A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-05-10 / 19. szám

— Ez most nem fontos — felelte a ci­vilruhás tiszt, nem rendreutasítón, csak mintha nem akarná valami lényegtelen dologgal húzni az időt. Azért szólítottalak meg, mert mindent tudunk rólad és bízunk benned. Ez még nagyobb csodálatba ejtett; hoz­zám, a magyar fiúhoz van bizalma, őr­mester barátomban nincs? Lackovics más anyagból van gyúrva, mint én, az apja nagy hllnkás, szívvel-lélekkel szolgálja ezt a rendet, sztaroszta, bírája a falunak, szóval afféle falusi potentát, és hát az al­ma nem esik messze a fájától. Én már ab­ban .a zsidóházban megkaptam az első leckét, tudom mi fán terem a fasizmus, milyen mérges tályog az ember és az ál­lam az egész világ testén. A bőröm alatt, a véremben a csontomban az ellenmérge, de ha meddőn ott marad, idővel engem marna szét, mint a bélpoklosság. Ideje, hogy mozduljak én is, cselekedni merjek. így mondta, nagyon egyszerűen és oly erővel, hogy minden szava bennem ma­radt, és emlékezetembe vésődtek kimért, széles mozdulatai Is. Ilyennek képzeltem el a vezetőket, ilyen sodró, magával ra­gadó tetterőtől duzzadó férfias jellemnek. Azt hittem, a következő pillanatban fel­szólít, hogy kövessem őt, azonnal indul­jak vele a hegyekbe, a partizánok közé. Május volt, és mi tudtuk — nem lehe­tett titokban tartani előttünk —, hogy túl a Vágón, a Fehér-Kárpátokban és itt is, a folyó bal partján partizánok tevékeny­kednek — talán még szervezetlenül és hiányos felszereléssel, de eltökéltek, hogy az első parancsszóra apró akcióik helyett támadást indítsanak. Nem volt pontos el­képzelésem ezekről az akciókról, bizo­nyára a front ellátásában keltenek za­vart, vonatokat siklatnak ki, pályatesteket rongálnak meg, foglyokat szabadítanak ki az SS-legények és a Hlinka gárdista ké­szenléti osztagának a karmaiból. Harci feladat ez is, veszélyes vállalkozás, az elfogottra kínvallatás és akasztófa vár, de ez engem nem riasztott, nem tartha­tott vissza, egyetlen szavára követtem vol­na Simkót. Hívás helyett más történt. Almomban sem hittem volna, hogy ez megeshet ve­lem. Simkó magyarázni kezdte, milyen munkára szemeltek ki. Szükségük van egyenruhára és lábbelire, a hegyekben még hűvösek az éjszakák, takarók is kellenek. De mindennél fontosabb hogy fegyverek­hez jussanak. Elképedtem az első pillanatban, olyan lehetetlennek látszott, hogy a kívánt meg­­| szerzésében a segítségükre lehessek. A rak­­j tárt erős őrség strázsálja, a közelébe se férhetek. Mégha a kulcsát meg is kapa­rintanám, mire mennék egymagám? . —' Szerezz társakat! Mások is torkig vannak már ezzel a ludák-uralommal — mondta Simkó, és megnevezett egy sza­­kászvezetőt. — Kocsisban megbízhatsz. Megmondhatod neki, hogy én küldtelek hozzá. Ketten fogjatok neki a szervezke­désnek. Elhallgatott és soká fürkészett, mintha most vette volna fontolóra, hogy min­denbe beavasson. — Tudnod kell, hogy a bőrödet viszed a vásárra. Ha nincs ínyedre a dolog, meg­mondhatod. Szemrehányón pillantottam rá. Azt ál­lította, hogy ismer, mégis gyávának tart? — Rendben van. Csak a magam lelki­ismeretét akartam megnyugtatni... Pálka hadnagy és Noszko őrmester a mi embe­reink. Először velük beszélj. Ok majd el­igazítják, amire szükség lesz. Büszkeség fogott el, hogy Simkó engem szemelt ki, pedig — úgy hittem — tiszt­­társaival könnyebben megegyezhetett vol­na. Csak később értettem meg, hogy így volt helyesebb. Alulról, a legénység olda­láról kellett elindulnia a kezdeményezés­nek. Pálkáék csak azután Intézkedhettek, amikor már biztosak voltak afelől, hogy elég kéz akad a terv végrehajtásához. Elbúcsúztunk és visszamentem Lackovi­­csért. Egyedül találtam. Felkészültem rá, hogy faggatni fog: félóra hosszat mi dol­gom volt azzal a gyanús civillel? — Az én szimatom nem csal, biztosan partizán volt — mondta nagy határozott­sággal. Ráhagytam, csak annyit tettem hozzá, hogy verbuvált, és azt akarta, hogy őt is