbe vetett hit, a fensőbbrendű és humanista emberi gondolkozás iránti bizalom. Annak a tudata, hogy az Ember életre született, és*ezért legyőzhetetlen, hogy az emberiség 99,99 százalékának nem érdeke az atomháború és hogy ennek a tudatnak az ember cselekedeteiben kell megnyilvánulnia. Korunk eszményképe a cselekvő ember. Az ifjúságot személyes jó példával, kedvező életfeltételek biztosításával, irodalommal és művészettel arra kell megtanítani — vagy inkább meggyőzni róla —, hogy az élet aktivitást és progresszív humánumot követel az embertől. Tehát sem túlzott és gyerekes optimizmus, sem elidegenedés és magányba menekülés, de tudatosítása a ténynek, hogy az emberek békevágya és ennek az érdekében kifejtett tevékenysége ma reális és hatalmas erő, amely ugyan nem ment fel az atomhalál lehetőségének tudomásulvétele alól, de a permanens félelmet feleslegessé teszi. A probléma mellett talán lehetne még felhozni érveket és ellenérveket, de ha a gondolatmenetet végigvinnénk, mégis csak egyetlen konklúzió maradhatna számunkra: emberül élni csak a saját erőnk és igazunk tudatában lehet, és másképp élni, mint emberül — nem érdemes! DUBA GYULA 9
