A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-12 / 2. szám

[VLADIMÍR MINJTÖ Vasárnap volt, nyári vasárnap minden megszokott kellékével. Éjjel esett, a park hársfáin még csillogtak az utolsó eső­cseppek, mintha valaki ottfelejtette volna őket. Martna keresztül vágott a parkon, táskáját lőbálta. A férfiak megfordultak utána. Tudta, hogy jól fest, és örült neki. Nem Is olyan szörnyű a világ, különösen i nyáron és vasárnap. Huszonhét éves, mi az a huszonhét év? Talán csak most kez­­: dődik az élet? Talán néhány pillanat múl­va kezdődik, egy csodálatos véletlen, ' s minden elkezdődik. A csodálatos vélet- i lenek természetesen himneműnek kellene lennie. Olyasmi, amit még soha nem lá­tott, soha nem élt, milyen is legyen? Nem tudta elképzelni a hímnemü csodálatos vé­letlent, derült égből villámcsapás, de olyan gyöhyörű nap volt! Ilyen napon minden lehetséges. Legalábbis az ember hajlandó • elhinni, hogy minden lehetséges Fiatal és szép volt, tudta, hogy szép, napbarnltotta ‘ testéből egészség sugárzott, rézvörös haja mintha könnyebb és világosabb lenne. Ment a parkon át, táskáját lóbálta, a fér­fiak megfordultak utána, néhányan szinte magukba itták szemükkel mintha meg akarnának mámorosodni egészségétől ős fiatalságától A téren talá'kczott a fiúval. Rövid nadrágban volt, vállán evezőt ci­pelt. Vidám volt és csokoládébarna. ■ Feléje intett a táskával. — Csau. A fiúnak megcsillant a szeme. • — Szoborszép Marina, — mond'a örven­dezve. — Olyan vagy, mintha az imént fa­ragtak volna márványból. A lány nevetett. — Ez már rögeszme, fiacskám. — A nyár frissen faragott szobra, — mondta a fiú. — Ilyennek képzelném. Elkapta könyökét, megslmogatta mezte­len vállát. — Ez mi legyen? — nézett rá Marina. — Próbálom, nem vagy e kőből. — Nem vagyok? — Nem. Meleg és bársonyos. Rejtélyes anyag. — Ó, Zsorzsik, — mondta a lány és ne­vetett. — Művésznek kellene lenned. — Ne nevess, — mondta a fiú. — Igen­is, van hozzá tehetségem. — Még hoz Is a konyhára, — jegyezte meg Marina. — Át kellene nevelni téged, — mondta a fiú. — Tele vagy múltbeli csökevénnyel. — A pénz csökevény? — A pénzre gondolni csökevény, — mondta a fiú. — Mi vagyunk az új ifjúság. — Háromszor hurrá, — mondta Marina. — A vizesekhez mész? — Edzésem van. A lány felsóhajtott. — De délután találkozhatnánk, — mond­ta a fiú. — Nap, víz, levegő, ez a legjobb egint. — Legjobb micsoda? — Egészségügyi Intézet. Klassz kaja­kom van. Marina kissé elszomorodott. — Nem lehet, fiacskám. — Ö, kegyetlen végzet, — mondta a fiú. — Családi kötelességeim vannak. — Férfi van a dologban? — Hímnemű, de nem éppen férfi. Tudni­illik a sógorom. — Rendszerint unokafívérnek szokták hívni, — nézett rá gyanakodva a fiú. — Igazán a sógorom. Miért ne lehetne nekem sógorom? — Nem illik hozzád, önálló szobor vagy. — Lehet, hogy egy emlékmű mellék­alakja voltam, onnan pottyantam le. — Ejtsd azt a sógort, — Túlságosan szolid, össze se törne. A fiú órájára nézett. Hatalmas karján játszottak az izmok. Marina megsajnálta, igazán szép délután lehetett volna. — Hát nem jöhetsz? — Le kell rónom hálámat. — Ugyan kérlek! Hála a mi időnkben? — Még nem érted, kisfiú. — Hát persze, — legyintett dühösen. — A kisfiú semmihez sem ért. — Vállára kapta az evezőt — Csau, Marina. — Szia, — mondta. — Sajnálom. — Hasonlóképpen, — mondta rosszked­vűen a fiú. — Csau. Marina