A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-04-12 / 15. szám

Lehocky Teréz:

A sublót

A hálószobában egy régi fiókos szekrény áll, a sublót. Jó erős cseresznyefából faragták, hadd szolgáljon nemzedékeket. Éppen azért amolyan stílustalan minden Idők ízlésének megfelelő stílű. Nincs rajta cikornya, buja kacskaringó és nem is térre éhes, idomtalan bútor. Ha valaki bejön és meglátja, menten valami elfelejtett hangulat lesz úrrá rajta. Mintha az ómamánál lenne: ódon szobában, a szekrények tetején almák, befőttesek. Kint a konyhában terített asztalon kuglóf és haboskávé.

A baj nem is a hangulattal van, hanem azzal, hogy a sublót tízemeletes bérházban áll és hogy sötétbarnára vénült szine elüt a többi bútor sárga, életteljes vidámságától. Jancsi, a fiatal fér] már több ízben megállt előtte, hümmögött, hogy faképnél hagyta a politúr, s hogy egyáltalán nem a mai célszerű emberek háztartásába való.

— Mit gondolsz, Jolikám? Útban van a sublót, ugye? Az embert minduntalan a múlt századra emlékezteti. Fejkötős vénasszonyok, hoppon maradt vénlányok őrizték benne a két tucatnyi lepedőt, szárított virágot. A huzatok alá Imakönyvet és spórolt pénzt dugdostak.

Jolinak kapóra jött az indítvány. Nyakig volt az ormótlan fiókokkal, veretes zárral.

— Sohasem lehet rendesen kihúzni a fiókot, mindig ferdén áll, aztán az isten se tudja visszatolni a helyére. Meg nézd, repedt az alja, alulról bejön nekem a por, semmit se tarthatok a lenti fiókban.

— Adjuk el és kész. Valamit csak kapunk érte.

Hozzáteszünk pár százast és veszünk helyette vadonatúj alacsony szekrényt. Olyan kombináltat, mint amit a kiállításon láttunk tavaly.

— Benne vagyok. Csakhogy... kinek adjuk el?

— Kinek? Az őszeresnek. Vagy bemegyek a bizományiba és ott kínálom fel.

Hívásukra nemsokára jött a bizományi szakértője. Ha élnének még augurok, rossz előjelnek vették volna, hogy a szaktárs menten leengedte orra nyergére a szemüveget, diszkréten krákogott és mosolyát se palástolta.

— Hát asszonyom, a dolognak műértéke nincs. Valami falusi ács tákolhatta össze annak idején. Aztán rozoga, a lába maholnap összerogy. Csak tűzifának jó.

Tűzifának! Hm. Hol az ördögbe égesse el? Nincs tűzhely, se kályha, csak gáz és központi fűtés. Talán fogadjon kocsit, tehertaxit és vitesse el a fatelepre? Többe kerül a leves, mint a hús.

Azóta a sublóttal meggyűlt a fiatalok baja. Ha pattogott, ha nyikorgott, mindenképpen rossz volt. Se faragása, se díszes oroszlánpofájú füle. És belerágta magát a szú, mint a moly a bundába. Ha manapság az ember egy ruhát elhordott, meg se javíttatja, el se adja, csak egyszerűen félrerakja. Minek a sublóttal ekkora hűhót csinálni?

— Odaajándékozzuk valakinek. Kinek?

Szegény embernek'. Az elviszi, még hálás is lesz érte.

Jó. Elmentek egy-két „szegéjiy emberhez“, nyugdíjasokhoz, rokkantakhoz, özvegyekhez, ide-oda. De egyiküknek sem volt szüksége az ásatag fiókos szekrényre.

Az idő meg múlik s a sublót még mindig ott terpeszkedik a régi helyén. De nem olyan magabiztosan, mint azelőtt. Inkább félénken álldogál a sarokban, nézeget a kulcslyuk-szemeivel, mintha alamizsnára, vagy hóhérra várna. Jancsi felpaprikázva egyszer baltát ragad s máris mérne egyet az éjszakánként reccsenő megszeppent bútorra, de Joli beléje kapaszkodik.

