A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-17 / 20. szám
13 Nem tudom, meddig tartott a gyötrelmes némaság, egyszerre több lövés csattant oly élesen, mintha közvetlenül a szomszédságban, a fogház falain belül folyna a harc. Már nem törtem a fejem, miféle fegyverből lőttek, karabélyból-e vagy golyószórőból, a fontos csak az volt, hogy itt vannak a közelemben, és én nem maradhatok tovább tétlenül. Megragadtam a vízzel félig telt bádogkancsót, és nagy erővel odavágtam az ajtóhoz. Aztán vadul dörömbölni kezdtem. Amivel számoltam, be is következett. A reggeli kávéval késlekedő öreg most nem csoszogva, de sietve jött; felrántotta a kémlelőnyílás reteszét, és mert engem nem látott — szorosan a falhoz lapultam — megfordította a kulcsot a zárban. Alig nyílt egy résnyire az ajtó, felrántottam, csaknem kitéptem a kezéből. Nehéz mozgásű, kövér jmber volt, és ügyetlen is, nem esett nehezemre úgy nekimenni, hogy még a pisztolyát Is kiránthattam az övéből, mielőtt védekezni tudott volna. Azzal azonban nem számoltam, hogy a folyosó közepébe falazott rácsozat ajtaja csukva lesz. Az öreg az évtizedes szolgálat beléidegzett szokásával bezárta, mielőtt cellámhoz futott. Most ott áltam a bezárt folyosón fegyveresen, mégis védtelenül, mert az ajtón a fegyőr segítsége nélkül ki nem jutok. — Nyissa ki, öreg! — kiáltottam rá, és felemeltem a pisztolyt. — Nem nyitom én, fiam — mondta az öreg olyan csöndesen, a fogai közt szűrve a szót, mintha elkészült volna rá, hogy nem enged, inkább ott hal meg a kezemtől a folyosó kőkockáin. — Ha istent ismer, Papánek bácsi, nyissa ki! — könyörögtem. Közelebb jött, és elszántan végigmért. 1 — Hát csak lőj le, ölj meg, te bitang! 1 Leejtettem a lövésre emelt karomat. Hiába, nem termettem arra, hogy ilyen 1 áron, egy ártatlan ember élete árán sza- : baduljak. s Talán az első megveszekedett pillanat- i ban, amikor a vér elöntötte a fejemet és 1 nem voltam ura önmagámnak, abban a t halálos öntudatlanságban megöltem volna, i de az a vad indulatosság már elviharzott, c és újra józan voltam. — Papánek bácsi, könyörgök, nyissa ki 1 az ajtót! — rimánkodtam. 1 Az öreg fegyőr megérezhette, hogy fegy- i vertei nül is ő kerekedett felül. í — Add vissza a pisztolyomat és eredj vissza a celládba — szólt rám. Lehetetlen felszólítás volt. — Nem! — Szavamat adom, nem teszek jelentést. Megígérem, nem lesz semmi bajod. Elhittem neki, hogy nem kever bajba, de nem mozdultam a helyemről, és tovább könyörögtem. — Ha kienged, magát nem büntetik meg... Védekezhet, hogy fegyverrel kényszerítettem. Az öreg komoran, leszegett fejjel hallgatott, és én megértettem, hogy lehetetlent kívánok, inkább meghal, de nem tesz olyat, amit tilt a szolgálati szabályzat. Az alkunk megakadt. A folyosó másik végében egy civilruhás jelent meg két partizánnal. Hogy partizánok voltak és nem a helyőrség katonái, azt egyenruhájuk ellenére az arcukról, a szabad ember széles mozdulatairól olvastam le. — Nyiss ajtót! — kiáltott rám az egyik egyenruhás oroszul. Megértettem és vadul rángatni kezdtem a rácsokat. — Lépj hátra! — szólt rám újra, és hogy nem értettem, a másik szlovákul megismételte. Alig tettem eleget a parancsnak, az orosz golyószóróval szétlőtte a zárat és belökte az ajtót. Mind a hárman beljebb jöttek, — Hol az a Takács?. — kérdezte ekkc