A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-04-12 / 15. szám

gyúr és megbombázza. Sőt, odafut egy kutya, felemeli a hátsó lábát és ő Is megtiszteli ...

A fiatalok az ablaküvegre szorítják' a homlokukat. Joli még sóhajtani se mer. Visszafojtja lélegzetét és úgy nézi a gyalázatot. Szinte hallani véli, mint sóhajtozik a meggyalázott kasztni. Jaaj.,, csikorog, nyöszörög. Halálra vált mártír.

Sápadtak mind a ketten. Tudja a csuda miért, de meg vannak rendülve. Visszabújnak az ágyba, állig takaróznak. Ügy érzik magukat mint a bíró, aki ártatlant ítélt halálra.

Bűnösök. Minduntalan kiugranak az ágyból, odasomfordálnak az ablakhoz. Megváltozott a kép. Egy rendőr áll a sublótnál és noteszébe jegyzi az ismeretlen útonálló adatait. Vagy mint áldozatét? Mert a sublót ott fekszik a rendőr lábainál, mint egy elgázolt kutya, akit végre valahára felkarolt egy jótét lélek.

Jolinak lázban ég az arca. A füle is pirosán virít.

— Nem kellett volna kicipelni az utcára.

— Hogy-hogy nem kellett volna? Neked volt az utadban.

— Nekem volt útban! A szemembe merészeled mondani? Hisz én örököltem! Te néztél rá ferde szemmel. Fejszével rontottál neki, itt a lakásban.

— Álmodsz. A" bazáros ember mondta, hogy tűzifának.

— Nem igaz!

— Szóval nem mondok igazat! Neked kevesebb ez a vacak sublót, mint én. A sublótért megrágalmazol.

És csúnyán összevesztek. Először mióta egybekeltek. Szomorúak a szekrény miatt és maguk miatt is. Csalódottak. Oda a vidám vasárnap.

Joli sírvafakadt. Jó fegyver ez férfiak ellenében.

— Ezt nem érdemelte meg szegényke. Utcára lakoltattuk, mert nem volt elég szép, elég elegáns nekünk. Elbizakodot- Jak lettünk. Túl jól megy a sorunk.

Jancsi felenged, örül a többesszámú vádnak. És gyengéd akar lenni. Joli várandós. Tudja fene, neki is fáj a szíve.

— Míg a mamád ólt, benne tartotta a kockás gyapjúkendőt. A felső fiókban őrizgette a pelenkáidat meg a kisruhákat. A varkocsod selyempapírban volt a har.madik fiók baloldalán.

— Talán azért nyikorgó» éjjel, mert valósággal sírt. Mintha érezte volna, hogy kidobjuk.

Jancsi nyakába fonja erősen a két karját.

— Jancsikám! Hozd vissza!

— Hogy hozhatom vissza? Akkor megtudja mindenki, ki volt a tettes. Hozzánk senki sem járt, nem ismerték.

— De ha visszacipelem, kiröhögnek. Meg. történt. Nincs visszaút. Most már hiába.

— Dehogyis hiába. Hazudj akármit. Hogy elhoztad, ajándékba kaptad és lefordult a taligáról. Nem akartál engem zavarni és reggelre elaludtál. Valaki viccből kivitte a kapu mellől az úttest kellős közepére.

— Nem. Nem lehet. Átlátszó hazugság. 'Azt gondolná a rendőr, hogy begyulladtam és jóvá akarom tenni a turpisságot.

Vagy hogy idegen bútort akarok eltulaj'- a szekrényt, közlekedési zavart 'okozhat, donítani. Meg a gyerekek rosszalkodnak. Idetesszük

Joli sír, mintha temetésen lenne. Odalent a rendőr az egyre növekvő bámész tömeget visszaszorítja, senkit se enged a sublót közelébe. Végül Is elapad a kíváncsiak száma, megtudták amit akartak. Az egész már nem érdekes. De meg az eső is eleredt, kiadós zápor, csak úgy kopog az ablakon. Hiába, tavasz van, a hó csak mutatóban maradt meg a járdaszélen.

Egyszerre csk csöngetnek. Kinéznek a kémlelőlyukon és megijednek. A rendőr áll az ajtó előtt. A szomszédoktól egyenest hozzájuk jött.

— Megtudta! Valaki árulkodott. De ki?

— KI? Kínáltuk fűnek-fának. Most mi lesz?

Odakint a rendőr topog, rázza esőkabátjáról a vizet. Megint csönget. Határozottabban.

— Jaj, istenem, nyissuk ki. Annál roszszabb, ha tagadunk.

Ajtót nyitnak. A rendőr kint áll, mint a felelősségrevonás megelevenedett szobra. Élő szemrehányás.

— Kérem, a lenti szekrény ügyében jöttem.

Joli a férje háta mögé bújik. Álljon ki a férfi. Nem másállapotos nőnek való a rendőrrel való huzakodás.

Jancsi se tartozik a hősök közé.

— Kérem, ón igen, csakhogy... — dadogja.

— Legyen szíves, segítsen nekem. A férfiak, akik itthon maradtak nem mozdulhatnak a gyerekektől, mert az asszonyok bevásárolni mentek. Néhol csak most cihelődnek az ágyból. Segítsen nekem behozni

valahová a folyosóra, míg kinyomozom az esetet.

