A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-12 / 2. szám

— Ha kedved ellen volna, nem kell oda mennünk. Nyugodtan mehetünk máshová Is.

— Dehogyis. Nekem mindegy.

Vierocska vadul tülkölt.

— Hagyd abbat — ordított rá a sógor.

— Aztán ne menjenek tönkre az idegeid, ha ilyen gyerekeid vannak. — Marinához fordult: — Arra gondoltam, hogy a duzzasztó esetleg emlékeztet valamire. Rossz emlékeket idéz fel.,,

— Rég volt.

— Régi idők, régi emlék. De az emlékek néha fájnak. — A sógor a motorházban babrált, a szeme sarkából figyelte.

— Ne add a démont, — mondta Marina.

— Nevetséges, ha tervhivatalnok démonosdit játszik.

Az egyik elsőemeleti ablakból kinézett a nénje.

— Már megint hajba kaptatok? kiabált.

— Gyere föl inkább segíteni.

— Már megyek, — mondta Marina. Sógorának még odavetette: — Csau, kísértő szellem.

— Nem az a fontos, mi van a ember fején, — mondta a sógor. — Az a fontos, mi van a fejében.

— Micsoda bölcsesség, — nyomta meg a szót Marina. A kapu alatt Emiiké belékarolt.

— Javíthatatlan az öreg, mi?

— Szolid öregúr, — mondta Marina. — Ráadásul az apád.

— Fütyülni rá, — mondta Emiiké.

— Ejnye, de harcias lettél.

— Ez a jelszavunk. Fütyülni rá. A haverokkal találtuk ki. Egyre terjed.

— Kissé ócska, — vélte Marina.

— Vadonatúj, — védekezett Emiiké. — Éppen most került le a futószalagról. Magunk készítettük.

— Igazad van, — mondta Marina. — Előttetek ilyesmi az embernek eszébe se jutott!

— Csuda klassz vagy, — lelkendezett Emiiké. — Megcsókolhatom a füledet?

— Megcsókolhatod az orromat, — mondta Marina. — Sokkal célszerűbb.

A fiú ajkát arcához érintette.

— Nagyszerű nap fesz, szivikém.

— Reméljük, — mondta Marina.

A konyha rántott hús szagában úszott. Nénje arca valósággal tüzelt. Papucsos lába türelmetlenül kopogott. Köténye alatt csak kombiné volt.

— Becsomagolhatnál, — mondta. — Azt sem tudom, hol áll a fejem.

— A nyakadon, — vágta rá Emiiké.

— Mit csomagoljak be? — kérdezte Marina.

— Mindent előkészítettem. A hálószobában van. Nekem még rendbe kell hoznom a hajamat. Uramisten, minek találták ki az emberek a vasárnapot?

Emiiké elcsent egy szelet rántott húst, beleharapott.

— A vasárnap a megérdemelt pihenés napja, — mondta bölcsén.

— A pihenésé! — jajdult fel az anyja.

— Nem tudom, mihez kezdjek előbb. Legalább megmostad volna a kezedet. Ne zabái] meg mindent előre, mit viszünk magunkkal a kirándulásra?

— Véled meg vagyok áldva, — mondta Emiiké. — Egy darab húsért ennyi duma. Valóságos ünnepi beszéd. — Hátát a jégszekrénynek támasztotta és farkasétvágygyal eltűntette a rántott szeletet.

— Ügy falsz, mint egy vadállat, — mondta az anyja. — Ne állj az útban.

— Bőséges táplálkozásra van szükségem, — mondta Emiiké. — Az én koromban nagyon fontos.

— Hogy te mi tudsz!

— A tudatlanság bűn, — oktatta ki Emiiké. — így szokta mondani az osztályellenség.

— Kicsoda?

— Hát az osztályfőnök.

A nyitott ablakon át sírást lehetett hallani. Emiiké érdeklődve kinézett. Marina a bezárt bőröndöt kitette a folyóséra.

— Mi történt?

— Drága Vierocskánk megismerkedett a kemény valósággal, — mondta kárörvendően Emiiké.

— Uramisten, — mondta az anyja. — Még csak az kellett.

— Mintagyerek, — biggyesztette ajkát Emiiké. — Olyan akár a malac.

— Szörnyű, — rimánkodott az anyja. — Most mit adok rá?

—Jó atyánk már felkarolta, — jelentette Emiiké. — Tatull megkezdte a mentési munkálatokat.

