A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-26 / 17. szám
Levelek az éjszakába Thom as Mann — Bertold Brechthez a jenti címet ajánlotta Thomas Mannák egyik barátja, amikor az író sajtó rl alá rendezgette a náci időben írott leveleit. E levelek legfontosabb része, a második kötet, csak nemrégiben jelent meg, majdnem egy évtizeddel az író halála után a Majna-parti Frankfurtban, a Fischer-vállálat kiadásában. Erika Mann, az író lánya rendezte sajtó alá 768 oldalon s bár még álig volt idő elolvasására, márts nagy vihart vetett a Német Szövetségi Köztársaságban. A kötet az újkori történelem legborzasztóbb évtizedéről ad számot, a benne foglalt leveleket 1937—1947 között írta Thomas Mann. A nagy német író leveleinek ebből az újabb gyűjteményéből közlünk itt egy nagyon keserű, Bertolt Brechthez írt levelet, Igen tisztelt Brecht úr! Levelét figyelmesen olvastam. Engedje meg, hogy a következőket válaszoljam. November közepén politikai előadást tartottam New Yorkban, a Columbia Egyetemen. Ezer ember hallgatott meg, de különösképpen és igazi német módon egyetlen egy úr sem volt ott közöttük, akikkel akkor próbaképpen tanácskoztam a Hitlerellenes németek egyesítéséről a száműzetésben. Az ember azt gondolhatta Volna, hogy közülük legalább egyik vagy a másik érdeklődne ama férfiúnak nyilvánosan előadott politikai gondolatai iránt, akit ők hivatottnak, sőt egyedül hivatottnak tekintettek e bizonyos egység megvalósítására. Egyikük sem volt eléggé kíváncsi. Ha csak közülük egy jelen lett volna, nem vetődik fel a kétség, amelyről ön ír levelében, az én állhatatosságomban. Előadásomban elismertem ugyan, hogy azért, ami történt, és ami még történni fog, bizonyos általános felelősséget nem lehet magunkról elhárítani. Mert az ember és egy nép valamilyen módon felelős azért, amivé lett és amit tesz. De azután nemcsak pontosan felsoroltam valamennyi érvet, a németség és a nácizmus azonosítása ellen, amelyeket ön a levélben szóvá tesz, hanem kijelentettem, hogy a megvert ellenség kezelésében bölcsességre int már csak a nyugati demokráciák súlyos bűnrészessége is azért, mert a fasiszta diktatúra lábra állhatott, hatalmát kiterjeszthette és szerencsétlenséget hozott Európára és a világra. Én olyan formában nyilatkoztam a kapitalista demokráciák bűnrészességéről, amelytől aligha várhattam, hogy türelmesen magukévá teszik, nem szólván arról, ami történt, hogy nagy tapssal fogadják. Ráadásul gúnyolódtam a polgári világ hülye félelmén a kommunizmustól, nemcsak New Yorkban, de Washingtonban is, a kongresszus hivatalos könyvtárában. Azt mondtam, hogy mi német száműzöttek nem adhatunk tanácsokat a holnapi győzteseknek, miként bánjanak el Németországgal, de fellebbeztem a liberális Amerikához és kifejtettem reményemet, hogy a győztes hatalmak nem terhelik meg a kelleténél súlyosabban a közös jövőt. Nem Németországot vagy a német népet kell megsemmisíteni, vagy megbénítani, hanem a junkerek, a katonák és a nagyiipar bűnös hatalmi összjátékát kell szétizúzni, amely a két világháborúért felelős, í Minden reménységem egy igazi és tisztító lilémet forradalomban van, amelyet a győzteseknek nem megakadályozni, hanem elősegíteni és serkenteni kellene. Ez volt körülbelül az előadáson, és remélem, ön és az ön barátai e felvilágosításból megértik, hogy befolyásomat Amerikában nem a vkétség növelésére használom fel az erős demokratikus erők létezésében német földön.” Mindezeknek azonban semmi közük ahhoz, ami engem hetek óta oly komolyan foglalkoztat, hogy elérkezett-e vagy sem a pillanat egy Free Germany Committee in America [Szabad Német Bizottság Amerikában) megalakítására. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy korai lenne egy ilyen testület alapítása, nemcsak azért, mert a State Department tisztviselői ezt korainak tekintik, és egyelőre nem kívánják, de a magam meggondolásai és tapasztalatai alapján sem. Tény, és ha jól emlékszem legutóbbi találkozásunk alkalmával megállapítottuk, hogy mihelyt egy ilyen német egyesülés nyilvánosságra kerül, nyugtalanságot és bizalmatlanságot kelt a különböző európai nemzetek képviselőiben, és azonnal kiadják a jelszót, hogy ezt a német szövetséget, amely itt alakul, szét kell robbantani. Valóban nemcsak a veszély áll fenn, de kétségtelenül számolnunk kellene azzal, hogy a mi egye-Nincs író, akinek ne az lenne a becsvágya, hogy valami újat hozzon. Az irodalom különben sem tűri a kényelmet, borzad a megmerevedettségtől, fejlődése ezért válságok, pusztítások és előretörések sorozata. Mihelyt