A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-17 / 20. szám
Nem jószántából, eltökélten válik hőssé az ember, nem parancsra vagy benső sugallatra, de nem is minden tett bátor, ami annak tűnik, hiszen ügy lehet, hogy nem a bátorság, hanem éppen a félelem tesz azzá, az utolsó pillanatban daccá merevedő életösztön. Az idegek dolga, a hajlamé, a hangulaté, amely úrrá lesz az emberen, néha az eszed sugallja, máskor a szíved. Igen, a szív, amelyet az ember a legpuhábbnak, a legkönnyebben sebezhetőnek vél. Az első vallatásnál nem sikerült megtudnom, hogy mit vallottak be a többiek. Szerencsére társaimmal nem közöltem Paska hadnagy és Mosko nevét, belőlem tüzes harapófogóval sem húzzák ki. Engem külön zárkába tettek, és másnap, vasárnap, nem volt kihallgatás. Hétfőn reggel megbilincselve, rabszállító autóban Besztercebányára vittek. Az úton szigorúan vigyáztak ránk, nehogy beszédbe elegyedjünk. Velem, mint főkolompossal szigorúbban bánták. Magánzárka várt rám, a többieket egy nagy közös zárkába tették. Két nap hagytak így, nem vittek kihallgatásra. Harmadnap hajnalban nagy lárma ugratott talpra. Éjszaka kiszabadították mind a tizenegy foglyot. Kívülről elreteszelték a zárka ócska, rozsdás rácsát, és a foglyok a sötétben elillantak. Az őrizetünkkel megbízott fiatal fegyőrt lefogták, és helyébe egy öreget tettek. Tőle tudtam meg a hajnali nagy futkosás okát. Engem az ő zárkájukkal szembeni kis cellák egyikében őriztek, apró ablakához kívülről emberkéz nem férhetett, azért maradtam tovább fogva. Másnap az öreg megsúgta, hogy a kiszabadítottak közül kilencnek sikerült a szökés, mindjárt átálltak a partizánokhoz, kettő nem járt szerencsével, és most lakat alatt vannak. Az öreg fegyőr rokonszenvezett velünk, cigarettát és újságokat hozott, leveleinket kicsempészte. Más fegyőrök is megteszik egy kis pénzért, a kintiek hálájáért, a mi veteránunk önzetlenül tartotta köztünk és a külvilág közt a kapcsolatot, hozta a friss híreket, az ajtó figyelőnyílásáról napjában többször is félrotolta a redőnyt, hogy vastag basszushangján valami újságot eldörmögjön. Mindez a normandiai partraszállás idejében történt; a kinti világ ideges, feszült hangulata áttört a fogda salétromfoltos falain, és alaposan izgalomba hozott engem is. Izgalmamat csak fokozta, hogy kihallgatásunk váratlanul abbamaradt. Jő jel ez számunkra vagy rosse — találgattam. Én ezt azzal magyaráztam, hogy nincs szükség további nyomozásra, a bűnösségünk ránkbizonyult, így hát rövidesen katonai bíróság elé állítanak. Kesergésre azért nincs ok, bíztattam társaimat a sétánál, se kötél, se golyó nem vár ránk, legfeljebb tíz évi fegyházat sóznak a nyakunkba a partizánok támogatásáért. Tíz év, uramisten, egy örökkévalóság! Mire kikerülök, kifacsart vénember leszek. De hát örökké nem tart a háború és ha úgy ér véget, ahogy hiszem, a mi raboskodásunknak is vége. Elhallgattam a többiek előtt, amitől tartottam, hogy ítélet nélkül bármikor elhurcolhatnak minket a Reichba kényszermunkára, és ott akkor nyírnak ki, amikor kedvük támad rá. Benn jártunk már a nyárban, és rólunk mintha megfeledkeztek volna. Talán titkos pártfongőnk akadt kint, aki az Iratainkat valahol elfektette és a maga módján szabotált, megakadályozta elítéltetésünket. Raboskodtam tovább, nappal fulladozva a nagy hőségtől, öt kurta lépéssel ezerszer is végigmérve a kis cella hosszát, türelmetlenül várva a félórás sétaidőt, az ebéd híg levesét és ízetlen kásáját. Éjszaka vékonyka takaróm alatt nehéz álmok gyötörtek. A kemény fekhelyet hamar megszoktam, de nem a rengeteg férget, tetűt és poloskát; csípésüktől felhólyagzott a bőröm, belül még iszonyúan rágott a gond, mit hoz a holnap és mi van otthon az enyéimmel, eljutott-e hozzájuk az üzenetem: kiszabadulok hamar, miattam ne aggódjanak. Félig ébrenlétben, félig álomban anyám síró panaszát hallottam: jaj, fiam, mibe keveredtél olyan könnyelműen? Könnyelműség volt! Nem, anyám, így kellett lenniel Papánek bácsi, a foglárunk, hét felé hozta be mindig a csajka feketekávét és a napi kenyéradagot. Az éjszakák kínosan múló órái után *z az ételosztás, a reggeli tisztálkodás meg a kibli kihordása egy kis változatosságot jelentett egyhangú életemben. Izgalommal vártam, mikor hangzanak fel a folyosón a fegyőr csoszszanő léptei, s mikor csikordul meg a zár. Az ételnél talán még fontosabb volt, hogy ilyenkor szóba elegydhettem az öreggel. Néha percekig is maradt, úgy tett, mintha a cella rendjét vizsgálná, és közben mindig