A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-26 / 17. szám
/'%, oejf rz/zs/ftrieZ/ef/efe ” Irodalmi szinpad|aink Komárom előtt Az idei Jókai-napok során (május 22—31) Komárom nemcsak az országos drámafesztivál és szavalóverseny döntőjének a színhelye lesz. Itt és ekkor (23. és 24-én) kerül sor az irodalmi színpadok első találkozójára is. A találkozó alkalom, sőt egyenesen felhívás lesz irodalmi színpadmozgalmunk eddigi eredményeinek felmérésére és értékelésére. Nem akarok a dolgok elé vágni, de néhány probléma már most papírra kívánkozik. Az elmúlt időszakban alkalmam volt néhány irodalmi színpadunk előadásait végignézni. Legutoljára a rimaszombatiak üj bemutatóját, az „Emberi hang“-ot láttam. Ha a mozgalom történetéről és tapasztalatairól akarunk írni, a rimaszombati Fáklya külön fejezetet érdemel, sorsán és eredményein mérhetjük le legjobban irodalmi színpadjaink sorsát és eredményeit. A Fáklya egyik legrégibb színpadunk, s mindmáig egyetlen rendszeresen dolgozó, időről időre fellépő együttesünk. Hét bemutató s tíz előadás áll mögötte, köztük sikeresek és kevésbé sikeresek.* Jól sikerült s emlékezetes volt a Nagyvilág c. összeállításuk. Az „Emberi hang“ kidolgozatlan s jóval igénytelenebb mű, mint az előző műsoraik. Az egyetlen ötletre (a keretbe fogott s időnként megelevenedő, a magyar irodalomtörténet egyes szakaszairól vitatkozó s igazukat szavalatokkal bizonyító alakokrajOépített műsor csak az elején „robban“, később a keret felesleges rekvizitummá válik, s a műsor unalmassá. A narrátor naiv s ismétlődő kérdezősködése — a költő melyik verse tetszett legjobban, szavalja el — s a verseknek megfelelő jelmezekbe öltöztetett és helyzetekbe állított előadók csak fokozták a néző zavarát. Nem elégített ki bennünket az összeállítás anyaga sem: a kevésbé Ismert Juhász Ferenc- és Benjamin Lászlő-versek mellett az olyan általánosan ismert versek, mint a Munkásotthon homlokára, a XIX. század költőihez, Szereiemdal a csikóbőrös kulacshoz — már nem illik a nagy múlttal rendelkező színpad hetedik bemutatójába. Az előadás vitathatatlan értéke az új arcok bemutatkozása volt. A régebbi előadásokból már jól ismert előadók mellett olyan új tehetségek jelentkezésének voltunk tanúi, mint Izsói Lilla, Molnár Zsuzsa, Kis Katalin és Kovács Adrianna. A futó elemzés után azonban tegyük fel a kérdést, hogy megvannak-e Rimaszombaton és máshol az irodalmi színpadok zavartalan fejlődéséhez a külső és belső feltételek? Rimaszombatban mindig sok a jogos panasz. Anyagi támogatást alig kapnak, próbálni nincs hol, a terem csak néha szabadul fel, s nem mindig a legmegfelelőbb időpontban, amelyet ők maguk sepernek, takarítanak. Csoda-e, hogy ilyen körülmények között a bemutató egyben mindig főpróba is. De ezt csak azért — mert máshol is hasonló a helyzet. S ebből az állandó harc mellett a kiút csak egy: fokozottabban élni a lehetőségekkel. Nehéz elképzelni irodalmi színpadjaink fejlődési távlatait is akkor, ha az együttesek tagjainak s különösen rendezőinek nem tudjuk biztosítani a „levegőt“. S értem a „levegő“ alatt a kitekintést más irodalmi színpadok munkájára, elképzéseléseikre, ötleteikre. Elképzelhetetlen egy együttes fejlődése összehasonlítások, párhuzamok' nélkül. Az előbb a lehetőségek kihasználásáról beszéltünk: próbáljuk úgy felfogni a komáromi találkozót, mint egyedülálló lehetőséget irodalmi színpadjaink történetében a „kitekintésre“, összehasonlításokra, az okulásra. A találkozón jelen lesznek nemcsak a meghívott csoportok tagjai és rendezői, de valamennyi rendezőnk, tehát azoknak a készülő irodalmi színpadoknak a vezetői is, amelyek eddig még nem mutatkoztak be, de tervezik a bemutatkozást. S hadd tegyek itt egy javaslatot. A rendező szervek szerény anyagi eszközeik miatt képtelenek valamennyi irodalmi színpadunkat meghívni a találkozóra, de a többnyire iskolában működő együtteseink az igazgatóságokkal megegyezve kirándulásképpen is eljöhetnének szombatra és vasárnapra Komáromba. Hisz csak rajtunk múlik, hogy a fesztivál ne csak egyszerűen együttesek szemléje, hanem tömegeket mozgató ifjúsági találkozó legyen. S az illetékes szervek figyelmébe: hamarosan sor kerül az irodalmi színpadok hagyományos prostéjovi találkozójára, jó lenne már most gondolkozni róla, hogy a tavalyival szemben az idein szakembereinkből a lehető legtöbben, s vidéki irodalmi színpad rendezőink valamennyien részt vehessenek e fontos eseményen. Lja kevés a lehetőségünk, foko■* zottabban éljünk a már meglévőkkel. A művészet nem ismer alibit. Fejlődés csak így képzelhető el, így remélhetjük, hogy kiszabadulunk a tematikailag hasonló versek egymásmellé rakásának sémájából s irodalmi színpadjaink valóban azt a forradalmat jelentik majd színjátszó mozgalmunkban, ami lényegükből következik. De ezekkel a szentenciákkal inkább várjuk meg a komáromi találkozót, —tőr— JÄN SMREK: Susog az erdő, zeng a vérünk, ajakban, szóban tüzek laknak. Virág-tajtékos lengő gallyak égő orcákat cirógatnak. Mozog a mell — mint fű a szélben — illatától a sok virágnak. Mohók a kemény ölelések, de sosem fájnak, sosem fájnak. Hajlik a derék, mint a vessző, a fehér nyakat tüz-csók marja, s nem tud feszülni, taszítani a lányok sima kígyó-karja. Néhol e játék érett mámor, s máshol még friss a vágyak láza. i Az ágról leső faunok füttye elméd és szíved babonázza. : Ha kivirít a cseresznyefa, szeszély vezényli titkos létünk. ! Vakító fáklya ifjúságunk, ' nem engedi, hogy bölcsen éljünk. Holnap a lengő gallyak húsán a szirmok helyén sebek nyílnák. Szívem virága, ne szomorkodj, s ne haragudj, hogy leszákítlak. Veres János fordítása 1 9
