A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-05-03 / 18. szám

s'2, oc/rzf/*g/ssge>f/eX’/í>/e 18 Film és életérzés Kinn csattog a tavasz, nyújtóznak, ropognak a fák, s benn pereg a film. Az idő délelőtt fél tíz. Film-előbemu­­tató folyik fiatalok részére. A vetí­tővásznon tízpercenkint kinyílik az atomgomba, a magukat önkívületbe twistelő fiatalok apokalipszise mellé az alkotók Hirosima kificamodott ka­rú-lábú paraboláját vetítik, s a tanu­ló, szeretkező, röhögő és sejtésektől kínzott fiatalok hét napja mellé fel­olvassák egy hirosimai szemtanú nap­lójából hét nap történetét. S a ka­vargásban egy fiatal csillagász szen­ved a legtöbbet, aki tud a végtelen csillag robbanásairól, s napról napra cipeli magával a föld lehetséges tra­gédiáját is. A fehér vászon mindent elbír, a pulóveres fiúk s csupahaj lányok szenvedélyes összeborulásait, s Hirosima borzalmait, a szerelmet, és a halált egyaránt. Nem tiltakozik sem az Igazság, sem a látszat, sem a valóság, sem a fikció ellen. Az ítélet a nézőtér dolga. Azé a nézőtéré, ahol most maguk a szereplők ülnek ma­gasra húzott lábakkal, kettős puska­­csövekként meredő gyönyörű térdek­kel, karba tett kezekkel. A szereplők, s nemcsak képletesen, mert a film hő­seivel korban megegyező nézők kö­zött valóban ott ülnek a film színészei is, akik maguk is főiskolások s nem hivatásos színészek, s a rendező is, aki a vetítés után hallani akarja a közönség véleményét. De a közönség csak a nyakát csavargatja és hallgat. S mikor megszólal, tiltakozik. A film fiataljainak életérzése ellen. A hősben nem ismernek magukra, számukra ide­gen a szereplők kínja. Ők nem azért táncolnak twistet, mert az atomhalál rettenete elől menekülnek, bennük egyszerűen a tavasz, az erő, a fiatal­ság robban ellenállhatatlan erővel. Kint pengve hullnak, csattannak az utca kövére a napsugarak. A mozite­rem félhomálya után nehezen szokja meg a szem az erős fényt. Hunyorog­va megyek az utcán, s töprengek. A hallottak nem leptek meg, csak el­gondolkoztattak. A filmmel valóban baj van. Nagyon is kilóg belőle a „ló­láb“: a cél, nagyon is nyíltan támadja a közönyt ahhoz, hogy valóság-mű le­gyen belőle, a valóság erejével has­son, de legalább annyira baj van azokkal a fiatalokkal is, akiknek idegen a főhős életérzése a lehetsé­ges világpusztulás előtt. A XIX. sz. végéig a tudományok csak a Földre'voltak érvényesek. Az első lépést a világűrbe Einstein tette meg, megfogalmazva a relativitás el­méletét. Elméletben idegen égitestek­ről kezdte „figyelni“ a Földet, s meg­döbbentő hipotézisei nyomán meg­született az az erő, amely képes a Földet elpusztítani: az atomenergia. A világűrből egyszerre láthatóvá vált az a „szilárd pont“, amelyen állva ki lehet fordítani sarkából a földet. A „pontot“ felfedező ember felelőssége mérhetetlenül megnőtt. Einstein egy­szerre hívta fel a világ figyelmét az új erőre, és a felelősségre: „Ha az em­beriség tovább akar élni s magasabb színvonalra akar jutni, a gondolko­dás új típusára lesz szüksége.“ A gon­dolkodás új típusára, világfelelősség­tudatra. Az emberi megismerésből következő felfedezéseink erejét pusz­tító hatalmán mérhetjük le a legjob­ban. A nyíltól a kardon, puskaporon, tankon, repülőn keresztül az ekrazi­­tig valamennyi csak a Föld egy ré­szét volt képes elpusztítani, az atom-, hidrogén- és kobaltbombák magát a Földet veszélyeztetik. S míg csak a Föld égy része volt veszélyeztetve, el­képzelhető volt a kaland, a kockázat, az atoiirkorban elképzelhetetlen és megengedhetetlen, mert az lesz az ember utolsó kalandja. S ebbe a ka­landba a világ-tudattal, világ-felelős­séggel rendelkezők nem mennek be­le. Az a Szilárd Leó, aki egykor leg­szenvedélyesebb szorgalmazója volt az atombomba megkonstruálásának, most az atomrobbantások legszenve­­délyesebb ellenzője. S egy időben Oppenheimer, az „atombomba atyja“ is az „Amerika-ellenesek“ listáján volt, amiért felemelte szavát az atom­bombagyártás ellen. De a kínai dog­matikusok „jmpir-tigrisnek“ nevezik az atomfegyvert, tehát teljesen ártat­lannak, s ez a felelőtlenség eredmé­nyében nagyon könnyen rokon lehet a tömegek közönyével. Süt a nap, zölden ragyog a fák alig serkenő haja, zúg a tavasz. A Nemzeti Színház előtt a szökőkút-medence peremén fiatalok ülnek. S a fiataloké az egész tér. Lobogtatja a szél az olasz köpenyeket, fésüli a lányok ha­ját. S két oldalt az úton autók suhan­nak, s motorbiciklik repesztik a leve­gőt. Fiatalok vezetik, azok a fiatalok, akik a moziban a film ellen tiltakoz­tak, akiknek idegen volt az atom-ha­lál lehetőségét tudó fiatal életérzése. S vajon mért nincs meg bennük ez az életérzés? Nem azért-e, mert a tár­sadalomtudatunk megállt az autók­nak, a robbanómotoroknak megfelelő fejlödésfoknál? A tudósok már régen kiléptek a geocentrizmusból, de a mi életérzésünket még a geocentrizraus tudományának ajándékai alakítják. Egyszerre érthetővé válik Dürren­matt, aki a Fizikusokban „álljtl“ kiált a tudományoknak, mert minden lépé­sük világpusztulást jelenthet. Állj, hogy a tömegek is behozzák a lema­radást, elérjenek az autóktól tudat­ban és felelősségben is az atomreak­torokig. Mert a tudatunkat csak a valóság alakíthatja, s a valóság ere­jével ható jő filmek is persze. TÖZSÉR ÁRPÁD. Szirotyák Dezső rajza JEVTUSENKO: Nemzedékem színe-virága Nemzedékem színe-virága, virulj ki — ne fonnyadj hervatag! Szomorúan soha senki se lássa, hogy a balsorsnak t megadod magad. Sok a módja a harcnak, kapjál összefogódzva erőre. Neked,'a legderekabbnak — oda kell állnod előre! Dalolni, belenézni a napba, ha elér is a kín meg a baj... Éljen a bátrak haragja! Éljen az új diadal! Induljunk együtt támadásra, ne rám pazarold a dühöd. Nemzedékem színe-virága, hadd legyek én a te kürtösöd! Kürtöm megfújom rohamra, nem fújok én hamisan neked, ha a lélegzetem elakadna, fegyvert fogok akkor a kürt helyett. S ha csak keveset tehetek majd és a halál letarol, szigorú parazsával az ajkad égjen a homlokomon! Orbán Ottó fordítása 9

Next

/
Thumbnails
Contents