A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-12 / 15. szám
József Attila Műve eleven emlékezés, de idézni őt kevés, kevés. Követni kell és hinni bennel Szelleme: fénykút, ömlő forrás, a tegnap nagy sommáfa, tükre, öröme, búja, vert szerelme. A költő él. Erctrombitája harsog és sorba állít harcot és kudarcot, hogy felvonuljon mind, mind, ami volt; s mozdul, kapar szivében a bánat, null fejére mennykő és gyalázat, fáj gerince, ám de nem hajol. Mert tiszta ő, mint hóba mártott fennsík, s ha szól, a nyelve zengő áradás. Botor erőszak ellen hadakozva csatába küldi verse táborát. A meghajszoltak igazságát védőn lázit, tanít „a város peremén“, a proletárok sorsába fogózva országot emel vert szívén. Ifjúsága: átok és sivárság, pöröl vele, halálig tiporja, szeretetre szomjazó szerelmét sötétlombú koszorúba fonja. De végtelenbe árad kínja, vádja, „az utca és a föld fia“ kiált, tanulságul a késő nemzedéknek: elménkbe vési termő igazát. /TI rr rr I r 1 unoaes A cigarettám elhamvad lassan, én is elégek öntudatlan, testem felizzik s végtelen időbe ömlik életem, szétbomítk bennem az anyag kötése s új formák konok törvénye gyúrja át izmaim rostját, csontomat, fülembe nyirkos föld tapad, szememből hajszál-gyökerek csiholnak sajgó életet. Tovább keringek majd a fákban, virágok, füvek harmatában, férgekben, bogarakban halódom tovább öntudatlan. De az értelem bús zenéje elhallgat bennem mindörökre ... Azt hittem én Azt hittem én ifjan s öntudatlan: a fák felett örökkön ég a fény, nincs bánat a hullámzó tavaszban csak piros láng és piros költemény, csak áradás, mely szárnyasán, suhogva befonja vággyal szemem és szívem, aranylabdáit százszor égre dobja, mint a gyermek — oly szépen, híven. Azt hittem én — de jött a nyár s az ősz Is, fakóra vált az ég, a föld korán, tudtam már, hogy hús bánatok őrzik a boldogság csillag-madarát, s minden csalóka, mit az élet kínál, virágban, fényben elmúlás remeg, s a boldogságból sarjad a halál, hogy megváltsa az édes életet. Képek Költő Akad költő, ki verseit naphosszat magyarázza, gyűri, ám óva intlek, hogy megértsd, mert azt a szégyent el nem tűri. Erkölcsbíró Aki erkölcsöt prédikát, nem lesz belőle bölcsek bölcse, azért virágzik, nézd a fát, hogy megteremjen a gyümölcse. rji.. i .. iukor Aki gyakran néz a tükörbe, végül is megtetszik magának, érdekes: megfér az emberben mind a valóság, mind a látszat. Este Este, ha minden elpihen, tenyerembe hajtom fejem, s az embert, aki bennem lázadt, megejti a szelíd alázat. Levélhullás Vetkőznek már a jegenyék, a fűz is elhullatja lombját, de fáradt életem, nagy ég, mikor vetkezi le gondját? Tenger Én a tengert nem láttam sohasem, mégis itt fekszik forró szívemen, hallgatom éjszakákon át a végtelen vizek jaját. • • Öregség Mily fájdalom megöregedni, mosolyogni csak, nem nevetni, színlelt bölcseséggel, remegve várni a végső fejezetre. Érllieti-e? Ertheti-e a fiatal fa a lombjavesztett vén cselédet? Az egyik büszkén tör a napra, a másikban megfagy az élet. Dallal vertek meg Dallal vertek meg engemet, jaj, néha sírni kell! S leszakad rólam valami nehéz teher. A költő sorsa szomorú, mert amije van, szent lázban szórja szét, szegény boldogtalan. S ha élete oly puszta lesz, mint nyirkos őszi ég, még egy csillagot dob az égre: forró szívét.
