A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-12 / 2. szám

[VLADIMÍR MINJTÖ

Vasárnap volt, nyári vasárnap minden megszokott kellékével. Éjjel esett, a park hársfáin még csillogtak az utolsó esőcseppek, mintha valaki ottfelejtette volna őket. Martna keresztül vágott a parkon, táskáját lőbálta. A férfiak megfordultak utána. Tudta, hogy jól fest, és örült neki. Nem Is olyan szörnyű a világ, különösen i nyáron és vasárnap. Huszonhét éves, mi az a huszonhét év? Talán csak most kez: dődik az élet? Talán néhány pillanat múlva kezdődik, egy csodálatos véletlen,

' s minden elkezdődik. A csodálatos vélet- i lenek természetesen himneműnek kellene lennie. Olyasmi, amit még soha nem látott, soha nem élt, milyen is legyen? Nem tudta elképzelni a hímnemü csodálatos véletlent, derült égből villámcsapás, de olyan gyöhyörű nap volt! Ilyen napon minden lehetséges. Legalábbis az ember hajlandó

• elhinni, hogy minden lehetséges Fiatal és szép volt, tudta, hogy szép, napbarnltotta

‘ testéből egészség sugárzott, rézvörös haja mintha könnyebb és világosabb lenne. Ment a parkon át, táskáját lóbálta, a férfiak megfordultak utána, néhányan szinte magukba itták szemükkel mintha meg akarnának mámorosodni egészségétől ős fiatalságától A téren talá'kczott a fiúval. Rövid nadrágban volt, vállán evezőt cipelt. Vidám volt és csokoládébarna.

■ Feléje intett a táskával.

— Csau.

A fiúnak megcsillant a szeme.

• — Szoborszép Marina, — mond'a örvendezve. — Olyan vagy, mintha az imént faragtak volna márványból.

A lány nevetett.

— Ez már rögeszme, fiacskám.

— A nyár frissen faragott szobra, — mondta a fiú. — Ilyennek képzelném.

Elkapta könyökét, megslmogatta meztelen vállát.

— Ez mi legyen? — nézett rá Marina.

— Próbálom, nem vagy e kőből.

— Nem vagyok?

— Nem. Meleg és bársonyos. Rejtélyes anyag.

— Ó, Zsorzsik, — mondta a lány és nevetett. — Művésznek kellene lenned.

— Ne nevess, — mondta a fiú. — Igenis, van hozzá tehetségem.

— Még hoz Is a konyhára, — jegyezte meg Marina.

— Át kellene nevelni téged, — mondta a fiú. — Tele vagy múltbeli csökevénnyel.

— A pénz csökevény?

— A pénzre gondolni csökevény, — mondta a fiú. — Mi vagyunk az új ifjúság.

— Háromszor hurrá, — mondta Marina.

— A vizesekhez mész?

— Edzésem van.

A lány felsóhajtott.

— De délután találkozhatnánk, — mondta a fiú. — Nap, víz, levegő, ez a legjobb egint.

— Legjobb micsoda?

— Egészségügyi Intézet. Klassz kajakom van.

Marina kissé elszomorodott.

— Nem lehet, fiacskám.

— Ö, kegyetlen végzet, — mondta a fiú.

— Családi kötelességeim vannak.

— Férfi van a dologban?

— Hímnemű, de nem éppen férfi. Tudniillik a sógorom.

— Rendszerint unokafívérnek szokták hívni, — nézett rá gyanakodva a fiú.

— Igazán a sógorom. Miért ne lehetne nekem sógorom?

— Nem illik hozzád, önálló szobor vagy.

— Lehet, hogy egy emlékmű mellékalakja voltam, onnan pottyantam le.

— Ejtsd azt a sógort,

— Túlságosan szolid, össze se törne.

A fiú órájára nézett. Hatalmas karján

játszottak az izmok. Marina megsajnálta, igazán szép délután lehetett volna.

— Hát nem jöhetsz?

— Le kell rónom hálámat.

— Ugyan kérlek! Hála a mi időnkben?

— Még nem érted, kisfiú.

— Hát persze, — legyintett dühösen.

— A kisfiú semmihez sem ért. — Vállára kapta az evezőt — Csau, Marina.

— Szia, — mondta. — Sajnálom.

— Hasonlóképpen, — mondta rosszkedvűen a fiú. — Csau.