Marina lement, karjában felvitte az emeletre a síró Vierocskát. Világos szőkehajú, elkényeztetett kislány, volt. Bőgött, mintha nyúznák.

Marina levetkőztette, tetőtől talpig lecsutakolta. Kivasalta a gverek ruháját, felöltöztette. Nénje sietve öltözködött, alig vetett egy-egy pillantást a tükörbe.

— Borzasztó, — mondta. — Minden vasárnap ez a cirkusz. Egy életen át.

— Rendezd be másképp.

— Nem lehet. Ez a sorsom.

—Egy fenét, — mondta Marina. — Sorsról sző sincs.

— Ha majd neked is. gyereked lesz ...

— mondta a nénje.

—Miért lennének gyerekeim?

— Ne komédiázz, — mondta nénje. — Biztosan vágyakozol gyerekek után.

— Egyelőre nem, — felelte Marina.

— Ne komédiázz, — ismételte a nénje.

— Minden nő titokban gyerekek után vágyik. Különben mi értelme lenne az életnek?

Marina elgondolkozva nézett a nénjére.

— Nem sok értelmet látok benne. Fajfenntartás, mi az? Egyszerű ismétlés.

— Akkor hát miben van az életed értelme?

— Dolgozom, — mondta Marina. Habozva hozzátette — és szeretnék valakit szeretni.

— Hát szeress bele, — mondta nénje.

— Parancs, máris, — mondta Marina.

— Tüstént megteszem. Csak felhúzom a cipőmet. — Lenn az utcán zakatolni kezdett a motor. Emiiké bekukkantott az ajtón.

— Indulás hölgyeim. — Megállapították, hogy elfelejtették teát főzni a termoszba. Valahányszor kirándulni mentek, mindig megfeledkeztek valamiről. Valahányszor Marina eljött, nagyjából mindig ugyanazokat a szavakat ismételgették. Nagy szerelem, ez marad a nagy szerelemből. Vasárnapi rántott hús. Zakatoló mosógép. Villanyvasalő. Hát így kell lenni? Úgy érezte, nem lehet másképp. Mégis sejtette, hogy van valami, amit az élet csak az ő számára tett félre. Az autó meg-megugrott a gödrökben. Aztán kiértek az útra.

Marina elől ült, egyenesen maga elé nézett. Valahol vár rá a csodálatos véletlen. Csak huszonhét éves, mi az a huszonhét év? Az autó prüszkölt, köhögött. A hegyek elfutottak egymástól, aztán megint közeledtek. Új lakótelepeken, régi falvakban mindenütt vasárnapi csend uralkodott. A kocsi ablakán befújt a szél, simogatta arcát.

— Mi köhög a motorban? — kérdezte.

— A karburátor fuvókája, — mondta Emiiké. Meg kellett állniuk, a sógor és Emiiké rendbehozta a karburátort. Egy hatszázhármas suhant el mellettük. Valaki integetett. Marina kiszállt a kocsiból.

— Ki volt az?

A sógor orrát fintorgatta.

— Az igazgató elvtárs. tyeg a főmérnök. És a főnököd. A nyaralónkba mennek.

— Gazda is?

— Honnan maradna el? — Gazda Marina főnöke volt, a fő diszpécser. Sikeres fiatalember. A sógora nem szerette.

— Irigykedsz rá, — mondta Marina.

— Egyszer még rossz vége lesz. — Helyére tette a kitisztított fúvókét. — Majd meglátod, hogyan végzi.

— Féltékeny vagy rá, — mondta Marina. — Te is szeretnél a főnököddé! kirándulásra menni. Kártyázni meg iszogatni velük.

— Eszem ágába se jut, — mondta a sógor. — Tudhatnád, hogy nem kártyázom és nem iszom. A Főnököd még rosszul végzi.

— Egyelőre nem úgy fest, — mondta Marina. — Egyelőre lóhosszal vezet előtted.

— Már megint veszekesztek? — kérdezte a nénje.

— Rossz vége lesz, — hajtogatta konokul a sógor.

— Olyan középszerű vagy, hogy az ember rosszul lesz tőle. Ki nem állhatsz semmit, ami elüt az átlagtól

— Tény, — mondta Emiiké. — Tatull a legpontosabb mértani középarányos. Egy század milliméterre.

Fordította Tóth Tibor.

[Folytatjuk]

13