A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-12 / 2. szám
% M. ZAHAROV c/L kels ö kaiig. bátran és a sorsomba belenyugodva vártam, hogy azonnal megüt a guta. — Hogy értsem ezt? — A főnököm nehezen tudta megemészteni a szó Jelenté-. Sét. . ' Azonnal bocsánatot kérek, még nem későt — villant ál agyamon a gondolat, és kinyitottam a számat. — Értsd úgy, ahogy hallod! — diktálta a belső hang és én pontosan megismétel-. tem a hallottakat. — Még nem ittunk pertut « tettem hozzá bizonytalanul — maga pedig letegez engem ias Azt hiszem én vagyok az öregebb. SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZA •— Mi az? — vágott a szavamba az igazgató, — ., krata!., s Egész testemben reszkettem. A tárgyak táncoltak a szemeim előtt és megérteti tem, hogy nincs tovább megállás. — Rajta. Vasz-Ja! Vasz-Ja! — kiabálta ütemesen a belső hang magánkívül izi galmában. — Kicsúfolja az embert!... ■— Ki csúfolódlk?! — üvöltött nyomban az igazgató és fenyegető lépéseket tett, felém. — Maga csúfolódik!... Maga! Maga! Maga! — De hiszen tudja.,, Tudom! Mindent tudok! Nem bocsát el — megöl — lett úrrá bennem a félelem, ám újra éreztem az új, belső erők friss áramlatát, ■— Most már aztán elég! Nem kötelesi ségem, hogy éjszakákon át itt ücsörög-. Jek! És nem is fogok, ha így beszélnek velem. Nem vagyok a rabszolgája magának! Es nem engedem, hogy valaki sári ba tapossa a Jogaimatl — Mi van magával, VasziliJ Vasziljevics? — dadogta az Igazgató, s közben az ajtó felé tekintgetett. — Akar egy po-. hárka papramorgót? .. s — Nem iszom tömény szeszt! — üvöl-. töttem, mint egy bőszült vadállat és ug-. rándozva mindkét lábammal döngettem a padlót. Az igazgató szemeiben kiült a rémület. Hát persze, no igen... motyogta zavartan. — Miden embernek van hibája ... De ne izguljon. Dolgozzon úgy, ahogy tud. — Tudom, hogy kell dolgozni! Mindent tudok! Végérvényesen a kezembe vettem a kéz-, deményezést, s ennek okáért földhöz vág-, tam a márvány tintatartót és felrúgtam két széket. — Ne, az istenért! — visított a igaz-, gató. — Mi az, hogy az istenért, az istenit) ■— Mindent megadok magának! Erre a megrémült igazgató kiugrott az ajtón. Utánafütt yent ettem, majd a széki be roskaatam. Elhagyott az erőm. Vala-. mi megakadt a tarkomon .,. s— A belső hangom... a drága! i No mi kell még? — bugyogott fel belőlem a fáradt belső hang. — Légy üdvöz, öregem .,. Mutasd ma-, gad! Hadd lássalak! — Hát ez egy kicsit bonyolult — men-, tegetödzött kelletlenül. — Nem tanácsos, tudod.., Azt mond-. Jók, misztikum, hülyeség .., — Köpni rá! Kitől félsz! — mondtam szigorúan. — Gyerünk, mutasd magad! Kinek beszélek? ... — Miről van szó? — mormogta zava-. rában, míg egyik lábáról a másikra állt. — Köszönöm neked, klskomám. Ügy érzem, mintha újra születtem volna., a Egészen más ember lett belőlem. — Ne köszönj semmit. Inkább arra vigyázz, hogy meg ne sértsék az emberi méltóságodat! — mondta a belső hang, szintén hipnottkusan. ... A belső hang csodálatosan közié-, kény és kedves barát maradt. No per-, sze, azelőtt nem becsültem az értéke szerint. Oroszból fordította: Pogonyi Antal 10 Az igazgató bambán nézett rám. Meg vakarta az állát. — A konyhakertészetben én mindenkivel pertu vagyok, és ha magának nem tetszik, engem is teaezhet.. s Hol vannak a kimutatások? —> Bocsásson meg. a. suttogtam csendesen. — HallgassI -— szakított félbe durvát a belső hang. — Mondd: aljas bürokrata vérszopó! Reszkettem félelmemben. — Nem merem! — Rafia! —i rikkantott a belső hang — Büro ,.t íw kiáltottam kétségebeesé semben. x „ Még mindig körmölsz, te tintakukac — fordult hozzám az igazgatónk. — Igyekszem, Ivan Gavritovics — válaszoltam udvariasan. — Miért nincs itt még kisöpörve?. 'A padlóra tekintettem. — Még nem iött be a takarítónő.,, — Söpörni kell? ... Elő azzal a söprűvel .. Aztán ne lássak porti Már amennyire a nyugdíi előtti életkorom és öreg, petyhüdőtt tagfaim megengedték, rohanvást rohantam a folyosóra a söprűért. Állton meg a menet? Hát a kimutatásokat megcsináltad? — állított meg a főnököm dörgedelmes basszusa. — Parancsára egész egész éjszaka itt gürcöltem . . Roppant terjedelmes anyag. Bocsásson meg, egy kevéske még feldolgozatlan belőle ... — Duma az van, de s munkának semmi . látszata ... Elegem van ebből a naplopásból. Ülj le és írj! Bűntudatteljesen lépkedtem az asztal , leié. Az igazgató tüzet okádva tekintett rám, maid eltűnt az ajtóban. A derekamba belehasított a fáldalom. Könny szökött a szemembe, s fáradtan fogtam át a fejemet reszkető kezeimmel. — Most mi a fenét csinálfak ezekkel az átkozott kimutatásokkal? — Köpi rájuk? «• mondta valaki a há-i iám mögött nyugodtan. Tessék, most már hallucinálok — gon-. Holtam és körülnéztem. — Nem, nem bírom ki a nyugdíjaztatásig ... Addig lenyel engem keresztbe! — Kiveri a fogadat! — jegyezte meg gúnyosan a csendes hang. — Hát ez mi az istennyila? Ki mondta ezt? — kérdezte hangosan. — A belső hangod — hallottam a kellemes baritont, s ugyanakkor finom remegést éreztem alsó véatagjaimban. Lázálom, misztikum! Buta vagy te, Vaszilí] Vasziljevics — mondta a belső hangom. — Csapj az asztalra, hadd fizessen ez a vérszívó pióca túlórát! Ember vagy te, Vaszili) Vasziljevics, nem gép! — Nagyon is igaz! — örvendeztem, ám az öröm tüstént ijedelemné változott, mert lépteket hallottam az altó mögül. — No te tintakukac, elfirkáltál egy hordó tintát, még sincs látszata a munkádnak! — szólt az igazgatom, amikor az asztalomhoz lépett. — Igazam van? Ugyan mit mondhatnék illedelmeset, hogy ne bántsa a csőrét — gondolkoztam. — Mondd, te piszok! — tanácsolta a belső hang. — Te piszok..,-j— mondtam én. — Ki a piszok? — kérdezte a főnököm csodálkozva. Ereztem, zuhanok a feneketlen mélységbe — Maga a piszok! — ismételtem meg
