A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-26 / 17. szám
A Hét képes irodalmi rejtvénypályázata Móricz Zslgmond munka közben (fénykép) Móricz Zsigmondi Móricz Zslgmond századunk máig is legnagyobb magyar realista prózairója. Írói hagyatéka szerves és jelentékeny része a kor szellemi életének, mégpedig annak a haladó szellemiségnek, amely ma is példaképünk, amelyből ma is merítünk. Művei könyörtelenül feltárták, leleplezték az úri Magyarország belső romlottságát, az arisztokrácia s a dzsentri népellenességét. Rávilágítanak a nép feltámadó erőire, felszabadulásáért folytatott harcaira. Móricz elsősorban a falu, a parasztság életének ábrázolója és az uralkodó osztály leleplező je, s egyben a parasztság felszabadulásának irodalmi szószólója. Móricz gyermekéveit falun töltötte, ifjúkorában népdalgyüjtő kőrútjai idején (1903 —1907) évekig a falut tanulmányozta, s a szegénység iránt annyira érzékeny — méigis írói pályája kezdetén évekig nincs új szava a parasztság korabeli életéről. Rengeteg élménye sokáig csak emlékezeti teher. Ellentétben van szinte mindazzal, amit az irodalom, a nagy elődök a parasztról, a faluról írtak, s számtalan ponton eltérő attól a képtől is, amelyet ő maga hozott. Te-Kelet Népe, Móricz Zslgmond folyóirata kintete csalhatatlan a jelenségek meglátásában, de világnézete nem alkalmas a meglátott tények rendezésére és áttekintésére. Sokáig maga sem tudja eldönteni, milyen a paraszt: képtelen eligazodni a századforduló kapitalizmusának rohamos fejlődésében s mindent felforgató viharában. Ezért viszonylag későn következik ,be az Író eszmei tisztánlátása, s meggyőző erejű művészetének kialakulása. A főokot abban látjuk, hogy a magyar Irodalomban 1849 után a forradalom és szabadságharc bukáséval lassanként a népiesség Petőfi és Arany megfogalmazta politikai tartalma elhalványult, majd teljesen kiveszett; Adyig, Móriczig nincs ilyen igény a magyar irodalomban. Még azok az írók is megfeledkeznek róla, akik őszintén szerették és tisztelték a1 népet. A parasztság elégedetlenségéről, nyomorúságáról mintha még azok is megfeledkeztek volna, akik 1849 előtt tudtak róla. A szabadságharcot követő negyven esztendő irama szinte csak a vasárnapi falut ismert. A kor legjelentősebb parasztábrázo- 161: júkai, Mikszáth, Baksay, majd Gárdonyi sok szépet és igazat mondtak a faluról; arról, hogyan szeretnek, ölelnek, dolgoznak — de hogy éheznek, kivándorolnak és lázadnak is, arról még ők sem szóltak. A népszínművek kisebb írói pedig egyáltalán: csupán névnapokról, lakodalmakról, egy boldog világról Írtak, ahol soha el nem fogy a tréfa és a nóta. A magyar irodalom parasztábrázolásának ez a konzervatív képe az alábbiakkal magyarázható: a jobbágyság felszabadulásával a parasztság kérdése elvesztette központi szerepét. Akik 48 előtt harcoltak a jobbágyság felszabadításáért, 1853 után megoldottnak tekintették a parasztság sorsát. Egy ideig még néhányan szemmel kísérik a földesúri-paraszti viszályokat, s igyekeznek ezt ébren tartani, de a kiegyezést követő években erről a kérdésről megfeledkeznek. A parlamenti beszédekben, szaporodó újságokban alig esik szó a parasztról, a kor csupán a szirupos-ragadós népszínművekből ismeri a parasztság egyes típusait, amelyek természetesen idealizáltak. Az irodalmi közízlés törvényszerűen a politika elgondolását tükrözi. A politika, amely különben is el van foglalva az aszszímllácló, a közjog és az ipar kérdéseivel, tanácsosnak véli békén hagyni a falut; kérdésekkel, vitákkal nem háborgatni a boldog parasztságról szőtt illúziókat. Ady megpróbál a paraszti nyomorúságról, a földről beszélni, nyomban elhallgattatják. Példa erre Tömörkény a „Keserű parasztok“ című cikksorozata. Mlk8zöth vállalta, hogy leközll az Országos Hírlapban, azonban a harmadik közlés már meg sem jelenhetett. Maga Móricz indulása idejére emlékezve ezt Írja: „A nép valósággal féltett és rettegett téma volt mindig az irodalomban. Akkor fiatal szívvel nem értettem, ma már tudom, hogy azért, mert a társadalmi egyensúly fenntartását nem tudták elképzelni másként, csak úgy, hogy a nép megmarad a mély tudatlanságban és szegénységben. Állandú rettegés veszi körül ezt a problémőt, az uralkodó osztálynak mindig ettől kellett félnie, hogy forradalom tör ki, mihelyt levegőt kap a lassan, lappangóén füstölgő tűz.