kis ideig utána nézett, aztán erélyesen meglóbálta táskáját. Nem szabad elrontani a vasárnapot. Biztosan szép dél­után lett volna, ez a Zsorzsik nappalra való, nem éjszakára. Jó lett volna csóna­­kozni. Meg fürödni. Heverni a napon. És hallgatni. Kasa fiú, kár hogy nem mehet vele. Részt kell vennie a családi kirán­duláson. Minden másod:'- vasárnap csa­ládi kirándulásra jár. Lerója háláját, öt esztendeje a sógora segített rajta, kihúzta a nyomorból, állást szerzett. Most már nem lesz olyan forró az ügy, mondta ak­kor a sógor, biztosan kihűlt már a kása. A diszpécser hivatalban szerzett állást, jó állás volt. Szolid ember a sógor, szolid állást szerzett. Lakást is találtak. Kapott tőlük néhány bútordarabot. Minden má­sodik vasárnap lerója háláját. Bizonysá­got tesz amellett, hogy nincs egyedül a világon. A sógor keze maszatos volt az olajtól. Emiiké az autó alatt feküdt, a hűtőt for­rasztották. Ócska káré volt, a sógor ré­szenként vásárolta. Ez volt az egyetlen szenvédélye. Emiiké kibújt az autó alól, csupa maszat volt a képe. — NéncsI, — mondta. — Szivikém. Ez nagyszerű. — Megint csurog? A sógor valami ronggyal megtörölte ke­zét. — Már mondtam, ne hívd néncsinek. Néni, nénike, esetleg nagynéni. Micsoda szó ez? — Egész szép, — mondta Marina. — Helyes, néncsl, — modta Emiiké. — Néncsi, te vagy az egyetlen figyelemre méltó nő a világon. — Mi van rajta figyelemre méltó? — A sógor ritkás haja közt vékony e ekben csurdogált a veríték A nap meg-meg­­csillant az éjjeli eső után maradt pocso­lyákban. Oj lakónegyed, még érezni a há­zakon a friss vakolat szagát. — Hát az, hogy figyelemre méltó, — mondta Emiiké. Emiiké tizennégy éves volt. Fejjel magasabb az apjánál. Orra alatt már kiütköztek a szőrszálak. Lelke­sedett a gépekért és szerelmes volt a né­nikéjébe. Arról álmodozott, hogy egyszer megkocsikáztatja. Persze nem ebben az ócska káréban. Valami vadonatúj autóban, mondjuk egy Renaultban. — Szervusz, kis kofa. — A kocsiban, a kormánykeréknél a kis Vierocska ült. Kidugta az ablakon pofikáját, Marina meg­csókolta. — Hova utazol? — Eperjesre. — Miért éppen Eperjesre? — Mert messze van. És még nem voltam ott. — Szerencsés utat. — Szivikém, — mondta Emiiké. — Ve­lünk jössz?, — Tuti, — bólintott Marina. — Mondtam már, ne hívj szivikémnek. — Csak azért is szivikém, — mondta Emiiké, összenéztek Egymásra kacsintot­tak. A sógor gyengéd pillanataiban a nén­­jét hívta szivikémnek. Ha más mondta, szentségtörést látott benne. Megszokott játék volt ez. Családi játék. Olyan, mintha neki Is családja lenne. — Hova megyünk? — kérdezte. — Ismeretlen messzeségbe, — mondta Emiiké. — Szeretnék a duzzasztóhoz menni, — mondta a sógor. — Persze, ha a masina kitúrja. — A duzzasztóhoz? Miért éppen oda? — Miért ne? Még nem voltam ott. — Kibírja, tatulika. Becsületesen össze­foltoztuk. — Ez megint micsoda? Honnan szedted? — Tatulika annyi mint jóatyám. — Megtiltom, hogy így szólíts, — há­borodott a sógor. — Nem vagy te kissé maradi? — kér­dezte Emiiké. A sógor hozzávágta a ron­gyot. De Emiiké már rég eltűnt a kapu­ban. Onnan vigyorgott az apjára. Két füle kakaskodva elállt. — Ezek a fiatalok, — méltatlankodott a sógor. — Mire tanítják őket az Iskolá­ban? — Aztán megkérdezte: — Nem tet­szik neked a duzzasztó? — Miért ne? Nekem mindegy. Szirotyák Dezső rajza 12

Next

/
Thumbnails
Contents