A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-05-03 / 18. szám

ŰRI VIKTOR n egényem folytatásokban közlésre kerülő fejezetei, melyeknek története a Szlovák Nemzeti Felkelés idején játszódik le, egy időtartamában is nagyobbszabású életkrCnika önmagában megálló, zárt részének mondható. Hőse, Takács Ferenc, az írói képzelet szülötte, de életének itt ábrázolt sok epizódja a valóságot tükrözőn hiteles: a felkelés rokkanttá lett hősének, J. K.-nak önéletrajzi feljegyzéseire támaszkodik. Valóságos események, konkrét adatok — mint partizánná válásának, bebörtönzésének némely külső körülménye, harca a hegyekben, szerepe a felkelésben és megsebesülése — keverődnek képzelet­szülte történésekkel, s ugyanígy költött személyek élőkkel, ahogy ezt az életadta nyersanyag regényes megformálása követeli. A szovjet tisztek, szovjet partizánok kivételével költött névvel szerepel a re­gény minden alakja, ak:r jellemükben, érzés- és gondolatvilágukban ugyanúgy költöttek, mint Takács, de szerepük a felkelésben és tetteik a valóság hitelére tarthatnak igényt. ■ E. V. így kezdődött Katonai szolgálatom első esztendejéne: végén egy éjjeli gyakorlat alkalmával je gesvízű patakon gázoltunk át. Máskor me; sem kottyant az ilyen hideg fürdő, de mos megártott, hogy alaposabban meg ner szárítkoztam és úgy vettem át hajnalbai a napos ügyeletet. Másnap hol a hideg leli hol meg égett testem minden porcikája az orvosi rendelőben már csak támolyog tam, negyven fölé szökött a lázam. Kétoldali tüdőgyulladást állapította! meg. Ezt aztán csúnyán kifogtam, életem ben először nyomtam a kórházi ágyat nyugtalan természetem sehogy sem tudót megbarátkozni a fertőtlenítőktől bűzlő huzatos hodállyal. Untatott a sok fekvés a tétlenség, a betegek örökké egyformt panasza Baj, valóságos tstencsapása, hogy az a jeges fürdő betegágyba rakott; a ka tonai életnek nem voltam a raiongója, de még mindig jobb volt, mint ez az ispotály: egyhangú élet. Más a helyemben örült volna, hogy jc koszton kedvére lázárkodhat, nem nyomja vállát a hátizsák meg a géppuska terhe, engem türelmetlenné tett, szabadulni sze­rettem volna, mihamarább visszajutni a laktanyába. Egy vizitnél jelentkeztem is, hogyi egész­séges vagyok, küldjenek vissza Az ezredfes megkopogtatott, végigcsinálta velem a szo­kott procedúrát, aztán feltolta pápaszemét a homlokára, és ingerülten rámszólt: — Mit ugrálsz! Azt akarod, hogy tüdő­bajt kapj és holnapután a föld alá tegye­nek? Mielőtt tovább lépett a másik ágyhoz, csöndesebben hozzátette: — Az ilyen fiatalt hamar elviszi az ör­dög! jobb lesz. ha ránk bízod magad és nem legénykedsz Röntgenre küldött. Igaza volt, a tüdőcsú­csokon foltok maradtak Kevéssel utána útiparanccsal harmadmagammal a Tátrába vonatoztam. Szabadulás helyett újabb tét: lenség a katonai szanatóriumban, még több fekvés, amit még elviselhetetlenebbé tett az a gondolat, hogy nem vagyok ko­moly beteg, semmi szükség erre a végnél­­küll ápolásra. Aztán egy nap már nem nyűgösködtem többé, hirtelen megbarátkoztam a helyzet­tel. nem mintha a havasi táf szépsége meg­fogott volna, mintha az alföldi síkhoz, kút­­ágashoz, végeláthatatlan gabonatáblákhoz szokott szemem örömét Telné az égnek meredő kopár sziklákban, fenyőborította hegyekben. Hírt kaptunk, hogy ezredünk minden ép­kézláb embere elindult. Ukrajnán át Fe­héroroszországba rendet teremteni a pai tizánokkal. Tavaly a kiképzés mentett mej hogy beosszanak a Rosztov körül és Kaukázusban harcoló gyors hadosztályt most meg ez a tüdőcsúcshurut, ártatlanná hitt nyavalyám fogott itt. Kezdtem már é is eltúlozni a bajomat, s mint a többié! én is mesterkedtem, hogy a hőmérő h ganyszála egy két tizeddel többet muta; son. Az egyik szobatársam oktatgatott, é én jó tanítványnak bizonyultam Egyetle ízem sem kívánta, hogy orosz falvak fel gyújtásában, partizánoknak mondott ag gastyánok gyereklányok, terhes anyák ki végzésében részem legyen; hallottunk ei ről eleget, titkos csatornákon jött, ömlőt a rendcsinálás minden szörnyűségéne híre. Hajcsárrá, gyilkossá tettek voln engem is, mert a parancsnak ellenszegül ni nem lehet, bármilyen szörnyűséges A szanatóriumi nyugágyon fekve nem í tűnt olyan lehetetlennek. Mégis így volt jobb, satnya egészségen megóvott, hogy valahol Minszk környékéi lessem a partizánokat, és így ma nyűgöd lélekkel vallhatom, hogy nem mocskoltál! be magamat. Csaknem egy fél esztendeig tartott < gyógyulásom, az állam pénzén híztam, ki gömbölyödtem, úgy