odavetett valami friss hírt, amin aztán egésznap rágódhattam. A legszívesebben Illaváről beszélt, kerek húsz esztendeig fegyőrösködött súlyosan elítéltek között, míg csúzos gerince miatt kiszuperálták, majd veteránként itt újra szolgálatba vették. Ebben az átkozott egyhangúságban kellett a szó, mint éhesnek a kenyér, bennem figyelmes hallgatóra talált akkor is, ha illavai szolgálatát emlegette. Egy nap szokatlanul sötét képpel tette elém a csajkát. — Mi újság, Papánek úr? — tettem fel a szokott kérdést. Csak nem bántotta éjszaka a csúz, hogy olyan borús? — Izgulnak a fejesek. Mindig baj szokott lenni, ha zabosak. — Miféle baj? — nógattam az öreget. Papánek bácsi kicsit méltatlankodva végigmért, és mintha elfelejtette volna, hogy ő volt a kezdeményező, haragosan rámszólt: — Maga túlságosan kíváncsi, fiatalember! — Ne haragudjon rám, Papánek úr, de ha az ember így él hetek óta .., A szavamba vágott: — Tudom én, hogy nem gyöngyélef. Volt a kezem alatt elég életfogytiglani. Türelmes és türelmetlen, de miqd megtanulta, hogy nekik a holnap is csak olyan nap lesz, mint a mai. Már attól féltem, hogy megint valami lllavai adomával szórakoztat és nem. keríthetem a beszéd sorát az említett „bajra“. Ekkor váratlanul ő maga kanyarodott vissza. — Ogy fest a dolog, hogy a németek megszállnak minket. Az egész országot! Mire volna az jó? Hiszen a háború kezdete óta ők itt a hangadók. Tiszta szemfényvesztés az állam függetlensége, önálló léte. Csak a vak nem látja, hogy Tiso plébános úr, a köztársaság feje csak azt teheti, amit Hitler és Karmasin űr, a helytartója, jónak lát. Vagy annyira rosszabbodott a hadihelyzet, hogy német tankok, tigrisek és páncélöklök kellenek — teljes katonai megszállás? Papánek bácsi a vállát vonogatta. A hadihelyzet nem a legrózsásabb, de azt írják, hogy nemsokára bevetik az új fegyvereket, és egyszeriben minden a javukra fordul. Miféle új fegyverekről fecseg az öreg?, S hogy a Londont pusztító szárnyas bombákon is túltesznek? Keserves dolog volt elzárva a külvilágtól ezekről a szörnyű fegyverekről hallani. Hittem is, meg nem is az öreg híreinek, felkavartak és elrémítettek. Ha bejön az a fegyveres horda, akkor vége a „gyöngyéletemnek“, vagy elítélnek hirtelen, vagy ami még rosszabb, valami bányába, fogolytáborba hurcolnak és onnan nincs többé szabadulás. Másnap reggel késett az öreg. Öra nélkül is érzékeltem az időt a fényből, ahogy pirkadatkor lassan megvörösödött a parányi ablakkeret, aztán egy gyönge fénysugár a szemközti fal közepéig, az ajtó kulcsáig merészkedett — lejjebb nem jutott, majd délután lassan feljebb hágott a bolthajtáson. Papánek bácsi csosszanő léptei helyett hirtelen egy csattanó sortűz ütötte meg a fülemet. Utána még egy, és erről már tévedhetetlenül megállapítottam, hogy nehéz géppuska kelepei. A katonai lövölde irányából hangzott; gyakorlatoznak a fiúk, jó dolguk van, a fene a bélüket, szidtam őket magamban, én meg itt várom türelmetlenül a reggeli kávémat meg az öreg híreit a kinti világból. Megkezdtem reggeli sétámat. De nehezen jön Papánek bácsi a konyháról; megeresztek ma egy kis tréfát, ha jókedvében találom. Ismét egy sorozat, s ez már oly élesen csattant, hogy megremegtem izgalmamban. Ez nem lehet gyakorlatozás, valahol Itt a városban, a házak közt lövöldözne^. Német csapat tört volna be hirtelenében és a katonaság ellenállna? Lehetetlen! Ki merné a Wehrmacht gépkocsizó osztagait feltartóztatni?! De ha nem németek, akkor csak partizánok lehetnek! A vérem lángot vetett. Le kellett ülnöni a priccsre, hogy elcsitítsam reszketésemet. Magam elé képzeltem a rohamot, ahogy áradatként, sebesen lezúdulnak a hegyek felől, magasra emelt fegyverrel a kezükben, s mindenkit elsöpörnek az útjukból; piros az orcájuk, ég a nagyszerű pillanat forróságátőll Rohanni, rohanni, dobbant meg a lábam és ugrani, kiáltani akartam, biztatni őket: siessetek, iramodjatok, zúzzátok szét a zárakat, törjetek be minden börtönajtőt, szabadítsatok ki engem is, szabadítsátok fel az egész világot!. Ám hirtelen csend lett, kijózanító, fagyos csend, s én megrémültem, hogy néni sikerült a rajtaütés, visszavetették őket és magamban átkozódtam, kik adhattak erre botor fejjel parancsot, kinek nem kell a tőlük kínált szabadság? A csalódás és kétségbeesés oly gyöngévé tett, hogy sírva fakadtam. Az vessen rám követ a gyengeségemért, aki sohase várt valami nagyra, ami egy égész élet sorsát eldönti, és hirtelen magára marad, belezuhan a kárhozatba, nincs számára menekvés, 12
