A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-26 / 17. szám
Moyzes Ilona: A karikagyűrű r — Egyszóval négy gramm. — A múltkor kettőt mondott, Martinék űr. — Ogy látszik, tévedtem — erősködött a fogász. — Majd megméretem az ékszerésznél — szólt a fiatalaszszony halkan, s arcán csalódás tükröződött. — Azt itt is meg lehet tenni. Várion meg a folyosón, átmegyünk a műhelybe és lemérjük. Teréz nem sokat várt, ami szokatlan volt Martinék esetében. — Sok kicsi sokra megy — gondolta az assszony szomorúan. Nem hiába, Martinék úr házat épít, mindenki tudja. S takarékkölcsönt sem vett fel, a felesége nem dolgozik, a villája meg húzódik az ég felé, mintha manók építenék. — Két gramm, tizenkilenc milligramm. Vegyen még két grammot hozzá. Most van egy kis időm, gyorsan megcsinálom. — Megpróbálom — válaszolta ‘Teréz és elment. A harmadik fordulónál újból Martinék kifejezése jutott eszébe. Soron kívül... Bezzeg a betegsegélyzőben nincs soron kívül. Nem is lehet, hogy lehetne, nem lenne igazságos — a szocialista erkölcs kizárja az ilyesmit. Megjelölik ugyan a pontos időpontot, mikor kell mennie, de az ilyesmi minden esetben elhúzódik, néha két órával is, s neki elmegy egy dételőttje, ha az útját is beleszámítja. Azért akart Martinékhez menni, hogy gyorsan letudja a dolgot, mert legutóbb is morgott az üzem vezetője. De Martinék úrnak két gramm arany helyett négy kellene. Nem járul hozzá villája fölépítéséhez. Nincs is miből. A gyerekeknek küld minden nélkülözhető fillért. Magának sokszámára, de keserű óráit semmi nem töröli ki többé a szívéből. Elhatározta, hogy a gyűrűt szép és rossz emlékeivel egyetemben odaadja a legközelebbi koldusnak. — Legalább még egyszer hozzon valakinek boldogságot — gondolta. Az legalább jóllakik belőle. Aztán eszébe jutott, hogy ma már nincsenek koldusok. Ettől megint elszomorodott kissé, de csakhamar újabb ötlete támadt. Beledobja az Ostravlcébe. Ott állt a hídon. Az egyiken a sok közül, amely a folyó testét szeli át. Szerette ezeket a nagy fekete hidakat. Különös, régi és szomorú balladákat zsongtak fülébe. Itt, igen itt, valaha sok volt a koldus. Ifjú deli legények gyakran vesztették el kezüket, lábukat, Is. Ápolatlan pedig, mint egy slampet asszony, aki azért rendetlen, mert senki nem méltatja figyelemre. Olyan fekete, mint a cseppfolyóssá vált korom. Olajfoltok táncolnak a tetején, a legkülönbözőbb formákat öltve. Az apró homokzátonyok körül piszkos hab képződik. Őszi levelek hullnak az olajfoltokra, és ringva, búcsúzva, szomorúan futnak a messzi Ismeretlen tél felé. Teréz előveszi a finom fehér selyempapírba csomagolt gyűrűt. A lehulló alkony fényében úgy sziporkázik, mint az öröm, és nevet, mint a diák, aki nagy álmokat hord a szívében és most... Végre elindul első nagy kalandjára. Az asszony csak nézi, nem tud betelni vele. — Nevet ez a gyűrűi Milyen furcsa jelenségek is vannak az életben. Vajon mit szólna hozzá például valamelyik épeszű járókelő, ha azt mondaná Igen, azt is tudják róla, hogy ha megvághat valakit egy két grammal, akad ideje soron kívül is. Ha meg nem szükséges, illetve nem lehetséges a fogarany, akkor sorára kell, hogy várjon az ember. Nem Is értem, hogyan lehet, hogy egyes fogászoknak még mindig külön rendelőjük van otthon, amikor rendes fizetés ellenében a betegsegélyzőt szolgálják De ami igaz, az igaz. Szorgalmas ember, nem rest este sem dolgozni, Akinek nem jut ideje délelőtt a fogára, az elmegy délután vagy este. Az egyik jő barátja, a másik régi páciense, csak az olyan kevés közöttük, mint én, akinek sok a munkája. kevés a7 ideje és természetesen a pénze is. Néptelen utcán ballag végig. Az egyiket gesztenyesor szegélyezi. Langyos október délután. A lehullott gesztenyefalevelek puha szőnyeget terítenek eléje. Gyermekes örömmel túr bele. Sodorja az álmatag leveleket, mint ahogyan a szél fodrozza a folyók vizét. Azon ritka emberek közé tartozik, akik szeretik ezt az évszakot. Órákig elhallgatja a csendes őszi eső egyhangú kocogását a háztetőn. Szereti komor, sötét felhőit, a rozsdamarta fákat, a százszínben tündöklő erdőket, a megsárgult kerteket. Most a zizzenő levelek hullnak a kezére. Jólesik a séta a napi nyolc órai munka után. Otthon úgysem várja senki Csak az a bátortalan nagy magány. Már hat hónapja Amióta Józsi, a férje elhagyta őket A gyereke, Páni és Ernőké vidékre kerültek, haza, az anyjához, Józsi meg a szeretőjéhez, végérvényesen. Botyánszky Lenke rajza szór egy selyemharisnyára sem jut. Nem lesz aranyfog, lesz fém. Ez nem kerül pénzébe. Micsoda ostoba gondolat volt a gyűrű-história. Szabadulni akart egy emléktől, a legközelebbitól. Fogat akart belőle csináltatni, s a falat is megkeseredett volna szájában. Már pedig nem akar emlékezni Az utolsó hónapok emlékei úgysem tudnak megfakulni. Húsz, vagy akár negyven év távlatából egyforma kegyetlenséggel fognak rá vicsorogni. Ogy hallotta ugyan, nem olyan boldogok, mint ahogyan remélték, s ez némi kárpótlást jelentett szemük világát a Vitkovicei Vasművekben, vagy a bányában és ide kerültek a vashídakra koldulni. A Rotschildok millióiból nem telt életbiztosításra. Ezen a hídon hangzott el Jakov átka is. Elveszett életének háborgása olyan erővel koppant a vaslemezekre, hogy visszhangzott tőlük a bányakörzet. Jő helyre jött, méltó helyre. De ő nem fogja világgá ordítani fájdalmát. Ő beledobja a folyóba. Ez a folyó is különös. A legkülönösebb rajta az, hogy szereti, mint egy meghitt barátnőt szokás, aki ért az el nem mondott szavakból neki: — Idenézzen, a gyűrűk nevetni is tudnakl És ő is nevet, Teréz a gyűrű gazdája. — Milyen édes a nevetés. Akár a Marysa csokoládé. Különösen azok részére, akik már majdnem elfelejtették az ízét... Teréz még sohasem érzett ennyi hálát a gyűrű iránt. A mutató és a hüvelyujja között tartotta, olyan lágyan, mint a völgy az ölébe hullajtott fátyolszerű ködöt. Aztán lassan, könnyedén szétnyílt a két ujj, és a gyűrű hangtalanul hullott a folyó kavargó fekete vizébe. 10
