A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-03 / 18. szám
PETRŐ C * C ű b ísm m tím Hívogatja a fűszőnyeg, a fák és a bokrok zöldje. Csalogatja a rigók fütytye. Elmosolyodik. Befordul a nagy tér kis parkjába Leül az egyedüli üresen, árván maradt bordóvörös padra. Sárga, fehér, vérpiros tulipánok szegélyezik a sétányt. A szellő érintésére szelíden bólogatnak fejecskéikkel... Felsóhajt. Szép az élet... — mormolja maga elé. Bárányfelhő száll a nap alatt. Néhány pillanatra megtompul a verőfény. Rég voltam szerelmes! — gondolja, és fojtogatni kezdi a keserűség. Hogyan juthatott épp most az eszembe? Miért? Hessegeti magától a tolakodó gondolatot, és ízlelgeti a szép mondatot: Szeretem a feleségem ... Hiába foltozgat, tilosban jár. Számolja az éveket. Tíz esztendeje nős. Egy évtized alatt színét, hevét vesztette a nagy szerelem. Az izzó parázsból is kivész a tűz, szürke pernyévé satnyul. Tiltakozik. Benne több maradt! Előre dől. Könyökét a combjára szögezi és tenyerébe temeti arcát. Töpreng ... Ügy szeretem a feleségemet, mint az édesanyámat, apámat, a testvéreimet. Ez több a pernyénél! Jönnek és elviharzanak a málusok. Nem tudok szerelmes lenni.., Nem lehetek ... A bárányfelhő tovaszállt. Hátradől. A pad támlájához tapad a háta. Nézi az eget. Vakít a fény. Behunyja a szemét. Emlékezik. Amikor udvarolt a feleségének, így beszélt hozzá: Olyan édes és szép vagy, mint a nap, mely hajnalban kel a párnás felhők közül. Teli vagy reménnyel és tavasszal, csókkal, buja álmokkal. Olyan vagy, mint a csicsergő madár, dal vagy, s ez a dal az életem, amely körülvesz téged percek, napok, évek múltán Is... Igaz szavak voltak... Játszottam a szép szavakkal... Lágy szellő cirógatja az arcát. Mintha női kéz simogatná. Remegés fut át a testén. Felriad álmodozásából. Teherautó robog a park menti macskaköves úton. Hirtelen fékez. Éles csikorgás, csörömpölés hasít a pádon ülő férfi fülébe. A zaj irányába kapja a fejét. Nem történt semmi! A sofőr ordítozik. Szidja a kerékpározni tanuló fiúcskát. Szerencséje volt, nem zuhant a kerék alá. Nem történt semmi... nyugtatja magát. A sofőrből a félelem kiáltott... Várja, hogy a lágy szellő újra cirógassa. Fújdogál, játszadozik a lágy szellő. Amikor a közelébe ér, a magasba szökken. Nem érzi a női kéz simogatását. Figyel. Hiába. A vágy finom árnyalatú érzései szétszéledtek^ mint a pásztor nélkül maradt bárányok ... Nem történt semmi. Nem is akarta, hogy történjék valami. Az agyába betörtek azok a gondolatok. Nem hívta őket. Ha jöttek, miért nem maradnak? A teherautó, a csikorgás a csörömpölés űzte el őket A lágy érzések nem szeretik a durvaságot... Az elrobogó teherautó utca. A fiúcska lehorgasztott fejjel baktat, utca. A fiúscka lehorgasztott fejjel baktat, maga mellett tolja a kerékpárját. Nem mer ráülni. A könnyeit törli. Ne sírj, fiúcska, az ijedtség elmúlik. Mi is .. Menj a fenébe! Csecsemő sír fel a közelben. Gyerekkocsit toló fiatalasszony halad el előtte. Csítítja a gyerekét. Hintáztatva tolja a rózsaszínű kocsit. Utána néz. A feleségem -is így sétált a gyerekkel a parkban A sétány kanyarodik. A bokor eltakarja a fiatal anyát. Csak most figyel fel a szomszédos pádon ülő öregekre. Beszélgetnek. Csak soha meg ne öregedne az ember! Elriéz az, őszes fejek fölött. Tekintete fényszóróként pásztázza a szemközti épületet. Egyszerre elfelejti, hogy évtizedek múlva totyogós bácsikává zsugorodik. Nem hallja a szomszédságban ülő öregek kesernyés nevetését. A szemközti saroképület hatodik