— Mit akarsz vele?

— Mit? Tűzifát csinálok belőle.

— Az isten szerelmére elment a jódolgod? Itt a hálószobában fogsz csapkodni? Vidd ki az udvarra, ott aprítsd fel.

Jancsi mérgesen legyint. Majd hogy még lecipelje az udvarra s ott kaszabolja öszsze. Hogy kinevesék a szomszédok, micsoda ócskaságot tartogat a lakásán.

Ezután még komorabb a fiókos szekrény. Még többet sóhajtozik és ropog mint annak-előtte. Éjjelente felébrednek a szú percegésére s egyre nő a dühük. Mi az ördögöt csináljanak vele? Se eladni, se elajándékozni nem lehet. De nem tehetik a padlásra, se a pincébe. A folyosóra se engedné a házmester kilakoltatni.

Egy éjszaka megszólal Jancsi:

— Joli, alszol?

— Á, dehogy.

Gyere segíts! Megoldottam a talányt. Ne gyújts villanyt.

— Mit akarsz a sötétben?

— Csak csendesen! Senkinek se kell hallani, se látni, hogy kicepekedek a sublóttal az utcára. Annyi ember jár erre. Hátha valakinek megtetszik. Teszem azt a tejesfiúnak. Felrakja a kiskocsijára ^és elviszi. Ha meg nem viszi el, az utcaseprő vagy a szemetes nyakába szakad az elszállítása. Nem maradhat az utcán egy bútordarab, valaki csak csinál rendet vele.

Lélekszakadva, sunyin, izzadva cipeli

Jancsi hátán a sublótot. Akkora átkokat ereget ki magából, hogy Joli minden figyelmeztetés ellenére hangosan kuncog rajta. Férjeura majd lerogy a teher alatt, ahogy lábujjhegyen cipekedik. Időnként megáll, fülel, nem jön-e valaki, mert akkor usgyi, gyorsan be kell ugrani a liftbe, és ott hagyni csapot-papot, sublótot a fenébe. Most már a fele se tréfa. Joli is izgatott.

— De sokáig vacakolsz vele. Én azóta már egy kasszát is levlttém volna.

Bumm. Jancsi kanyarodik egyet és a sublót sarkával leveri a lépcsőház falát. Úgy hangzik ez az éjszakai csendben, mint egy bombatalálat. Vár, kajapál a szíve... de nem nyitott ajtót egy lakó sem. Lent a bejárónál óvatosan leállítja a szekrényt és kimegy kémlelődni az utcára. Jobbra senki, balra senki. Szemerkél az eső. Gyorsan!

A szekrény kint lélegzik a szabad levegőn. Jancsi úgy surran el tőle, mint egy éjjeli tolvaj. Bent az ágyban gyerekesen vihognak, összeölelik egymást. Juj, de csak csendeskén, piano, pianissimo, mert kár elbizakodoítnak lenni. Hátha nem sikerült megmenekülni tőle.

Két órát üt az óra, mikorra elalszanak. Megszabadultak a nagy gondtól, nem recseg, nem pattog semmi. A sarokban jólesően ásít a széles, üres hely, idejön az új, modern kombinált szekrény.

A sublót kilakoltatása éppen szombat este történt. Vasárnap reggel kiadósán alszanak a fiatalok, míg valami lárma fel nem ébreszti őket. A szavak, mint apró kavicsok hullanak az ablakba. Széthúzzák a függönyt-, és majdhogy sóbálvánnyá nem merevednek. Uramfia! A tejesfiú nem inait el a sublóttal. Vasárnap nem jár a szemetes, sem az utcaseprő, hogy rend és tisztaság legyen az utcán. A sublót ott ál! a járda kellős közepén, sivalkodnak körülötte a gyerekek. Húzogatják a fiókjait, rángatják le az úttestre, míg egyszeribe tótágast áll, repedt fenekét az égnek mutatva. Pár utcakölyök nekiáll hólabdát

12