“ Másutt: „Bárki is jött, aki nem a kor politikai flastromragasztó szemüvegén nézte vagy nem a vasalt, gatyás, esetlen, de jólelkűen daliás parasztroraantika hősét látta a szegény emberben, az gyújtogató volt, lázitó volt, mint a tolvaj és félelmetesebb, mint a bakonyi betyár .. Az induló Móricz Jókai, Mikszáth, Baksay, Gárdonyi, Tömörkény paraszti tárgyú Magyar írásait ismeri leginkább, ezen a nyomon üv duí el ő is. Így a magyar irodalomban ismert parasztkép korrigálására elsősorban élményeiből s világirodalmi olvasmányaiból nyerhet művészi ösztönzést: leginkább Maupassanttól és Zolától. Móricz parasztábrázolásának fölfelé Ívelő vonalát ezekkel a novellákkal jelezhetjük: Kézfogó lesz, Végék Julija, Bent a kupéban (1907). Tárgya szerint még a Kézfogó lesz is beillene a népies irodalom lagzi, keresztelő, névnapi tematikájába; de a lényeges megfigyelések pontossága és finomsága, az etnográfia teljes elkerülése, külső leírása helyett a lélektani rajzra törekvő előadás már az érettebb, a paraszti életet természetesebben szemlélő Móricz Zslgmond munkája lehet. A paraszt már: csak ember, nem néprajz és egzotikum; falun, mezei munkában nőtt ember, akin nincs csodálkozni, álmélkodni való. Mikor így, csak embernek ábrázolja a parasztot, születnek meg legjobb parasztjellemei. Példa erre a Végék Julija s a Bent a kupéban: mindkettő a paraszti hétköznapot művészien tükröző reális történet. A szereplők vérbő, gazdag lelkiéletű, igazi parasztemberek. Hangvételük, jellemrajzuk már teljesen új. Az előző generációk csak a jelenét ismerték a parasztnak, lelkűket egyszerűnek, átlátszónak tudták: jónak vagy rossznak, könnyen megismerhetőnek. Móricz azonban fényt vet az eddig ismeretlen — legalábbis az elődök áltál még nem ábrázolt — paraszti lélek mélységeird. Móricz először ismerte fel a parasztban a teljesértókü embert, a jót és rosszat, akiben sokoldalú képesség rejtőzik, és azt ábrázolni is tudta. „A paraszt Móricz művészetében magasodik minden vonatkozásban önálló, felnőtt emberré, akiből minden lehet, aki mindenre képes. Jókainál mellékalak volt, Mikszáthnál a romantika csillogásában vagy az adoma köntösében jelent meg, Gárdonyinői, Tömörkénynél szinte a természeti világ részeként, sokszor vaskos együgyliségben, Móricz művészetében felnőtt emberként vonul be az irodalomba, még nyomorúságos sorsába is életet hirdetőn,“ — állapítja meg Czinu Mihály. A fiatal Móricz szemléletében és művészetében a parasztábrázolás Mikszáth — Gárdonyi — Tömörkény vonalén indul, az ő technikájukat feljeszti és csiszolja modernebbé ős plasztikusabbá, művészibbé és egyszerűbbé. Művészetébe beolvaszt minden előzményt: Jókai ragyogását, Mikszáth humorát, Gárdonyi Individuális látását, Tömörkény élő hangját; és a nagy művész határozottságával elhagy mindent, ami az ősök művészetét, reális ábrázolását terhelte: Mikszáth színes romantikáját és anekdotizmusát, Gárdonyi szentimentalizmusát, Tömörkény néprajzoskodását. Az örökségből kiindulva megteremti a maga tömör drámai hangvételű, majdani szociális mondanivalója számára is alkalmas novella formáját. Már a fenti elbeszélésekben is egyre inkább a teljes realitásban keresi az eredetiséget. Móricz első irodalmi sikere, egyéni hangjának a megtalálása viszonylag későn következik be. 1908 októberében jelenik meg a Hét krajcár c. novellája a Nyugatban, amely egycsapással országos hírű íróvá teszi, s egyre inkább a magyar próza régen várt Üdvözítőiéként köszöntik. Erre minden ok megvan. Hiszen ezt követően minden írásában valami új van: forradalmi indulat, lobogó szenvedóly, tragikus döbbenet, forró erotika. Az elbeszélésnek azon a pontján, amikor az anya a koldustól elfogadja a hetedik krajcárt — ahelyett, hogy úri gesztussal az összekeresgélt hatot is a tarts*-Arat 88 ftU.