A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-19 / 16. szám
— Kérem ez ellen nem lehet kifogásom ... — Akkor legyen szíves adja vissza az előleget. Vince barátom rózsákat örökölt; szobánként negyvennyolc égő szirmú pünkösdi rózsát. A mézeshetekben történt a dolog, tehát úgyszólván tudtán kívül. Később, amikor szivében némileg lecsillapodtak a lángok, csodálkozva vette tudomásul a falakon rikoltozó szemérmetlen virágtenyészetet, 's nyomban el is határozta, hogy végez vele, mihelyt elegendő pénze lesz. Haragja nőttön nőtt. Otthon nem volt egy nyugodt pillanata, szabad idejében a mennyezetet nézte, ahová elfelejtettek virágokat pingálnL Tűnődéseiből gyakran arra riadt, hogy háta mögött a rózsák csúfondárosan összenevetnek, s szúrós végű botokkal bökődik a tarkóját. Végzetessé azonban csak egy év múlva vált ez a beltenyészet, amikor megérkezett a , trónörökös“. Pontosabban; amikor a kicsi kezdte „felfedezni a világot", ahogyan Vince a gyermek akkori tevékenységét nem csekély apai büszkeséggel meghatározta. megpattant, végül azzal búcsúzott, hogy másnap reggel öt órakor jelentkezik — teljes felszereléssel. De nem jelentkezett. Se másnap, sem a következő napokon. Elmúlt a szombat, el a vasárnap, s a rózsák még mindig teljes pompájukban tobzódtak a falakon. Hétfőn reggel felkereste a lakásán. — Mi van, mester, egész héten vártuk — kezdte. A szobafestő figyelmesen meghallgatta öt. — Egész héten gyöngélkedtem — mondotta halkan — de legyen nyugodt, holnap reggel elkezdem. — Előleget ne adjak? — Hát... ahogy gondolja ... • Némi habozás után az asztalra tett háromszáz koronát és elköszönt. Másnap ismét hiába várakozott. — Rendben van — mondta a festőnek, akit ismét otthon talált — úgy látom, magára már nem számíthatok. Majd keresek másvalakit. — Miféle előleget? ... — Hát... amit adtam .., — Nekem? ]ó vicc... Mikor? Vince erre az utóbbi kérdésre nem válaszolt. Lehajolt a festőhöz, aki egész idő alatt elnyúlva feküdt a díványon, szelíden megragadta a gallérját, felemelte és megpofozta. Csak az őrszobán, ahová egy rendőr kísérte Vincét, mivelhogy a szobafestő ordítása felverte az egész utcát, egyszóval, csak az őrszobán jutott eszébe, hogy a megpofozott aktív ökölvívó volt, akinek a fejében is megpattant valami. Egyébként a „vizsgálati fogságban" Vince kitűnően érezte magát, úgy aludt reggelig, mint a tej, amióta megnősült, nem volt Ilyen nyugodt éjszakája Később ezt azzal magyarázta, hogy az őrszoba falain egyetlen árva nefelejcs szál sem „illatozott“. —iyi—■ — Gö, göl — szólította meg Vincét egy este, s aprócska kezével az egyik rózsára mutatott. Vince tudta, hogy magyarul ez annyit jelent; „Apuka, azonnal add ide azt a rózsát, hogy megehessem!“ S ő, aki a gyermek parancsára a legtávolabbi csillagokat is habozás nélkül lehozta volna tehetetlenül bámult maga elé- Másnap aztán elindult szobafestőt keresni. A közszolgáltatási üzemnél kezdte. Az üzem vezetője udvariasan meghallgatta, valamit feljegyzett az asztali naptárba, majd közölte vele, hogy már december közepe táján átfestik a lakását. Barátom kérdésére, hogy vajon nem lehetne e mégis már most tavasszal valamit kezdeni, a vezető mélabúsan kifordította a tenyerét és nagyot sóhajtott. Az irodában egy alacsony barna fiatalember is tartózkodott. Ez később az utcán Vincéhez lépett és bemutatkozott, elmondta, hogy szobafestő, s mivel most éppen „betegállományban“ van, hajlandó kifesteni Vince lakását. Barátom örömében azonnal felvitte a lakására, feleségével pálinkát meg füstölt szalonnát hozatott — egyszóval bőségesen megvendégelte. A szobafestő még este tízkor is a rózsákat nézegette, a szeme gyanúsan csillogott, közlékennyé vált. Vince megtudta róla, hogy csak a minap szerelt le, katona-ideje alatt megnősült, csinos felesége van, most kaptak új lakást, de még annyi ideje sincs, hogy a saját lakását kifesse; rengeteget dolgozik, mert kell a pénz — most nagyon jól jön ez a betegség, amit