A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-12 / 2. szám

okáig álltunk az Escuola mejlcana épületének hatalmas aulájában, Chilian dél-chilei városban, és megcsodáltuk Siqueiros vtlághtrü mexikói festó monumentális falfestményét, amely a chilei nép kialakulását szimbolizálja. Jobbról egy páncélba öltözött spanyol conquistador áll kardjára támaszkodva, balról egy hosszú, feketehafú, szenvedd arcktfe/ezésű Indián, aki vádolva emelt a magasba két véres kezének csonkját. De mindkét alak eggyé olvad a képen, a spanyol hódító alakja a meghódított Indián alakjával, így szimbolizálva a chilei nemzet kialakulását két különböző népfajból.

Néhány nap múlva expedíciónk kocsijaival átkeltünk a Bio-Bio folyón, s innen kexdve as indiánok egykori birodalmának területén Jártunk.

A chilei indiánok, akik magukat mapuches-nek — a Föld Mainak hívják, érdekes szerepet Játszottak ennek az országnak a történetében, amelynek gerincét az Andok vonulata alkotja, de ugyancsak egész Dél-Amerlka történelmében Is. Amikor a spanyol hóditők, néhány évtizeddel Amerika felfedezése után, betörtek Közép- és DÓI-Amerikába, igen gyorsan összeomlottak a fejlett kultúrával rendelkező Inka, maya és azték birodalmak a lőfegyverrel felszerelt, páncélba öltözött conquistadorok vérengzése nyomán.

Amikor azonban az arany- és drágakűszerzés lázától fizött hódítók tovább baladtak délre, a kontinens belsejébe és elérték a Bio-Bio folyót, az ott éló szabad indiánok elkeseredett ellenállásába ütköztek. A spanyolok ezeket a törzseket elnevezték arankánoknak, az itt növő araucariáról (chllefenyöról), amely Itt az erdők királya. Valóban gyönyörű tűlevelű fa ez, ötven méter magasra is megnő, toboza emberfej nagyságú. Gesztenyeszerű magva az indiánok táplálékául szolgál. Az arankánok hamar eltanulták az ellenség harcmodorát. A krónikák említést tesznek egy Lautaro nevű fiatal araukán indiánról, akis mint lovász szolgált a fehéreknél. Közben alaposan kiismerte az ellenség fegyvereit és harcmodorát. Iautaro egy napon eltűnt. Nem sokkal később felkelés tört ki az egész arankán földön: kézről kézre Járt a véres nyfl, a háború ősi szimbóluma. Lautaro vezetésével véres csatákban győzték le az arauká nők a spanyol hódítókat, orődeiket felégették, míg végül is a spanyolok visszavonultak a Bio-Bio folyó mögé. Csaknem két évszázadon át tartott a háború, amelynek folyamán több mint kétszázezer spanyol vérzett el, de az araukánokat nem sikerült legyőzni.

Ma is mintegy 100—200 ezer arankán él a Bio-Bio folyó és a Puterto Monte közti területen, és ahogy Santlagoban mondták: „Ha szerencséjük lesz, találnak még eredeti araukán településeket.“

És valóban szerencsénk volt. Megismerkedtünk Eduardo Pinoval, az utolsó nagy araukán törzsfő unokájával, a tartományi főváros, Temuco indián múzeumának igazgatójával. Az ő kíséretében keltünk útra nyugati irányban, a Csendes óceán felé.

Araukán család

fa

á

rá

n team f

fö

ld

jén

Araukán öregasz szony

Ügyes fazekasok az araukánok

Már rég elbagytuk a rendes országutat, autónk mély kocsinyomok közt bukdácsol a dimbes-dombos pampán. Hatalmas chilei szilfák koronája árnyékolja az utat, és magas enkaliptuszok levelei susognak a szélben. Itt-ott óriási araucariák tárják ki sötétzöld tűlevélbe burkolt ágaikat a také-kék őszt ég felé. Időnként magasan megrakott, ökörvontatású, kétkerekű kordákkal találkozunk, szárított tengeri alga. cocbaynyo kötegeket szállítanak a kontinens belseje felé. Az erősen fűszorezve elkészített cochayuyo a chileiek kedvenc élele.

