A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-03 / 18. szám
a fegyveres készültséget, de Lackovics visszatette tokjába pisztolyát és csak anynyit mondott: — Mára doszt! Fenn a félemeleten, a kávéház előcsarnokában levettük zubbonyunk ujjáról a karszalagot; revolverünket a kenyérzsákunkba rejtettük, és beléptünk a forgóajtón. Benn nagy volt a zsivaj, az italos lárma. A tükrök és csillárok ragyogása valósággal megvakított. Festett szemöldökű, selyemruhás nők pezsgőztek nyárias eleganciával öltözött nagypénzű flcsúrokkal, fiatal tisztekkel. Megböktem Lackovicsot: nézd, ezek aztán teli marékkai szórják a frissen szerzett bankókatl Lackovics csak legyintett: — Zsidó vagyon, zsíros állami hivatal. Fene a bélükbe! Szólt a cigányzene, valamivel harsányabban, mint az angol keringőhöz illett volna; a zsúfolt táncparketten nem is keringőztek, csak lágy ütemben, egymáshoz préselődve ringtak, hullámoztak a párok. Az egyik buzgón szaladgáló pincér egy szabad kis asztal felé terelt. Lackovics egy üveg bort és két feketét rendelt, az én zsoldomból erre nem futotta; Lackovicsnak minden elsején jött pénzesutalványa, hát nem garaskodott. — Táncolunk mi is egyet — biztatott, én meg válaszképpen az oldalába böktem. Két zöldruhás erdész féle úr borozgatott a közelünkben, egy nyírott bajuszos, szőke fiatalemberrel; oly egyenes derékkal, szinte feszes vigyázban ültek, hogy civilruhába bújt tiszteknek néztem őket. Mi lesz, ha odalépnek az asztalunkhoz és igazoltatnak, miféle jogon kérünk részt ebből az űrimuriból? — Annyi baj legyen! — legyintett Lackovics. — Itt nem lesz botrány. Ha kihallgatásra küldenek, ráérek holnap lógatni a fejem. Táncosnőnk rögtön akadt; a cigányképű, sudár termetű Lackovics szemrevaló legény volt, rajtam is pompásán feszült a zubbony, nem dicskevésből írom, de jól festettem én is, megakadhatott rajtunk a nők szeme, kivált az olyanoké, akik már belekóstoltak a szerelembe. Keringőztünk, polkáztunk, a csárdást is jártuk, ahogy a cigány sorfa húzta a talp alá valót. Testem éhesen'kívánta az ingerlő, friss Izgalmat. A ringás és keringés, a nők erősen parfümözött bőre, a hajukból áradó illat és ruhájuk síkos selyme fela vérem. Egy lilabársonyruhás csinos asszony tánc közben a fülembe súgta házszámát; könnyű fejben tartani, itt van a közelben, a Vár alatt. Váralja negyven, tiem téveszthetem el, szép sárga ház, hármat csöngessek, ő maga jön ajtót nyitni, szívesen lát vendégül uzsonnára meg vacsorára is, ha nem köt a szolgálat. így hát némi, kaland is ígérkezett holnapra. Nem kérdeztem, özvegy-e vagy elvált asszony, nem mondtam igent, csak bólintottam, és arra a lilaruhás a vállamhoz szorította fürtös fejét, kacéran és csábítóan, hogy ezzel is jelezze, puhára van főzve, ahogy mi ezt katonai zsargonban mondani szoktuk. A tánc Lackovicsot is tűzbe hozta, talán neki is hasonló kalandja akadt; még egy üveggel akart .rendelni, de nem engedtem. Hamarosan itt a záróra, jobb lesz, ha korábban szedelözködünk. Szerencsére a gyanús civilek eltűntek a szomszédságunkból, felesleges volt begyulladni. Kint az előcsarnokban "majd a földbe gyökeredzett a lábam. Félreértésről szó sem lehetett, a két zöldruhás ott várt ránk, az egyik mindjárt közelebb is jött, és nagy meglepetésemre a nevemen szólított: — Gyere csak, Takács, beszédem van veled. Rávillant a szemem Lackovicsra, gyere velem, őrmester, pácban vagyok. Emberem mintha megsejtette volna a hívást, a vállamra tette a kezét: — A barátodra nincs szükségem. Csak rád tartozik a dolog. Előre mentem vele a teljesen kihalt, rosszul megvilágított utcán, a másik civil hátramaradt Lackoviccsal. Ez is furcsa volt, mintha előre megbeszélték volna. Egy sötét mellékutca felé vezetett, és mikor senkit sem látott a közelünkben, megállt és megkínált egy cigarettával. — Simkó főhadnagy vagyok — kezdte« ■— Talán már hallottad is a nevemet? — Hallottam, főhadnagy úr. — A napiparancsban, vagy másoktól? Jó az emlékezőtehetségem, felfigyeltem a nevére, amikor a napiparancsban felolvasták. Nem mindennapi eset, hogy egy tisztet a felsorakoztatott legénység előtt szökevénynek bélyegezzenek, és még furcsább volt, hogy felszólítottak, tartóztassuk le, ha valahol rábukkannánk. Ostoba felszólítás volt; melyik közkatona vagy altiszt merne ilyet tenni, ha fel is ismerné? / Nem ment a fejembe, egyszerűen nem értettem, miért tartják szökevénynek, amikor itt sétál a városban, bemerészkedik a kávéházba, azzal a másik ismeretlennel, és nem fél, hogy a mulatozók közül valaki felismeri. Nem volt álszakálla, sötét szemüveget sem tett az orra nyergére, ahogy ezt az izgalmas detektívregények és kémtörténetek előírják. Különös, hogy ilyen nagy biztonságban érezte magát, vagy talán fegyvert ragadott volna, ha közrefogják és rátámadnak? Hirtelen eszembe villant az a néhány szófoszlány, ami abban a nagy kávéházi lármában megütötte a fülemet. Lágyabban és dallamosabban csengett, mint a szlovák beszéd. Talán orosz volt az a magas sző^e, a határon átszökött tiszt vagy ejtőernyős partizán? Légy óvatos, Feri, húztam be a nyakamat, és felnéztem a jól megtermett clvilruhás főhadnagyra. Én a sem vagyok éppenséggel törpe, de az a £1 Simkó egy fejjel nőtt fölém; beszéd köz- 2 ben fel kellett rá tekintenem. S így abban «a a kapcsolatban, amely köztünk hirtelen n támadt, óhatatlanul én kaptam az alárenq delt, ő meg a parancsoszté szerepét. — Honnan ismeri, főhadnagy úr, a ne'gj vemet? — ebbe a kérdésbe tömörült minq den, ami bennem kavargott.- K <o /Folytatjuk) 13