emeletének legszélső ablaka kitárul. Valaki félrehúzza a függönyt. Szőke hajú nő hajol ki az ablakon, majd rákönyököl a párkányra. Messze az ablak. Távcsőre lenne szüksége, hogy élesen láthassa, a park sétányait, virágait, bokrait nézegető szőke nő arcvonását. A ház fölött tűz a nap. Fénye nem éri az ablakot. Az árnyékban csak szőke foltot lát. Hosszú a haja, a vállára omlik. Szép lehet. A homály, a távolság szépít, akár az ábránd. A nő észrevette. Felemeli fehér karját és int. Nekem intett? Körülnéz. Más férfi nincs a közelben. Az öregeknek nem inthetett. Nekem intett! Elfogadom a kihívást! Félénken, szégyenlősen visszaintek. Vissza kellett intenem, hadd lássa a szőkeség, nem vagyok mafla. Ha ő akarja... Mosolyog. A szőke nő újra int, és a függöny mögé lép. Az álomképre ráborul a fátyol... Nézi, nézi az ablakot. Biztosan figyel a függöny mögül! Felemeli a karját, bátrabban int, gyere lel Így kellett volna előbb intenem! Remegve várja, mikor lebben félre újra a függöny ... Az órájára pislant. Már egy órája vár... Másnap, munka után befordul a nagy tér kis parkjába. Hevesen ver a szíve Nem látja a fák, a bokrok hívogató zöldjét. Nem látja a sétányt szegélyező tulipánok sárga, fehér, vérpiros kelyhét. Remeg minden porcikája. A várakozás láza remegteti. A tegnapi pad szabad! Meggyorsítja lépteit. Babonás vagyok! Sebaj. A padra veti magát, a táskáját maga mellé ejti s a szemközti épület emeletének legszélső ablakára mereszti tekintetét. Lágy szellő borzalja a fák, bokrok leveleit, billegeti a tulipánok színes fejecskéit. A szomszédos pádon az őszes fejű öregek vitatkoznak. Nem lát és nem hall, mintha nem zajlana körülötte az élet. A hideg rázza ... így volt akkor is, amikor udvarolt a feleségének, s a találkahelyen várt az érkezésére... Az órájára pislant. Már egy órája vár. A fehér függönyt nem húzta félre a szőke asszony. Korholja magát, örült, buta voltam tegnap! Azért intett, mert egyedül volt! Hívott, menjek fel hozzá! Én meg, mint a borjú bámultam... A ház közelébe sem mertem menni... Az órájára pislant. Már két órája vár... Feltápászkodik a pádról. Leforrázva baktat a sétányon. Rálép a parkot körülfutó aszfaltos járdára. Haza kell mennem... — gondolja lehangoltan. Fejét lógatva, fáradtan baktat az aszfaltos járdán. — Szevasz! Csilingelő női hang ébreszti fel kábultságából. Előbb csak a szőke, vállra omló hajon akad meg a tekintete. Lehetetlen, Ráismer egykori osztálytársnőjére. Együtt jártak a főiskolára. Félszegen kezet nyújt. Mosolyt erőltet az ajkára. — Rég láttalak . . . Mit keresel erre? — kérdezi a szőke nőtől. Látja, gyűrű van az ujján. — Én kérdezhetném! — nevet a szemébe a szőke asszony. — Miért? Nem járhatok erre?- — kérdezi sután és magában gondolja: Lehetetlen! Nem lehet Öl A szőke asszony mosolyog, kérdéssel válaszol. — Nem ismertél meg? — Tegnap délután? — és a saroképület hatodik emeletének legszélső ablakára réved a tekintete. — Te lettél volna? — Még intettem is! — kacarászik a szőke asszony. — Öregszel, megromlott a szemed! — és kezét nyújt! — Sietnem kell, várnak a gyerekek ... Ügy néz a csípőjét ringató asszony után, mintha a kék ég alatt úszó bárányfelhőt nézné ... — Nem történt semmi — suttogja maga elé és tovább megy. Benyit az első virágüzletbe. Fehér és vérpiros tulipánokat köttet szép csokorba. Örülni fog az asszony! — gondolja és számolja az éveket. Mikor vett utoljára virágot? Talán nyolc éve... A szülészeti klinikáról várta haza a feleségét... SZIROTYAK REZSŐ RAJZA 10