A carreták csaknem embermagasságú kerekei fülsértőén nyikorognak; végtelen lassan cammog a nehéz fajáromba fogott egy pár ökör, de a kocsis könnyen irányítja őket vékonyka bambuszrúdjával; gyenge érintés és az ormótlan barmok máris a kellő Irányba fordulnak. Tovább haladunk, Csaknem dél van már, amikor egyszer csak meghalljak a tenger távoli mormolását, párás-zús levegő csap meg — a Csendes-óceáni Most dél felé haladunk, és csak néhány száz méterre vagyunk a parttúl. Az Idő kellemetlenre fordult. Éles szélrohamok tengeri habot vágnak az arcunkba. A kerekek mélyen bevágódnak a fekete lávahamuba, mögöttünk porfelhők szállnak tel. Eduardo sietésre ösztönöz. „Egy óra múlva emelkedni kezd a dagály. Ha addig nem Jutunk túl ezen a szakaszon, ma már nem érünk célba.“

Csak fél éra múltán értjük meg a figyelmeztetés értelmét. Közvetlenül a hullámverés határának vonalán halad a kocsink. A tengerparttal párhuzamosan jé kétszáz míter magas sziklafal meredezik. Közte és a hullámverés vonala közt alig ötven méter széles partvonal húzódik. Ezen kell végigmennönk, ha el akarunk Jutni az indiánok telepeire. S itt csak az apály idején lehet Járni, mert dagály idején az egész partvonalat elárasztja a tenger.

Indián lovasok vágtatnak szembe velünk. Fekete köpenybe, poncho-ba burkolva, mintha Összenőttek volna karcsú lovaikkal. Villámgyors mozdulattal temek ki a fel felszökő habzó tengerár elől. Gyorsan emelkedik » dagály. Itt-ott hatalmas bullám csap fel, mintha el akarna minket nyelni, de aztán összeomlik és csak finom esővel szitálja be a kocsit. De túljutottunk a veszélyes szakaszon! Elmarad mögöttünk a keskeny zútonyos tengerpart, és erdős-dombos vidék tárul ki előttünk. Elbagyfuk a partot és felkaptatunk egy alacsony fennsíkra. Eduardo ugrik ki először. „Lago de) Budi. tó az utolsó araukánok földjén" — kiált íel és dél felé mutat, ahol a dombvonuiat közt víztükör csillog.

És ott a fennsíkon fedezzük fel a araukánok első kunyhöit. A kúpalakú szürkésbarna nádtetők csaknem a földet érik. A kunyhók fala alacsony, ablak nincs rajtok.

Amint az egyik kunyhó felé közeledünk, észrevesszük az első Indiánokat. Félve, szégyenlősen menekülnek. Amikor Pedro Ismeretlen nyelven, magas rejhangon ndaszól hozzájuk valamit, visszatérnek és óvatosan közelednek felénk. De még mindig bizalmatlanul vizsgálhatnak minket, mert az idegen, aki földjüket meglátogatja, rendszerint semmi jút nem hoz nekik, legtöbbször rendőrök vagy geológusok.

Don Pedro azonban eloszlatja bizalmatlanságukat, mire meghívnék az egyik kunyhóba, amely kb. ötször tíz méteres, ablaktalan, döngölt agyagpadiójű helyiségből áll. Jobb sarkában karmos kövekkel körülrekott, faszénnel táplált tűz füstölög a földön. Fölötte vörösréz bogrács függ. A füst a tetőn lévő hézagok közt távozik. Szemünk lassan megszokja a sötétséget. A tűzhellyel szemben fekvóhely, hérum-nágy állnthőrrel fedve. A talon polc, hasas agyagedényekkel. Néhány köteg fűzfavessző pótolja a székeket. A helyiség egyik sarké kultikus szertartások céljaira szolgál, ott áll az idol és egy dob. Észrevétlenül becsempésztük a kunyhóba a magnetofont, hogy (eljátsszék az Indiának beszédét. Aztán vlsszajátsxottuk a felvett beszédet, s a három indián nő, akik meghívtak a hajlékukba, először hallották a reprodukált hangjukat. Két korszak találkozása. De az araukánok utolsó leszármazottai nyugodtan hallgatják ez ördöngűs masinát. Ezeknél az Indiánoknál még dívik a többférjüség. Ezeknek az asszonyoknak a férjei a tavon halásznak. Szívesen megvárnánk őket, de folytatni kell utunkat.

Szöveg és képek: dr. Percy Stulz