rábeszéljem, kövessük együtt. — Miért nem hívtál oda? A szemébe néz­tem volna a gazembernek! — Azt megtehetted volna a kávéházban is. Laczkovics a fogát szívta; láttam rajta, hogy dühös és hergelődni akar velem. — Te talán elmentél volna vele? Ami­lyennek ismerlek, a buta fejeddel ráálltál volna, ha én nem vagyok itt. — Érted jöttem, Ez neked nem elég? így vetettem véget a vitának, de Lacz­kovics békétlen maradt, aligha elégítette ki kurtán odavetett válaszom. Visszamentünk a laktanyába, és-mind­járt lefeküdtünk. Én egy szemhunyást sem aludtam azon az éjszakán, annyira izgatott a kapott megbízatás. Hajnalban felkeltem és óvatosan, nehogy zajt csapjak és felébresszem alvó szomszédaimat, ma­gamra kaptam ruhámat. A napiparancs szerint ma éjszaka éppen Pálka hadnagy a helyőrség tiszti ügyele­tese; ha szerencsém van, éjszakai körútja után a boltozatos kapualjból nyíló ügyele­tes szobában találom. Nem szabad této­váznom, ilyen alkalom ritkán adódik, hogy feltűnés nélkül négyszemközt beszélhes­sek vele. Kopogtam az ajtón, és beléptem a te­nyérnyi, kamraszerű szobába. Pálka felöl­tözve ült az asztal mellett és egy agyon­lapozott könyvet olvasott. Derékszíja a pisztolytáskával a kis villanylámpa mellett — a keze ügyében. Szabályszerűen jelentkeztem, és enge­­delmet kértem, hogy beszélhessek vele. Hangomban és tekintetemben lehetett va­lami, talán a nehezen palástolt izgalom parázslott benne, hogy Pálka hadnagy intett, lépjek közelebb. — Mi baj, őrvezető? — pillantott rám kíváncsian, és mintha sejtette volna szo­katlan jelentkezésem célját, halkan meg­kérdezte: — Valaki küldött? ' — Igenis, hadnagy úr.,. Simkó főhad­nagy úr szólított fel... Tovább nem mondhattam. Pálka jobbjá­nak két ujját az ajka elé emelte. ír- Többé nevet ne emelgessünk!, Feleslegesnek tartottam ezt a nagy elő­vigyázatosságot, hiszen egy hang nem szűrődhet át a méteres öreg falakon, de úgy lehet, hogy konspirációnak, az illegá­lis munkának vannak íratlan, előttem még ismeretlen szabályai, s ezek már engem is köteleznek. Elmondtam mindent, amit Simkó főhad­nagy rám bízott, és Pálka szótlanul végig­hallgatott. Fiatalos arcán, a homlokán elmélyültek a ráncok, úgy figyelt, percek alatt szinte évekkel öregedett. — Tisztában vagy vele, mi most a te­endő? — kérdezte, amint befejeztem be-! számolómat. — Legalább körül kell néznem, kiket toborozhatok magam mellé. így gondolta a főhadnagy űr is. — HelyesI Fontos, hogy hamarosan megtaláld a megfelelő embereket — mond­ta Pálka beleegyezően, és óvatosságra in­tett. Az idő nekünk dolgozik, az ukrán fronton rosszul áll a Wehrmacht, egyre „rövidítik“ a harcvonalat, délen, olasz földön is jő a hadi helyzet, csak az a baj, hogy nyugaton késik a megígért partra­szállás. Nem mondott újdonságokat, ismertem a frontok igazi állását, a megváltozott erő­viszonyokat, ha nem is volt alkalmam a moszkvai vagy a londoni rádió híreit meg­hallgatni. Mindig akadt valaki köztünk, aki ismerősnél, barátnál elcsípett egy-egy; adást; a legszigorúbb fegyelmezés sem akadályozhatta meg, hogy a hírek hol tit­kon, hol egészen nyíltan szét ne fussanak', mint viharos szelek idején a zsindelytetők­re dobott tűz. Most mintha más színezete volna a hí­reknek, megnőtt a jelentőségük, hogy] Pálkától hallottam őket. És egyszerre le­omlottak köztünk a válaszfalak, egyforma sors várt ránk: a szolgaság nyűge, ha a fasizmus kerekedik felül, a szabad életé, ha a Herrenvolk alul marad. Nem volt különösebb elképzelésem róla, mit jelent és mit hozhat számomra a „sza­bad élet“, ösztönösen csak azt éreztem, hogy koporsószöge a szegénységnek, szol­gaságnak, nem lehetnek benne megalá­zónak és kiszolgáltatottak. így elmondva milyen egyszerű és termé­szetes, nem elérhetetlen ábránd, amif évszázadok óta kerget az ember, és ezrek', milliók életét áldozza érte. Vajon áldozat leszek-e én is ebben a meg nem szűnő, ádáz harcban, vagy megmaradok, szeren-12

Next

/
Thumbnails
Contents