— Persze, persze. És minek a folyosóra?, A házmester mérges lenne. Nálam is elfér. Akad hely a sarokban.

Olyan túlbuzgó, hogy még. Ha a rendőrnek nem volna sietős a dolga, most teszi le a szolgálatot — minden bizonynyál feltűnne neki.

Közösen húzzák, tolják a sublótot be, vissza a régi helyére. A pókhálók még ott lógnak, a fal is kicsit tisztább mögötte. Sáv a falon, hogy meddig ért. De hát nem történt bűnügy, nem kell itt nyomozni.

Jancsi és Joli megállnak az ócskaság előtt. De piszkos szegényke. Elázott, a kutya is megtisztelte.

Másnap politúrt hoznak a drogériából. Lihegve fényezik, belülről kimossák. Jancsi egyenesre gyalulja a fiókok alját. A tetejére a legszebb horgolás kerül. Éjjel a dédmamáról maradt örökség kiengesztelődve hallgat, egyet se ásít, a szú sem perceg. Fiókjaiban a kék szalaggal átkötött pelenkák, kisruhák, mackók. A gyerekéj aki nemsokára itt lesz.

Minden úgy van, mint régen.

Csakhogy egy nap megjött a fiskus embere. A finánc. A talált dolog az államé. De az állam eladja. Becslés szerint megér vagy kétszáz koronát. Jókarban van, masszív, ma is csinálnak még hasonló kredenceket. Egyszóval potom áron jutnak hozzá. Itt a csekk.

Megfizetik. Azontúl mindig bocsánatkérő mosollyal néznek feléje. Megsimogatják koronként az oldalát, mint régi családtagét.

Autóstop

Minden embernek van valamilyen szenvedélye, vesszőparipája. Ki bélyeget gyűjt, ki gyufacímkét, van aki fényképezni szeret, más meg sportolni. Az én szenvedélyem az utazás. Persze ennek a szenvedélyemnek nem hódolhatok úgy, mint egy amerikai milliomos, mégpedig nagyon egyszerű okból — nincs pénzem. Ha meg van, elmegyek moziba vagy beülök egy presszóba ...

Így aztán autóstopra szorulok.

Szombaton reggel fogom a sporttáskámat, kiállók az úttestre és várok. Néha öt percet, máskor egy órát is. Ilyenkor figyelem a felhőket és számolom a lábam alatt levő kavicsokat.

Nemrégiben igen soká várakoztam. Egyszercsak egy Tátra 111-es fékezett le közvetlen mellettem. Felszálltam s elbeszélgettem a sofjőrrel. Megtudtam, hogy elvált ember, egy kisfia van Prostejovban. Megkért, ha arra járok, Látogassam meg a gyereket.

Tegnapelőtt megálltam egy szürke ház előtt. Felnéztem. Az ablakok mindenütt zárva voltak. Szitált az eső. Leráztam magamról a vizet és felballagtam a harmadik emeletre. A csengő zaja felverte a lakás csendjét. Kinyílt az ajtó és ott állt előttem egy komoly, öntudatos, tízéves emberpalánta.

A küszöbön maradtam, míg a gyerek eltette a partvist, cipőt húzott. Rám nézett, elmosolyodott. Frissen pásztázott linóleumszag áradt felém, a sarokban pár gyerekjáték, főként autók, traktorok. Sok virág, rend.

— Ugye, téged az apu küldött?

Meglepődtem. Honnan tudja? Egyszerű filozófiám alapján csakhamar rájöttem. Mindekit, akit felvesz gépkocsijára megkér, keressen fel egy szürke, prózai házat Prostejovban.

— Gyere, nekem suliba kell mennem. Kísérj el! — kézenfogott, elindultunk. Aztán beszaladt a kapun és visszakiabált az ablakból:

— Szia, gyere el máskor is,.. Barátságosan csillogott a szeme. Lassan

szitált az eső. A fapalánk mohón szívta be a cseppeket.

Zeneszínházban

Kis terem. Szürke fotőjök ... Tompított fény. Modern plasztikák a falon. Fehér mennyezet. Ünnepi csend. Jobb kéz felől fiatalember ül. Előtted pápaszemes nénike. Kezdődik az előadás. Világoskék fény a vásznon. Megjelenik Beethoven képe. Felcsendülnek az első akkordok. A fény sárgára vált. Behunyod a szemed. A zene dinamikája erősödik. A zongora viszi a prímet, majd belevegyül a zenekarba. Szinte látni véled a karmestert. Lapozás a partitúrában. Most az erdő magányos csendjét hallod. Pauza. Erőteljes akkord. Á néni leveszi a szemüvegét. Összpontosít. Megszólal a kar. Ez a IX. szimfónia. Kellemes bizsergés vesz rajtad erőt. Tágul a szíved. Süllyedsz. A melódia száguld, ismétlődik. A zárótétel következik.

Fény. Egy percig mindenki ülve marad. Nem hangzik fel taps. Egyszerűen nem illik a környezetbe. Sértené az otthonos atmoszférát. Az emberek a mindent helyettesítő zenét magukba zárva távoznak.

OZORAI KATALIN