megmerevedne, poshadúsnak indulna, mint a nádlepte ingovány. Nos tehát, bár az új mindig átértékelés gyümölcse, nem jelenti szükségszerűen minden hagyomány tagadását. Arról az újról van szó, ami csupa csírázás, lángolás, ami pusztítva éget, s nem pedig valamilyen különcködés. Ilyen újat adott Mesterházi Lajos ebben a regényében. Az új iránti lelkesedés, elszántság nyomja rá bélyegét egész alkotására, tudatosan keresi az újat, ami nem merül ki a szerkezeti formában, hanem a lényeget illeti. Regényének története egyszerűnek mondható. A főszereplő, a neves és tudós Rózsa tanár felesége, Ilona valahol Abaúj vármegye egyik kisközségében, mint egyszerű, körzeti orvosnő és férjét elhagyott aszszony elmondja barátjának, az írónak szerelme történetét. Valójában tehát az egész regényt ezzel a főszereplővel mondatja el az író. Érdekes szerkesztési megoldás. És eredményes, mert az olvasó számára bizalmas emberközelbe kerül a történet. Mesterházi Lajosnak ez a szerkesztése nem öncélú formabontás, hanem szinte szükségszerű, melyet a mondanivaló megkövetel. Nehéz ezt érzékeltetni, csak akkor látja meg az olvasó, ha elolvassa a regényt. Mesterházi Lajos sok-sok felvillanó képben, epizód leírásában, emlékek felidézésében nyújt, kínál alkalmat és módot az olvasónak, hogy elgondolkozzon jelen életünk erkölcsi problémái fölött. Olyan parancsoló erővel, olyan művészi módon teszi mindezt, hogy nem lehet kitérni. Az író szándéka a regény elolvasása sülősünket nem tekintik egyébnek, mint hazafias kísérletnek, Németországot megvédeni a maga gaztetteinek következményeitől. Azzal, hogy Németországot mentegetjük és védelmezzük, és egy „erős német demokráciát’ követelünk, e pillanatban veszélyes ellentétbe kerülünk ama népek érzelmeivel, akik náci Iga alatt sínylődnek, és közel vannak a pusztuláshoz. Túl korai német követeléseket támasztani és a világ lelkiismeretéhez fellebbezni egy hatalom érdekében, amely ma még hatalmában tartja Európát és amelynek gaztettre való képessége még egyáltalán nem tört meg. Szörnyűségek történhetnek és történnek még valószínűleg, amelyek iszonyatot keltenek a világon e nép ellen és miként állunk mi itt, ha idő előtt kezességet vállalunk a Jobb és a fennköltebb győzelméért, amely e népben szunynyad. Hagyja csak, hadd menjen végbe Németország katonai veresége, érjen meg az idő, mely a németeknek lehetővé teszi, hogy leszámoljanak megrontóikkal oly alaposan, oly kíméletlenül, ahogy a világ nem is merészeli várni a mi lázadáshoz nem szokott népünktől, akkor nekünk is eljön itt kint a pillanat, hogy tanúsíthassuk: Németország szabad, Németország valóban megtisztult, Németországnak élnie kell. Az ön készséges híve után nyilvánvalóvá válik: Az erkölcsi közöny helyett az erkölcsi tisztaságot és cselekvő bátorságot, a betegesen túltengő önelemzés és a rikító tett-kultusz helyett a belső és külső világ termékeny egyensúlyát, a kifejezés kétes homálya helyett a szó világosságát akarja érvényre juttatni. A becsület, erkölcs, igazság kódexei csak formális követelmények szentségével foglalkoznak. Ezekre épül a bírósági tárgyalások, fegyelmi eljárások végtelen sorozata. A lényeget még napjainkban is annak a javára írják, aki felé hajlik a formális igazság. Csakhogy minden társadalmi rendszernek megvannak a maga irányító eszméi, amelyek befolyásolják egy-egy jelenség megítélését. Ml kommunisták vagyunk. Nem tagadhatjuk, hogy a jelenségek megítélésében a kommunista eszmék döntik el a jelenségek ítéletét. Ezt teszt Mesterházi Lajos is regényében, amikor Ilona sorsát helyezi górcső alá és vetíti az olvasó elé egyéni, eredeti módon. Az aggályoskodók bizonyos prousti dekadencia szocialista változatának a jegyét sütnék reá, amiért bizonyos sorrendi zavar tapasztalható a történet folyamatában. Aggodalomra azonban nincs komoly ok. A sorrendi zavar nem is zavar, egyszerű fordulatokról van szó, melyet a lényeg, a mondanivaló követel meg. Tehát önkényeskedő, szeszélyesen különcködő formai felépítésről szó sem lehet. Mesterházi a valóságot ábrázolta, természetesen úgy, hogy az ábrázolat érzékeltesse az idők mozgását, érzékeltesse az erkölcsi tanulságot. És mindezt anélkül, hogy a tanulságokat az olvasó „szájába rágná” vagy öntelt módon valamilyen formában „de facto” kinyilatkoztatná. HAjDO ANDRÁS Thomas Mann (VÁMOS IMRE fordítása) 'SSSSSSSSSSSSSSS///SS/SSSSSSS/SSSSSSSSS/S/SSSSSSSSS/SSSSSSS//SSS//SSSSSSSS/SS/SS/SSSSS/SS/SSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS, Mesterházi Lajos: Az ártatlanság kora 14
