A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-12 / 2. szám
Gyökerek Tadeusz Rózewicz versei A fénytől rettegő egyszemű esztéták ha kiejtik van Gogh nevét napot festenek virágos mandulafá banális gallyait rázzák látom éjszaka látom Borinage-ban a föld alatt tűzláng emészti az embereket szemek dobogó szív nyelv emelkedik füstként befalazott földalatti folyosóban az ég magas s emelkedik még magasabbra világtalan valkondok van Gogh a fényig ér fel nézem a napernyőt a gyökerekről gondolkodom eltemetve a földben a nap felé törnek nem ismerik a fényt se a fák koronáját Amikor éjszaka egy ismeretlen ember azt mondta jó napot megismertem Patetikus tréfa Nem az utódokhoz értelmetlen lenne lehet hogy szörnyek lesznek nagy bizottság óvja az államokat vezérkarokat hogy agy néküli szörnyek jönnek • nem az utódokhoz hát hanem azokhoz akik behűnyt szemmel éppen most éppen most szaporodnak nem az utódokhoz intézem szómat A politi-kusokhoz beszélek akik nem olvassák versem a püspökökhöz beszélek akik nem olvassák versem a tábornokokhoz beszélek akik nem olvasák versem s az úgynevezett „egyszerű néphez” akik nem olvassák versem. mindazokhoz beszélek akik nem olvassák versem nem hallgatják nem ismerik nincs szükségük versre Nincs szükségük rám se de nekem szükségem van rájuk- Rózewicz SotoLúvaL és Holubbal, a cseh fiatal költőnemzedék két legtehetségesebbjével egyidős. Pontos tárgyi gondolkodás és ki~ felezés, valamint erős intellektualizmus jellemzi a lengyel költőt. A verseket T őzsér Árpád fordította. Napvilágnál A félhomályban sokan ülnek kényelmesen szájukban bonbón s várják a drámát vagy a komédiát a fehér vásznon asszonyok nyitják s csukják a szeműiket fehér fogakkal habzó szájukat s levetkőznek a gyülekezet szeme előtt nyitott testből ömlik a vér zenével vagy párbeszéddel egy időben itt minden mulatságosan megható érdekesebb sokkal sokkal szebb mint az egyszerre kicsiny s gusztustalan való világban Mikor a hős fojtogatja vagy csókíkal takarja a hősnőt a nézők elfelejtik a karamelát szopni nyitott szájjal ülnek nyitott szájjal ülnek arccal a fehér vászon felé fordulva mely foszforos fényt szór A napvilágnál kicsi és színtelen a valóságos könny csúnyának tűnik a fal mellett siető és síró valóságos asszony kivörösödött orrával festetlen összeragadt szájával s elfordult síkú harisnyájával bal lábán Ha a szenvedés nem nyúl a belsőnkbe kézzel s nem kavarja fel semmit sem érzünk semmit sem látunk csak támaszkodunk öt érzékünkre mint a világtalan négy fehér botra Az ismeretlen levél De jézus lehajolt s ujjával írt a földre aztán újra lehajolt és írt a földre Anyácskám olyan kishülyéW' s butácskák is vannak hogy csodákat kell tennem nevetsége? és felesleges dolgokat művelnem i de te megérted t s megbocsájtod fiadnak ' a vizet borrá változtatom halottakat támasztok s tengereken járok olyanok ők mint a gyerekek mindig újat akarnak látni képzeld csak el Akkor hozzálépett Máté Márk Lukács és János eltakarta a betűket kezével 3 örök időkre letörölte őket. 11