az orosz. — Én vagyok — csodálkoztam rá. A kezét nyújtotta. Zömök törzsű, ere ember volt, borotvált arca ragyogott, fi mesen villanó szeméből áradt a fény - vagy csak én éreztem abban a boldog pil lanatban, hogy úgy áll előttem, mint szentírás arkangyala suhogó lángpallossa Megmondta a nevét is, de abban a nag izgalomban nem jegyeztem meg, csak ké sőbb, amikor ismét hallottam, vésődött fe Iejthetetlenül az eszembe: Riabikinnek hív ták, Szergej Ivánovics Riabikinnek. Az orosz meglátta kezemben a pisztolyt és csodálkozva kérdezte, hogyan kerül hozzám. Az öreg fegyőrre mutattam. Tőle vettem el. Papánek bácsi meredten állt előttünk' mintha parancs nélkül nem tudna mozdul ni, én vettem ki kezéből a kulcscsomót é: sorra nyitottam kj a cellákat. Pillanatok alatt tele lett a folyosó. Elképedtem, hogy mennyi a szökevény, a katonai szabály ellen vétkező és ítéletet váré bűnös. Vitték a kevés motyójukat és leszaladtál az udvarra. Lejöttem aztán én Is Papánek bácsi piszolyával a kezemben. Riabikin meglátott ?s magához intett. — Tovaris, te velem jössz — mondta mo;olyogva és én azt úgy vettem, mint egy égvárt parancsot. Augusztus 28-án történt, a Felkelés hajialán. feltámadott a tenger Csaknem két évtized telt el azóta, hogy lörtönöm ajtaja kinyílt és a partizánok :özé álltam. Most, hogy emlékeim közt kutatok, a Izsgálődás elgondolkoztat. Húsz év hoszzú idő, az emlékek seprője és ocsúja zükségképpen áthull a rostán. De nem ; volna értelme, hogy sokszor elmondott ányeket ismételjek; úgy érzem, csak olyan olgokat szabad elmondanom, amelyeknek iáig érő tanulságai vannak, s nem árt két papírra vetni. Nem keresek önigazolást, hogy elmondassam: hű maradtam önmagamhoz. Ez evés volna, és így nem is Igaz, hiszen lég csak a legelején álltam annak a nagy tnak, amelyet meg kellett járnom, hogy SZIROTYÁK DEZSŐ RAJZA > r önmagamnoz jussak. Nem vállalkozom ar* ra sem, hogy az elmúlt évekről afféle történelmi áttekintést adjak; ez nem az én i feladatom, nem is futná emlékeimből, él■ menyeim apró forgácsaiból. Megfesteni a nagy freskót, megkeresni az összefüggéseket, felfedni a történtek rugóit — ez a búvárok, történelemtudósok feladata. Én csupáA egy részét láttam a nagy egésznek, ami a közelmúlt nagy tanulsága, holnap már történelem és egy kissé legenda is. Irtózom a nagy szavaktól, s most úgy érzem, hogy akaratlanul fellengős leszek* pedig nagyon egyszerű szavakkal szeretném elmondani, hogy akkor, két évtizeddel ezelőtt nem egy fajtámbeli akadt, aki ahhoz az alapzathoz, amelyen mai életünk rendületlenül áll, a téglákat összekötő oltott mészként az életét adta, a vérével tette sziklaszilárddá a fundamentumot. így hát azok nevében folytatom ezt az írást, akik visszapillantani és szólni nem tudnak többé. ☆ Riabikinnal együtt mentem a kaszárnyába, és itt a fogságtól alaposan megviseli gönceim helyett vadonatúj egyenruhád pompás csizmát kaptam, s hogy felszerelésem teljes legyen, még puskát is, tenyérbe simuló könnyű karolinkát, amilyennel a zsandárok járnak. Jöttek a többiek utánunk, és mind kiválaszthatta a kedvére valót, testére szabott zubbonyt, kényelmes és nem lötyögős, foltos fllepfi nadrágot meg paszentos lábbelit. A vételezésnél csak hüledezett az elgyávult tintásujjú altiszt, és nem mert volna ordibálni: — Vidd és eredj a fenébel '(Folytatjuk)]