még a katonaság előtt szerzett, amikor mint aktív ökölvívó kiállt egy nála húsz kilóval nehezebb országos bajnokkal, aki az első menetben kiütötte. Azóta állandóan zúg a feje, „valami alighanem megpattant benne“. Vince boldogan hallgatta őt, egyre-másra töltögette a kupicákat, már a rózsákat se nagyon látta. A néhai ökölvívó, akinek a fejében valami Szólásmondása Nem fenékig tejfel Ezen a szóláson azt értjük, hogy a látTMszat ellenére nem teljes, nem tökéletes, valami, hogy a szóban forgó személynek vagy helyzetnek is megvannak a maga hibái, hátrányai, kedvezőtlen oldalai, még ha nem is láthatók. Egyes vidékeken így Is használják: azt gondolja, azt hinné az ember, hogy fenékig tejfel. E szólásmondásunk eredete a következő: Ha megszedjük az edénybe a tej fölét vagy vásárolunk egy csupor tejfelt, azt hinnénk, hogy annyi tejfelünk lesz, amennyit megszedtünk vagy amennyit vásároltunk. Egy idő múlva azonban a tejfelből kiválnak, és könnyebb súlyuk miatt felszállnak azok a zsirrészecskék, amelyek a tejfel javát alkotják. Ennek következményeként a tejfeles edény alján már rövidebb állás után bizonyos mennyiségű savó marad, ami olykor egészen vízszerűen híg és értéktelen folyadék, s nem használható a tejfellel azonos célra. A tejfeles edénynek az a sajátossága, hogy szinte soha sincs benne fenékig tejfel, adott alkalmat arra, hogy mintegy jelképpé váljon, átvitt értelemben is használjuk annak kifejezésére, hogy valakiben vagy valamiben nemcsak jó van, mint gondolnánk, hanem olyasmi is, ami nem kedvünkre való, nem teljes, vagy nem tökéletes. Otthagyja a fogát A szólás jelentése: küzdelemben pórul jár, háborúban, harcban meghal, elesik, odavész. Eredetét fgy magyarázhatjuk: Hajdan a kínzásoknak sok fajtája volt. A XV—XVII. században ép fogak kihúzásával vagy kitörésével Is kínozták az embereket. Kintűník ez több régi írásból. Így például Balassi Bálint unokabátyjának ezt írta 1577-ben: „Felette Igen kérem Kegyelmedet, ... hogy azoknak, az kik Hasszán agáért kezesek, alól az harmadik zápfogukat vonassa ki Kegyelmed és min-SSSSSSSSSSSSSS/SSSfSSSfJSS.'SMjásssjrsssssJSSSSSSSSSSSSSSSJ ink eredetéről denkinek 75 (ütést 1 az tarán üttessen el Kegyelmed“. Ebből kitűnik, hogy Balassi Bálint, a kiváló költő nem igen emberséges volt, mert úgy akarta Hasszán aga váltságdíjának megfizetését sürgetni, hogy a szabadon bocsátott aga kezeseit foghúzással kínoztatja Ez akkor nem volt egyedül álló eset. Azonban nemcsak kezesek kínzásáért, hanem büntetésképpen is szokásban volt fogakat kitörni. Tehát ez a szólás eredetileg kínzásul kihúzott vagy kitört fogakra vonatkozott. Mivel azonban ez a klnzási mód lassanként feledésbe merült, idővel a harcban elesettekre vonatkoztatták a szokást túlélő kifejezést Harapófogóval sem lehet belőle kihúzni Arról, aki nem szívesen beszél vagy nyilatkozik, aki lassan, kínosan, sok faggatásra ad csak feleletet, és a szerfelett szófián, zárkózott vagy nagyon titoktartó emberről azt szoktuk mondani, hogy harapófogóval sem lehet kihúzni vagy kivenni belőle egy szót sem. Honnét ered ez a szólás? Általában szokás volt régen, hogy a halálbüntetés mellett még különiéle kínzásoknak is alávetették az elítélteket. A bírák a kivégzés előtt még tüzes fogókkal is megkínoztatták a szerencsétlen elítélteket. Azonban kínzó vallatások alkalmával Is használtak tüzes fogókat. Erről tanúskodik egy XVII. század eleji boszorkányper tanúvallomásának ez a mondata: „Hallotta a ... Hangyásné szájábul, hogy ha tüzes fogókkal fogdossák meg, mégsem vall Tóth Míhálynéra“, azaz tüzes fogóval sem [ehet belőle kiszedni, kihúzni a vallómást. Nagyon valószínűnek látszik, hogy szólásunk a tüzes fogóval való kínzó vallatások emlékét őrzi. Az eredeti ftüzes) fogó helyett ekkor kezdtek harapófogót mondani, amikor a szólást létrehozó régi eljárás már feledésbe merült, és ezért kifejezésünket a harapófogóval történő szöghúzással is kapcsolatba hozzák. 11 (QázsáiS hamcp