Marina kis ideig utána nézett, aztán erélyesen meglóbálta táskáját. Nem szabad elrontani a vasárnapot. Biztosan szép délután lett volna, ez a Zsorzsik nappalra való, nem éjszakára. Jó lett volna csónakozni. Meg fürödni. Heverni a napon. És hallgatni. Kasa fiú, kár hogy nem mehet vele. Részt kell vennie a családi kiránduláson. Minden másod:'- vasárnap családi kirándulásra jár. Lerója háláját, öt esztendeje a sógora segített rajta, kihúzta a nyomorból, állást szerzett. Most már nem lesz olyan forró az ügy, mondta akkor a sógor, biztosan kihűlt már a kása. A diszpécser hivatalban szerzett állást, jó állás volt. Szolid ember a sógor, szolid állást szerzett. Lakást is találtak. Kapott tőlük néhány bútordarabot. Minden második vasárnap lerója háláját. Bizonyságot tesz amellett, hogy nincs egyedül a világon.

A sógor keze maszatos volt az olajtól. Emiiké az autó alatt feküdt, a hűtőt forrasztották. Ócska káré volt, a sógor részenként vásárolta. Ez volt az egyetlen szenvédélye. Emiiké kibújt az autó alól, csupa maszat volt a képe.

— NéncsI, — mondta. — Szivikém. Ez nagyszerű.

— Megint csurog?

A sógor valami ronggyal megtörölte kezét.

— Már mondtam, ne hívd néncsinek. Néni, nénike, esetleg nagynéni. Micsoda szó ez?

— Egész szép, — mondta Marina.

— Helyes, néncsl, — modta Emiiké. — Néncsi, te vagy az egyetlen figyelemre méltó nő a világon.

— Mi van rajta figyelemre méltó? — A sógor ritkás haja közt vékony e ekben csurdogált a veríték A nap meg-megcsillant az éjjeli eső után maradt pocsolyákban. Oj lakónegyed, még érezni a házakon a friss vakolat szagát.

— Hát az, hogy figyelemre méltó, — mondta Emiiké. Emiiké tizennégy éves volt. Fejjel magasabb az apjánál. Orra alatt már kiütköztek a szőrszálak. Lelkesedett a gépekért és szerelmes volt a nénikéjébe. Arról álmodozott, hogy egyszer megkocsikáztatja. Persze nem ebben az ócska káréban. Valami vadonatúj autóban, mondjuk egy Renaultban.

— Szervusz, kis kofa. — A kocsiban, a kormánykeréknél a kis Vierocska ült. Kidugta az ablakon pofikáját, Marina megcsókolta.

— Hova utazol?

— Eperjesre.

— Miért éppen Eperjesre?

— Mert messze van. És még nem voltam ott.

— Szerencsés utat.

— Szivikém, — mondta Emiiké. — Velünk jössz?,

— Tuti, — bólintott Marina.

— Mondtam már, ne hívj szivikémnek.

— Csak azért is szivikém, — mondta Emiiké, összenéztek Egymásra kacsintottak. A sógor gyengéd pillanataiban a nénjét hívta szivikémnek. Ha más mondta, szentségtörést látott benne. Megszokott játék volt ez. Családi játék. Olyan, mintha neki Is családja lenne.

— Hova megyünk? — kérdezte.

— Ismeretlen messzeségbe, — mondta Emiiké.

— Szeretnék a duzzasztóhoz menni, — mondta a sógor. — Persze, ha a masina kitúrja.

— A duzzasztóhoz? Miért éppen oda?

— Miért ne? Még nem voltam ott.

— Kibírja, tatulika. Becsületesen összefoltoztuk.

— Ez megint micsoda? Honnan szedted?

— Tatulika annyi mint jóatyám.

— Megtiltom, hogy így szólíts, — háborodott a sógor.

— Nem vagy te kissé maradi? — kérdezte Emiiké. A sógor hozzávágta a rongyot. De Emiiké már rég eltűnt a kapuban. Onnan vigyorgott az apjára. Két füle kakaskodva elállt.

— Ezek a fiatalok, — méltatlankodott a sógor. — Mire tanítják őket az Iskolában? — Aztán megkérdezte: — Nem tetszik neked a duzzasztó?

— Miért ne? Nekem mindegy.

Szirotyák Dezső rajza

12