mondták az orvosok súlyban gyarapodnom, allenállóképessége met növelnem kell Kifehéredett a bőröm a húsom meg, puha lett, emlegettem í: szomszédomnak, egy Kovács nevű nyitra zsebes vagánynak, hogy török pasa let tem, azokat festik a könyvek ilyen rózsás húsú puhánynak. Nehéz lesz ezek után beleszokni a katonai regulába, bár minél előbb véget érne a háború, hogy szabadul­jak a mundértól. Az ezrednél könnyű szolgálatra fogtak beosztottak a katonai rendőrség emberei közé. Hétköznapon nem volt nehéz a szol­gálat, de aki a szombatot fogta ki, a po­kolba kívánta az igazoltatás kitalálóját. A kissé kapatosak belekötöttek az ember­be, ingerkedtek, a zubbunyunk ujján hordott piros karszalagot bökdösték. A szemetszú­­ró, vastagbetűs VP jelzés — vojenská po­­licia, katonai rendőrség — nem hagyott senkit kétségben afelől, hogy jogosan kér­jük a papírokat, de hát akkoriban, a háború negyedik évében már erősen lazult a fe­gyelem, csak a legvadabb fasiszta ludák nem látta vagy félelmében nem akarta látni, hogy a nácik uralmának befellegzett — így hát bosszantottak, belénk martak, és ha az egyik rákezdte, csapatostul ránk támadt a többi. Többnyire Lackovics őrmesterrel jártam; ő türelmetlenebb volt, mint én, mindunta­lan a pisztolya táskájához kapott. Komo­lyan ő sem gondolt rá, hogy használja, csak huzigálta, elővette, hogy ráijesszen a rendetlenkedőre. Azon a szombaton szokás szerint előbb a kültelki kocsmákban kajtattunk enge­­iély nélkül kimaradók után Az írások sörül nem volt különösebb baj, mindnek tolt kimaradási engedélye, vagy szabad­­iágos levele, annál több bakfittyet kellett enyelnünk. Mintha az ördög bújt volna • beléjük, csak szórták ránk a fricskát, elé volt, hogy az egyik megeresszen egy szál tos disznóságot, a többi úgy ráduplázot hogy jobb lett volna eloldalogni a füstö lebujból. — Ni csak, ezek a majmok elaludták a időt! Hé, nem tudjátok, hogy áll a bál? - kiáltott ránk kedélyesen egy piszeorrú ba ka, és egy kupica szíverősítőt kínált. A tál sában már volt egy kis nyomás, egyszerűé félretolt: — Eredj a fészkes fenébe, pajtás! H nem tűnsz el innen, a képedre mászok. Többnyire azok próbáltak lerázni a nya kukról, akik lányokkal szórakoztak, é mutatni akarták, hogy velük nem lehe packázni, attól se gyulladnak be, hog' Lackovics a pisztolyához kap Ha meggondolom, igazuk volt. Egy he ti hajkurászás után akad néhánv szabni óra, és akkor a nyakukra szabadulna! a katonai regula őrei, jönnek a széltoli piócák, ide a papírt, s akinek nincs, annal alig marad ideje, hogy meglépjen a mel lékajtón. Mintha mi nem láttuk volna, ho gyan mesterkedik ilyenkor hirtelenében < csapos, küldi az udvari sötét vécébe az el illanni akarókat. Jobb volt szemet hunyni jó képet vágni a hepcláskodáshoz, min túlságba vinni az erélyeskedést. Tizenegy felé már torkig voltunk a; egésszel, de hát végig kellett csinálnunk minket is ellenőrizhet egy ügyeletes tiszt és nem ússzuk meg szárazon, ha csak úgy tessék-lássék végezzük munkánkat. Még egy utolsó vizitálás a város szívé­ben, a vár alatti Erzsébet szálló söníésé­­ben meg a félemeleti kávéházban, aztán mára szögre akaszthatjuk ezt a mestersé­get, befejezzük a hiábavaló kajtatást, a rend kihágói ellen. A söntésben magasra hágott a hangulat, akadt néhány civilruhás városi szesztest­vér és kapatos baka is jócskán Ide a pa­pírt, gyorsan, ne vacakolj, sürgette őket Lackovics, és nekem nyitva kellett tarta­nom a szemem, nehogy valami suskus történjen. A szesz-testvérekkel itt sem volt baj, az egyenruha megteszi a magáét, felszólítás nélkül is meghunyászkodva hát­ravonulnak, de egy legény se szó, se be­széd, odaugrott Lackovics elé, és öklét az orra elé dugta: — Itt a papír, nézd meg! Na, ebből baj lesz, s látom Is már, hogy Lackovics nem kapkod, hanem erélves mozdulattal kirántja revolverét és rásze­gezi a legényre: — Le a pracnit és indulás! A parancs csak olaj volt a tűzre, a le­gény nem hátrált, hanem mindjárt ütött. Még egy pillanat és Lackovics golyót ereszt beléje. De nem került rá sor. Hirte­len úgy vágtam állón a cingár betvenke­­dőt, hogy a sarokba repült. Egyszerre meg­szűnt a zsibongás, mintha elvágták volna. Mese nincs, ha valaki közbelép, vér folyik, — Gyerünk! — intett Lackovics és ki­vonultunk a megdermedt emberek közt, akik úgy álltak ott, mint viaszbábuk a pa­noptikumban, Azt hittem, kint rám parancsol, fussunk a laktanyába — riadót fuvatunk és hozzuk

Next

/
Thumbnails
Contents